Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
Negyven évig titokban tartották ezt a történetet. Gyakorlatilag mindent tudunk a „Manhat- tan-tervről“ - az első amerikai atombombák kifejlesztéséről ismerjük a német fizikusok e téren végzett munkáit. Ám eddig semmit sem tudunk a „Ni“-terv- ről, melynek végrehajtásán ugyanazokban az években dolgoztak a Csendes-óceán partjain, Japánban. A történet, amelyet most ismertetünk, újabb figyelmeztetés: atomkorunkban mindig fennáll annak valószínűsége, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Japán legfelső katonai köreiben már a csendes-óceáni háború kezdete előtt tárgyaltak az atomfizika eredményeiről. Az atomfizika iránt elsőként Jaszuda tábornok érdeklődött, aki a tokiói egyetemen szerzett diplomát, s a légierők tudományos-műszaki csoportfőnöke, majd a japán császári hadsereg légierőinek vezérkari főnöke volt. Jaszuda figyelemmel kísérte a külföldi tudományos irodalmat. Különösen érdekelték azok a tanulmányok, amelyek arról szóltak, hogy az urán atomjának hasadásakor végbemenő láncreakció óriási erejű robbanásra vezethet. A tábornok egyik hajdani tanára, Szagane professzor nem sokkal előbb az Egyesült Államokban járt. Miközben a kaliforniai egyetemen dolgozott, megismerkedett Európa és Amerika fiatal fizikusaival, és tájékozódott kora „legdivatosabb“ eszméiről. A professzor és a tábornok néhány megbeszélése után Szagane a tábornok kérésére írásban megerősítette, hogy a legújabb atomfizikai felfedezések katonai célokra is felhasználhatók. „SZAKÉRTŐK FOGLALKOZZANAK A KÉRDÉSSEL'1 Ezt Todzio japán hadügyminiszter mondta azon a napon, amikor jelentést tettek neki Szagane feljegyzéséről. Jaszuda e közvetlen utasítás alapján 1941. májusában megbízta a Fizikaikémiai Kutató Intézetet, hogy tanulmányozzák ,,az uránbomba kifejlesztése és előállítása lehetőségének“ kérdését. A munkálatokat Niszina professzor irányította, aki ifjúkorában Koppenhágában Niels Bohrnál tanult. Niszina kérésére több mint száz fiatal, atomkutatással foglalkozó tudóst felmentettek a katonai szolgálat alól, és az intézetbe irányították. Az első két évben főleg elméleti számításokkal, az uránizotópok különféle elkülönítési módszereinek összehasonlító tanulmányozásával, az uránérc kutatásával foglalkoztak. Niszina professzor 1943. május 5-én jelentette a légierők parancsnokságának, hogy az atombomba előállítása technikailag lehetséges. Jaszuda átküldte a jelentést Todziónak, aki akkor már Japán miniszterelnöke volt. így született meg a ,,Ni“-terv gondolata. A japán nyelvben a „ni“ hieroglifa „kettőt“ jelent. Ám ezúttal ez a jel nem a terv sorszámát fejezte ki, hanem a vezető nevének elejét. Todzio megismerkedett a tudósok hipotéziseivel, majd magához rendelte Ka- vaszima ezredest, a légierők egyik törzsfőnökét: „Hallott az atombombáról? Nem? Pedig ez a dolog megváltoztathatja a háború menetét. Foglalkozzon hát az előállítására irányuló munkálatokkal. Pénzt, anyagot, munkaerőt, mindent soron kívül megkap. Tudja meg a fizikusoktól, mire van szükségük“. „Emberünk van - mosolyodon el Niszina, amikor Kavaszima elmondta neki, milyen megbízást kapott a miniszterelnöktől. - A fontos az, hogy a hadsereg segítsen uránt szerezni...“ így hagyták jóvá a szupertitkos ,,Ni“-tervet. AZ ATOM NYERSANYAG KUTATÁSA Kavaszima és beosztottjai 1943 nyarától az uránérc felkutatásával foglalkoztak. A feladat nem volt könnyű. A Fukushima megyében, illetve a Koreai-félszigeten levő, akkoriban ismert lelőhelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A „Ni“-terv megvalósításán dolgozóknak pedig csupán kísérleti célokra sürgősen két tonna uránoxidra volt szükségük. Elhatározták, hogy Németországtól kérnek segítséget. Oszima berlini japán nagykövet továbbította a nácikhoz a kérést, hogy adjanak két tonna uránércet. A nácik azt felelték, hogy előbb tudni szeretnék: milyen célra kell ekkora meny- nyiség. A felháborodott Kavaszima ezt táviratozta a nagykövetnek: ,,Mondja meg, hogy nem tudjuk mire vélni a német magatartást. Emlékeztesse őket, hogy Japán Németország szövetségeseként visel háborút az Egyesült Államok és Anglia ellen. Ha a kérdést nem sikerül megoldani ezen az úton, kívánatos közvetlenül a Führerrel tárgyalni“. Nehéz megmondani, hogy az ügy eljutott-e Hitlerhez. Annyi azonban bizonyos, hogy a nácik hajlandók voltak teljesíteni a kérést. 1943 végén egy német tengeralattjáró egy tonna uránérccel elindult Japánba. Igaz, a tengeralattjáró nem jutott el rendeltetési helyére. Malájföld partjainál amerikai hadihajók felderítették és elsüllyesztették. A második tonnát pedig a németek minden jel szerint nem is küldték el. Sztálingrád és Kurszk után a hitleri birodalomnak már nagyobb gondjai voltak, semmint, hogy szövetségeseit segítse. A ,,Ni“-terv közreműködői kénytelenek voltak saját uránlelőhelyek után kutatni. Beköszöntött az 1944-es esztendő, de az atomfegyver előállítására irányuló japán munkálatok még mindig a laboratóriumi kutatás stádiumában voltak. A légierő vezérkara eleinte nem különösebben kényeztette el figyelmével gyermekét, a „Ni“-tervet. A katonák közül kevesen hitték el, hogy az atombomba robbanóereje csakugyan olyan nagy. De minél rosszabb lett a helyzet a frontokon, a legfelső katonai vezetés annál inkább bizakodott a tudományban. A helyzet pedig a szó szoros értelmében súlyosra fordult. A Korall-tengeren és a Midway-szigeteknél lezajlott útközeitek után Japán elkezdte a visszavonulást néhány általa elfoglalt területről. Ekkor nyilvánította a japán vezetés bevehetetlennek a Mariana-szigeteket. Az első világháború után a Népszövetség mandátuma alapján Tokió gyakorolta itt az igazgatást. Ezért a legnagyobb szigeten, Saipanon, a harmincezer főnyi helyőrségen kívül csaknem huszonötezer helybeli japán lakos tartózkodott. A Saipanért vívott csata, amely 1944. június 15-én kezdődött, a csendes-óceáni háború egyik legádázabb ütközete volt. A szigeten hetvenezer amerikai tengerészgyalogos szállt partra erőteljes tengeri és légi támogatással, de több mint három hétig nem tudta megtörni a japán helyőrség ellenállását. Ekkor jutottak Todzio eszébe a tudósok, akik az atombomba kifejlesztésén dolgoztak. Az ötlet lényege ez volt: le kellene dobni az atombombát Saipanra, hogy a sziget közös sírjává váljon mind a támadóknak, mind a védőknek. De a bomba előállításától még messze voltak, és Saipant nem tudták tovább tartani. 1944. július 9-én az amerikaiak elfoglalták a szigetet. Július 18-án Todzio kormánya, amely a háború kezdete óta volt hivatalban, lemondott. Ugyanezen a napon a „Ni“-terv résztvevői fontos kísérletbe kezdtek az uránizotópok elkülönítése céljából. A kísérlet menetéről rendszeresen tájékoztatták a parancsnokságot. Ettől a naptól lényegesen kiterjesztették az atomfegyver előállítására irányuló munkálatokat. Az uránérc kutatásába, amellyel eddig a légierők vezérkara eredménytelenül foglalkozott, bevonták a hadfelszerelési főcsoportfőnökséget, pontosabban ennek 8. tudományos-műszaki osztályát, több mint ötszáz emberrel. Ezzel a feladattal Jamamoto mérnökkari őrnagyot bízták meg, aki végzettsége szerint geológus volt. A kutatás tudományos irányítására pedig meghívták Sato- yasu limori professzort a Fizikai-kémiai Kutató Intézetből. A professzor annak idején Oxfordban tanult, s Japánban az elsők között kezdett foglalkozni radioaktív elemekkel, limori megtervezett és felépített két uránérc-dúsító üzemet. Az uránércet Kinából és Koreából várták. Am az érc bányászása és szállítása rengeteg nehézségbe ütközött, így a dúsitók tétlenül álltak. A japánok az egyre rosszabbodó hadihelyzet miatt nem számíthattak a tengerentúli körzetek lelőhelyeire. Az erőfeszítéseket most már a honi területekre összpontosították. Elkezdték a gyenge minőségű érc bányászását Fukushima megyében. Az Isihava város közelében levő bányába kiterelték a környék iskoláinak tanulóit. A tizenöt éves kamaszok reggeltől estig csákányozták a sziklákat, a fekete színű darabokat a kőrakásokból kiválogatták, és szekereken elszállították a dúsitóba. limori professzori közben váratlanul a főhadiszállásra rendelték a bányából. A császári család egyik tagja fogadta. Egy kőzetdarabot adott át a tudósnak, gondosan ügyelve rá, hogy ne piszkítsa be vele egyenruhája zubbonyának ujját.- Többet értek a biológiához, mint a geológiához - mondta. - De ez a kő valahogy szokatlanul nehéz. Vizsgálja meg, professzor, nincs-e benne urán. A lelet közönséges gránitnak bizonyult. De limori meghökkent: tehát még a legfelső udvari körökben is tudják, hogy az atombombához uránra van szükség... „HA NEM A MOSTANI AKKOR A KŐVETKEZŐ HÁBORÚBAN...“ Beköszöntött az 1945-ös esztendő. Tokió lakosai meggémberedett tagokkal fogadták az új évet. A városban nem volt tüzelő. Viszont a háború lángja egyre közelebb lobogott. Közben a ,,Ni“-terv résztvevői lázas ütemben dolgoztak. Az Urán-235 kiválasztására irányuló újabb kísérletsorozat reményekkel kecsegtetett. De 1945. márciusában Saipanról, amelyre Todzio le akarta dobni az uránbombát, a B-29-es bombázók elkezdték a japán városok tömeges bombázását. Március 9-én az amerikai gyújtóbombák elhamvasztották a főváros lakásállományának egynegyedét. Egyetlen éjszaka alatt csaknem százezer ember lelte halálát a lángokban. Két nappal később hasonló sorsra jutott Nagoya, újabb két nap múlva Oszaka, majd Kobe került sorra. Április 13-án a japán rádió jelentette Roosevelt elnök halálát. Ezen a napon a B-29-esek újból megjelentek Tokió fölött. A kutatások a Repüléstechnikai Tudományos Kutatóintézetben folytak, az épületek zöme azonban a lángok martaléka lett. A 49. sz. épület, amelyben a „Ni“-terv laboratóriuma volt, nem sérült meg. Niszina professzor már azt hitte, hogy túl vannak a veszélyen. De egyszer csak robbanás hallatszott, és ez az épület is összeomlott. Tokió és Oszaka bombázása után a japán tudósok gyakorlatilag már nem foglalkozhattak többé az uránizotópok elkülönítésével. De a fukushimai bányákban az iskolás gyermekek a háború utolsó napjáig csákányozták a sziklákat. A kutatás központját a háború utolsó hónapjaiban áthelyezték Kyotóba, Araka- cu professzor laboratóriumába, ahol tovább kísérleteztek, hogy centrifuga segítségével elkülönítsék az urán izotópjait. Itt az elméleti számításokat Jukava, a későbbi Nobel-díjas tudós végezte. 1945. július 22-én a tudósok jelentették: Japán nem képes előállítani az atomfegyvert. Augusztus 6-án az amerikai uránbomba elhamvasztotta Hirosimát. Két nappal később a robbanás helyszínére érkezett Niszina professzor és Ariszue tábornok, a vezérkar 2. osztályának főnöke. Sürgősen odarendelték Arakacu professzort Kyotóból és Aszada professzort Oszakából. A három fizikust, miután visszatértek Hirosimából, a főhadiszállásra hivatták. Várták a kérdéseket, hogy a látottak atomrobbanásra engednek-e következtetni. De egészen másról volt szó.- Ha minden erőt bevetnek, képesek-e önök arra, hogy fél év alatt előállítsák az atombombát? Közölnénk, hogy a munkálatok irányitói a bombázások során életüket vesztették, megrendeznénk mindegyikük fiktív temetését. A valóságban viszont elvinnénk önöket Nagano megyébe. Ott, a Macushiro közelében levő hegyek gránitgyomrában föld alatti óvóhelyet rendeztünk be a császár számára. Ha az amerikaiak partra szállnak, a hadsereg és a népfelkelés mindenáron tartani fogja magát hat hónapig. És ha önök addigra megcsinálják a bombát, ledobnánk az ellenség által elfoglalt hídfőre, és a magunk javára fordítanánk a háború menetét... A fizikusok hallgattak. A katonai vezetés. tudatlan fanatizmusa ugyanolyan felfoghatatlan volt a tudósok, mint a relativitáselmélet a tábornokok és tengernagyok számára.- A mai körülmények között - mondta Niszina - nem hat hónap, de hat év sem lenne elegendő. Nincs sem uránunk, sem villamosenergiánk. Egyáltalán semmink sincs... De az egyenruhás emberek mintha más nyelven beszéltek volna. Miután a tudósok eltávoztak a főhadiszállásról, még sokáig kísérte őket a látvány: Tamu- ra tengernagy szinte láztól égő szeme, s fülükben csengtek szavai:- A munkálatokat mindenképpen folytatni kell, hogy elkészüljön a bomba és felhasználhassuk, ha nem a mostani, akkor a következő háborúban... A kapituláció után Tokió hivatalos körei gondosan eltitkolták a hazai és a külföldi nyilvánosság elöl a ,,Ni“-tervet. A „Ni“- terv csak nemrég tudódott ki. Az idén volt negyven éve Hirosima és Nagaszaki tragédiájának. És hogy ne ismétlődjék meg, a nukleáris háború veszélye ellen küzdő harcosoknak az egész világon, Japánban is, meg kell tudniuk, kik voltak azok, akik közös sirt álmodtak az amerikaiak és a japánok számára Saipan szigetén, és akik arról álmodoztak, hogy felhasználják az atombombát, ha nem a mostani, akkor a következő háborúban... VSZEVOLOD OVCSINNYIKOV (Archív felvétel) iju-m kWíijh • Hirosima 1945-ben, az atomtámadás után
