Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
KARINTHY FRIGYES IC |ypl|Sf& v^Hh ( fl Wu S * ^ >• ^w í Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben újra meg újra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent. Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét fél kézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: „Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék.“ Az emberek pedig özönlöttek - rengeteg ember, tarka népség -, lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott, és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, „tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor alómars!“ Mire ijedten elszorult a szivem, makogni kezdtem, hogy nincs jegyem, de én kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz, és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincs jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen szorul szóra ezt mondta: „Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg.“ Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jólesett önkéntelen elismerésem, megveregette a vál- lam, és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük. Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában, egészbenvéve paralelle- pipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikerben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott, és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek. Nekem dobogott a szívem boldog izgalomban, hogy mégis bent vagyok, de emellett féltem, görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, piros ruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igeizgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni. Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy szép arcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak - borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem, és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hiszen ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók. Szégyelltem magam, és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarka ruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Engem is beültetett a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézen járva jött ki, és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött, és a földre ros- kadt. Az igazgató helyeslőén bólintott.- így jó lesz - mondta -, ez tetszeni fog. Az öngyilkos helyrement, a pádból tűt és cérnát szedett ki, és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét. Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyermekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta - de mikor arcába néztem, álmél- kodva láttam, hogy a szeme és a szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt - aztán más nóimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak. Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezte:- Hát te mit tudsz? A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futottt végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalra.- Még mindig azzal a hegedűvel bosz- szantasz - mondta. - Micsoda ócskaság! Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ö egy fiút hívott ki, és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket. Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók mozgattak - egy- egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szoba nagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe, és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot - a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel, és szélörvény lett - azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedögépeket hajtanak - pápaszemmel dolgoztak egyre a kottákat nézve. Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket sem ismerem, és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ékkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni. A másik ajtón mentünk be - sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak - fehér köpenyes, szennyes arcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató, és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül - a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek - aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt - mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett. Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom - elmondta; hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták, és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.__ Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek - kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét - létrákon rózsaszínű trikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát, az utca fölé - görcsösen megkapaszkodtam - és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet. De megint újra ott voltam, és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment, és valahogy meg is tudtam állni a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel- a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam, és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idók jöttek. Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt, és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ódöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd. Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam- a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát, és sebesen, nesztelenül - oly köny- nyen, hogy nem éreztem a testemet- felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vasláb asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal köny- nyedén megtámasztottam a létra felső fokát. Aztán rákúsztam az asztalra, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visz- szafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat, és kihúztam a hegedűt. .. Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát - előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig. .. s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben. S zétnézhetnék egy kicsit a polcaikon? - Ó természetesen, parancsoljon! - mondja a könyvesbolt vezetője, és kezével int a segédjének, közben végigmustrál. Mit számít, hogy sárgászöld sál, kötött sportos nyakkendő van rajtam babszemnyi pöttyökkel? Ezek az apró díszek nem tudják eltakarni az ember lelkét. Rögtön észrevette, hogy professzor vagyok. Jól látta, hogy én mint tanár, nem vagyok kuncsaft. Tudta, ha két órán át nézelődöm is, és mindenkinek az útjában vagyok is, végül megveszem Platón dialógusainak legolcsóbb kiadványát vagy John Milton műveit vagy Lock könyvét Az emberi értelemről. A könyvkereskedői szakmában érvényes az a szabály, hogy a boltnak mindig kell valamelyik sarkában ücsörögnie egy professzornak. Ez jó hangulatot kelt. A vevők szeretik. Az igazi kuncsaftok. Most, hogy elolvastam Epikétosz erkölcsi értekezéseinek első három fejezetét, beszélgetésre leszek figyelmes.- Biztos, hogy ez a legújabb könyv? Miről szól? Izgalmas? - kérdi a fiatal hölgy, forgatva a könyv lapjait.- Nagyon! - mondja Fulir úr. - Valóban mestermú. A kritikusok szerint a mostani turista szezon legsikerültebb kiadványa. Megvan benne - itt Fulir úr megakadt, mint én, amikor diákoknak olyasmit kell magyaráznom, amit magam se értek pontosan - az a nagy erő, hogy így fejezzem ki magamat, az a nagy hatású eró. Elfogultság nélkül el lehet mondani róla, hogy az utóbbi időben a leghatásosabb könyv. Felsőbb körökben úgy mondják, hogy ezt a könyvet nem kellene.... Itt Fulir úr hangja elcsuklott, így nem hallottam mondatának végét.- Valóban? - kiáltott fel a fiatal hölgy. - Akkor megveszem. Tudnunk kell azokról adolgok- ról, amelyekről annyit beszélnek. De ajánlhatna valamit a férjemnek, Kaliforniába utazik szab, milye-< Fulir - Hé a vac ton, Vagy-/ sok h (St€-[ diádé kapti-/ meg nézz« képe lárba kilenc keres szíve Mii részi« ha a ANA SÁBÁT Az újságárus bódéjához közeledve gyorsan föltette sötét szemüvegét. Nemcsak a nap miatt, amely a hosszú, unalmas tél után erősen tűzött, hanem, hogy elrejtse arcát. Védve érezte magái a sötét üveg mögött, mert úgy gondolta, míg ő láthat másokat, őt senki sem látja. Nem akarta, hogy észrevegyék reszkető kezét, bizonytalan mozdulatait. Mégis, az újságárusnő gúnyosan mosolygott, legalábbis neki úgy tetszett. Sietett fizetni, de zavarában szétszórta a visszajáró aprópénzt; gyorsan összegyűjtötte és elsietett.- Xénia kisasszony, elfelejtette az újságot - kiáltotta utána az elárusítónő. Lángba borult arccal ment vissza, félve, hogy megbotlik. Xénia kisasszony - í« nem tudhatták sérti ót. Ez a m rú szó neki min tó lett. Mert ve külsejét, alakjá általában „lé - valóban Ián; csendes várak« megismerte M« új örömökkel t« zett. Teljes oda retett, csodálta lemtől elvakulv hogy a dolgok lássa, amilyer és ezért nem 1 elhinni, hogy el a többiek előtt, BORISZ GUREJEV ww O Roppant szép. Az utcán mindenki utánafordítja a fejét: a nők irigykedve, a férfiak szintúgy - én is sóvárogva. Még az öregek is átadják neki a helyüket, a fiatalok pedig az utcán ezer apró ajánlatot tesznek: hogy hazaviszik kocsival, cipelik a bevásárló táskáját, átkísérik az utca túlsó oldalára, megjavítják az esernyőjét, a televízióját, a magnóját, megkínálják egy fagylalttal. A kollégák istenítik. A főnökök becsülik. Megejtően intelligens. Tud mindent és észben tart. Merész kísérleteket végez. Iszonyú sok eredeti gondolata van. Ugyanakkor kimondhatatlanul szereti a verseket, érzi a zenét, ért a festészethez. Egy kiállítást el nem szalaszt, i filmfesztivált. Nagy szerencséje v denben. Felveszi a kagylót, tárcsázza a tá tó hivatalt, és az sohas Iáit. Amikor a taxiállor tart, mintha a földből egy kocsi. Ha sorsjegy feltétlenül nyer. Ha a partra megy, egy nap s az eső. Életében megy diszkóba és... merkedik velem. Gondos, figyelmes kény. Ki sem tudor a számat, és már mon unatkozol itthon ilyen g napon? Menj ki egy kit gözni, lazíts, eredj a bs vendéglőbe vagy fut közésre." S nem harat későn érek haza. Vendégszerető, bar, Ha kell, tudományos , tart. Távolról kitalálja í tataimat. Mielőtt vdlarr
