Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
élnek és dolgoznak azok a milliók, akik nem sajnálták vérüket a győzelemért. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején keletkezett háborús prózánkról az irodalomtörténiészek úgy beszélnek, mint a fiatalok emlékiratairól. Bikov, Baklanov, Bondarev tartozott ebbe a vonulatba. Ók még a saját háborús élményeikről és tapasztalaikról írtak. A katona tapasztalata, a katona tudása olyan nagyszerű ismeret, amely bármely háborús mű alapjául szolgálhat. Aztán felnőttek azok a fiatalok írónemzedékek, amelyeknek már nem volt közvetlen tapasztalata. És természetesen ők is írtak a háborúról, mint ahogy — gondolom - még sok nemzedék ír majd róla. Persze ennek veszélye is van: egyre gyakoribb a háborús témák kalandregényszerű feldolgozása. A háború kemény, megvesztegethetetlen igazságát aprópénzre váltják. Ennek nincs sok értelme. A fiatal íróknak sokkal inkább ajánlatos volna a még élő veteránokat megkeresni. Ezekből a találkozásokból kitűnő katonai memoárok születhetnének. Legutolsó elbeszélésem, a Találkozások a Szretyen- kan, s készülő új könyvem a háború utáni békeévekről szól, de azt hiszem, fogok még írni a háborúról. Tulajdonképpen nagyon sajnálom, hogy Nyugaton nem ismerik jól háborús prózánkat. Ha ismernék, ha tudnák mennyit Az elesetteknek tartozunk- Meggyőződésem, hogy nem az író választja témáját, hanem a téma találja meg íróját. így vagyok ezzel én is. Nem véletlen, hogy a nehéz idők krónikáját írom, hisz végigjártam az egész háborút. Régóta érleltem magamban egy nagy háborús regény megírásának a gondolatát. Sokan és sokat írtak a háborúról. S ezekben a művekben számos felbecsülhetetlen értékű részlet olvasható. De a múlt elmélyült megismeréséhez, törvényszerűségeinek bemutatásához és feltárásához mindez kevés. Ezt tudtam jómagam is. Ezért kezdtem el nagyon körültekintően az írást. Hadtörténeti tanulmányokat folytattam, találkoztam és sokat beszélgettem a nagy hadvezérekkel. A munkát az első háborús év megírásával kezdtem, vitába szállva azokkal, akik ezt az időszakot hibáink, tévedéseink, sikertelenségünk esztendejeként tartják számon. Meg akartam mutatni, hogy amit tettünk, az volt az egyedüli megoldás az adott esetben. De mindenekelőtt láttatni akartam a szovjet emberek önfeláldozását, azt, hogy akár életük árán is készek feltartóztatni az ellenséget. A háború című trilógia nagymértékben dokumentumregény. A történelmi személyiségek ábrázolásánál a maximális történelmi hűségre törekedtem. Megjelenítésüknél A Szovjetszkaja Kultúra hasábjain több szovjet író érdekes vallomása jelent meg a háborús irodalomról, és annak időszerűségéről. Az alábbiakban ezekből közlünk kettőt. Műveink - békefelhívások- A háború feledhetetlen megpróbáltatás, ám ugyanakkor nagy erkölcsi felemelkedés volt a szovjet nép számára. Igazságos háborút vívtunk a haza szabadságáért, a humanizmus nevében, s békét hoztunk Európa népeinek. Ez a világesemény kimeríthetetlen témája marad az irodalomnak és a művészeteknek. Sőt, ha megkérdezik a frontharcosokat, vajon mindent megírtak-e a háborúról, mindany- nyian azt válaszolják: nem, távolról sem! S ez így igaz, hisz a sok millió katona mindegyikének meg volt a maga külön háborúja. Vaszil Bikov írótársam mondta: az igazság a háborúról kimeríthetetlen, csak a hazugságok fogytak el. No persze, időben minél távolabb kerülünk a háborútól, annál nehezebb írni róla. Már nem a közvetlen, nyers és sajgó élmények hajtják az írót. Ezért erkölcsi kötelessége összegezni és mérlegelni az eseményeket a magasrendú művészi igazság megjelenítése érdekében. Ez az írónak nemcsak önmaga, hanem az elpusztult, elesett milliók iránti kötelessége is. Későn lettem író. Első novellám, a Szaska nem is olyan rég, 1979-ben jelent meg. Ekkoriban már nagyon színvonalas volt a háborús prózánk. Egyszerre voltam könnyű és nehéz helyzetben: valami sajátost, valami újat kellett írnom, lehetőleg olyan színvonalon, amilyet háborús prózánk elért. Őszintén megvallom, ezen akkor nem nagyon töprengtem. Meséltem, ahogy tudtam, az egyszerű sorkatonáról és az ő kis külön háborújáról. Ez a katonaigazság, amit első kézből kapunk, véleményem szerint nagyon fontos a háborús próza további fejlődése szempontjából. Amikor a háború elkezdődött, már majdnem két éve szolgáltam a Távol-Keleten. A nagy hadgyakorlatok után elképzeltem a jövő háborúját és a következő sorokat írtam: ,, Meglehet, ott elől már várnak minket az acélosan csillogó lövedékek és az a hideg csengő szó - kell.Akkor, ott rátaláltam arra a szóra, ami a legfőbb lett számunkra a fronton. Ez a mágikus szó - kell - sokunk számára egész életünkre meghatározó maradt. Valaki egyszer azt mondta: a nagy honvédő háború utolsó veteránjának eltávozásával megváltozhat a társadalom erkölcsi klímája. Remélem, nem lesz így. Nem becsülhetjük le annak a jelentőségét, hogy ma mellettünk Julo Polák rajza szenvedett népünk, érthetőbb lenne számunkra is béketörekvésünk. A legutóbbi háborúról szóló műveink - egyben szenvedélyes békefelhívások is. Vjacseszlav Kondratyev archivanyagokra, szemtanúk visszaemlékezéseire támaszkodtam. A kitalált személyek saját és bajtársaim frontélményeit és tapasztalatát hordozzák. Úgy vélem, a háborús tematika kimeríthetetlen, ezért bátran hozzányúlhatnak a fiatalok is, akik már nem rendelkeznek közvetlen frontélményekkel. Lev Tolsztoj talán átélte az 1812-es orosz-fancia háborút? És mégis milyen tökéletesen írta meg a Háború és békében. Solohov harcolt a polgárháborúban? Nem, ám így is megszületett a Csendes Don. írjanak csak a fiatalok a háborúról, de a konkrét részletekkel bánjanak óvatosan! Ám kétlem, hogy az, aki sohasem szagolt puskaport, sohasem indult támadásra a tűzzel fedezett ellenséges lövészárok felé, tudja, mit érez ilyenkor a harcos. Ennek ellenére egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy néhány év múlva az ifjabb nemzedék egy rendkívüli tehetsége írja majd meg a második világháború legnagyobb regényét. A háborús irodalom kiapadhatatlan. Az elesetteknek tartozunk azzal, hogy írunk a háborúról. De írnunk is kell róla, hogy ez a szörnyűség soha többé ne ismétlődhessen meg. Új művem is háborús témájú Ideiglenes címe: Moszkva -1941. Ivan Sztadnyuk Aj szú- Ebből a madaras könyvből olvass! - kérlel a lányom. Kallós Zoltán Balladák könyve. Felütöm a Kőmíves Kelemennél és felolvasom. Meséink a közel hat esztendő alatt nagy átalakuláson mentek át. Az elején nem is mesék voltak, kis mondókák, ritmusok, akármiről szóló buta kis történetek, hogy a csecsemőfülbe belopják a mese föl-le ívelő dallamoságát, s a rímek hallgatásának jó érzését, a szavak zenéjét. A kétéves Katinak már a kétéves Katiról meséltem, akivel szakasztott ugyanazok a dolgok történtek meg, amelyek ővele. Tortát sütött a homokból, várat épített az édesapjával a kockákból, pillangót látott és így tovább... Nagy élvezetet jelentettek neki ezek a róla szóló - még nem is mesék - csak életének kicsi elmondott szeletkéi. Megerősítették abban, hogy ő egy fontos kis ember, akivel történik valami, aki létezik, cselekszik - öntudatra ébredését segítették. Aztán következtek az ,,igazi" mesék: ravasz, gonosz és együgyű állatokról, furfangos szegénylegényekről, királylányokról, királyfiakról, sárkányokról. A Benedek Elek, Arany László, Illyés és Kolozsvári Grandpierre által gyűjtött mesékkel párhuzamosan ,,anyamesét" is hallhatott - a kifejezés tőle származik -, azaz olyat, ami sehol sem található. Az anyamesék s a többi mese hatására ö is elkezdte a hallott elemekből fölépitgetni, szövögetni a maga alkotásait. Mesélt a babáinak, a cicának, a barátainak, de szívesen hallgatta - mit hallgatta?, itta, szívta magába, - Grimm, Andersen meséit, Zelk Zoltán versét a világgá indult kiscsikókról, Puskinét a ravasz Baldáról, vagy az aranyhalacskáról.... mert akkor már könyvből is kezdtem olvasni, verset meséket, sót olyasmit is, amit írójuk eredetileg talán nem egy ötödféle éves fülének szánt, de csodálatos módon azt is élvezte, értette. Arany elbeszélő költeményeinek hősei: Toldi Miklós vagy Bolond Istók, Petőfi János vitéze, A helység kalapácsa, Fazekas Lúdas Matyija jó barátja lett. Micsoda szókincsfejlesztö ,.gyakorlat", milyen jó lehetőség a szép kifejezések, a régi magyar nyelv meg- kedveltetésére! És talán mértékadás ahhoz, hogy felnővén eligazodjon majd az irodalom valódi értékei között... Hány meg hány szót ízlelgetett: mi az, hogy sinkó, hogy imette, hogy dalmahodtak a hegyek Lúdas Matyi faluja körül? És most ó maga kéri a továbblépést, amikor arra ösztökél, hogy balladát mondjak. Vajon mi lesz? Ez az első történet, amely nem végződik a mesékben megszokott módon, itt nincs megkönnyebbítő, feloldó happy and. Kíváncsi vagyok rá, vajon megérti-e a sűrített, tömör párbeszédekkel teli balladát segítség nélkül, s a benne feszülő dráma, szörnyűségesen szép befejezése vajon milyen hatással lesz rá? Egyre komolyabban figyel, ahogyan előre haladok az olvasásban. Először még firkált, de hogy Kőmives Kelemen hazafelé tart, s kisfia az édesanyját tudakolja tőle - Kati kezében megáll a ceruza, szeme-szája tágra nyílik, úgy várja a folytatást. A kisfiú Déva várához megy, anyját szólongatja kétségbeesetten. A befalazott édesanya szíve meghasad fájdalmában, meghasad alatta a föld is, s a mély kútba halni hullik a gyermek. A lányom elfehéredve vár. Bezárom a könyvet. Ó halk hangon ezt kérdi:- Vége van? Bólintok. Kis kezével eltakarja a szemeit, keserves zokogása közül hallom ki a szavait:- Ahazéhért sírok, mert Kelemennét a falba tették és hogy a kihisfija kereste és nehem találta... jaj anya... és hogy a gyerek is meghalt... Gyorsan mondok valamit arról, hogy ez más mint a mesék, ballada, ennek szomorú a vége... Azt nem mondom, hogy ne aggódj, az egész nem történt meg valójában, mert az ugyanis mellékes neki, az nem vigasztalná. Az elképzelt éppen olyan erős érzelmeket vált ki belőle, mint az igazi — még akkor is, ha pontosan tudja amannak meg nem történt voltát. Megölelgetem hát, elmondom, hogy nekem is mindig elszorul a torkom és elszomorodom, ha ezt a balladát olvasom vagy hallom. Lassan megvigasztalódik, ám még aznap este újra kérlelni kezd:- Olvasd el újra a Kőmives Kelemennét! t- Hiszen sírtál, elszomorodtál! Csakugyan azt akarod, hogy újra elolvassam? - Erősködik, és én engedek. Még a végére sem érek, már peregnek a könnyei... s hiába kezdek másról mesélni, elalvásig erre az egyre tér vissza, erről beszélgetünk, erről kérdez. Reggelre könnyesen ébred:- Nagyon rosszat álmodtam. Téged raktak be anya a falba a kőművesek. Én pedig fogtam a Dávid kezét és mentünk Déva várához, hogy megkeressünk és haza hívjunk. Apa először nem akarta megmondani, hogy ott vagy, aztán mikor harmadszor kérdeztük, megmondta. Mi ketten sírva kiabáltunk neked föl a magas falra, hogy gyere anyukám! Te szóltál, hogy nem jöhetsz, szorítanak a kövek. És akkor meghasadt a szíved és mi is meghaltunk... Gondolatban dühös vagyok magamra, amiért engedtem az unszolásának és este újból elmondtam a balladát. Sejthettem volna, hogy a megrázó élménytől nem szabadul meg egyhamar... Délután mellém áll, kezében a Balladák könyve.- Még egyszer mondd el anya, még egyszer!- Nem akarom, hogy szomorú legyél!- tiltakoztam. - Inkább mást olvasok, jó?- Ezt olvasd! Sírni fogok rajta, mert nagyon szomorú, hogy meghalnak, nagyon sajnálom őket, de nagyon szeretném hallani, rossz is, meg szép is... Olvasd el! „Tizenkét kőmíves...“ - kezdtem és valahol mélyen már nem is bánt olyan nagyon lányom könnyes tekintete. Hiszen könnyei azt jelentik, hogy alig hatévesen képes átérezni már valaki másnak a fájdalmat, képes a helyébe képzelni magát, el tudja siratni a megváltoztatha- tatlant. Igaz, hogy fájdalom árán, de tiszta, nemes érzelmek fogannak meg benne. Legörbült szája láttán mégis elszorul a szívem, hiszen tudom, ő most nem az én lányom, vagyis nemcsak az, hanem egyszerre Kőmives Kelemenné is, meg síró kisfia is.- Köszönöm anya - bújik az ölembe sírósan -, meséld el újra ...de figyelj csak, anya, ez a történet olyan ROSSZUL VAN BEFEJEZVE. Mondd csak, nem lehet, hogy elfelejtetted VÉGIGOLVASNI? Újrakezdem a lassú, szomorú sorokat, rá-rápillantok elfacsarodó kis arcára, nedves szemeire. Megsajnálom nagyon, olyan gyermek még, olyan védtelen.- Nahát - mondom hirtelen az előbb nem lapoztam tovább, pedig itt folytatódik- és hajtok egyet s rögtönözve folytatom, jóra fordítom a balladát.- Gondoltam én, hogy HIBA van itt anya! Tudtam én, hogy kiszabadítja a vár tündére Kőmives Kelemennét és amikor a kisfia hívja, akkor boldogan hazamennek, vissza se néznek többet Déva várára! Látod, gondoltam én, hogy a másik vége nem az igazi, azért sírtam! CSORBA PIROSKA Kőmives Kelemenné kiszabadul... 985. X. 18.
