Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-20 / 38. szám
M egkezdődött az új színházi évad. Ismét közönség elé lépnek a színészek, köztük a legfiatalabbak, akik szeretnék belopni magukat a közönség szívébe. Azoknak, akik a bratislavai színpadokon szerepelnek, segít ebben a televízió és a rádió is. De színházak nemcsak a fővárosban vannak, hanem vidéken is, és ezekbe úgyszintén minden esztendőben érkeznek friss diplomások a színművészeti főiskoláról. A vidéki színházi életnek sajátos varázsa van, emellett hátrányai is mutatkoznak. Ezeknek a színházaknak a nagy része tájoló, következésképpen sokszor nehezebb Fiatal színészek - vidéken körülmények között kell játszaniuk. Igényes, és külön elismerést érdemlő kulturális tevékenység ez. A vidéki színházak ifjú művészeit azonban ritkábban veszik észre a televíziós vagy filmrendezők, így ók nehezebben jutnak a köztudatba, mint azok, akik a Koliba Filmgyár vagy a tévéstúdiók közelében működnek. Számukra a népszerűség nem a szerencse dolga, külön meg kell gol- gozniuk érte, nehezebb feltételek között kibontakoztatva és érvényesítve tehetségüket. Ennek persze előnye is lehet. A statisztikák bizonyára meggyőznének bennünket, hogy azok, akik a főiskola befejezése után vidékre mentek, és évek múlván a filmnek vagy a televíziónak köszönhetően szereztek maguknak nevet, majd valamelyik fővárosi színházhoz kerültek - végül is sokkal nagyobb sikereket értek el, mint azok, akik nem járták ki a „vidéki színházi iskolát“. A vidéki színházak fiatal művészeinek helyzete időről időre a figyelem középpontjába kerül, ha csupán szakmai körökben is. Szélesebb nyilvánosság elé többek között a televízió hozhatja, amint ebben a hónapban a tv ifjúsági klubjának műsora. (bm) Atkán, , Nem beszél, nem forog, nem dudorászik. Csak töpreng - és dolgozik. Fésűvel és sütövassal, ecsettel és ceruzával, festékkel és hajlakkal, púderral és rúzzsal. Fodrász is, kozmetikus is. Közben sem ez, sem az. Valami egészen más. Dús hajú amazonból kopasz fejű földönkívülit csinál. Szép arcú kamaszból áléit angyalt. Csúnyácska leányból nagyvilági dámát. Akár a varázsló... Pedig nem az! Prágában, a televíziós sminkesek nemrég megrendezett nemzetközi versenyén mégis azt suttogták róla: csodákat művel. +- Keserves szakma a miénk - állítja de gyönyörű! Keserves, mert sehol sem tanítják. Keserves, mert sok esetben mást akar a rendező vagy a színész, és mást akarok én. Keserves, mert a legtöbbször a puszta semmiből kell megteremteni a nem mindennapi valamit. De ha sikerül - gyönyörű! Tizenhárom éve vagyok a pályán... tizenhárom éve úgy ülök a moziban vagy a tévé előtt, hogy ha például megölnek valakit a filmben, én nem is annyira a rendezést, mint inkább a sminkes munkáját élvezem. Azt lesem, hogy serken ki a vér a színész homlokán. Hogy hogy fest az arca vagy a frizurája. Ha Fellini Casanovájára gondolok, akkor elsőként azokat a csodálatos parókákat látom magam előtt. Meg a piros selyemmel bevont abroncsokat a nők szoknyája alatt. A Keresztapában, sosem felejtem el, Marion Brando műfogsorát bámultam, amitől olyan kerek, puffatag volt az arca. A Trombitásban szíjat hasítottak egy rabló hátából - ma sem tudom, hogyan. Aztán itt van Dustin Hoffman: A kis nagy emberben százéves aggastyánt csináltak belőle, igaz, hét órán át sminkelték. Az Aranyoskámban nővé varázsolták. De nem egy gusztustalan, visszataszító nővé, hanem egy elragadó, búbályos emberré! Hát nem érdekes? Volt egy mesterem, aki azt állította: a sminkes munkája a fejben, tehát a gondolataiban kezdődik. Ha kitalálta, mit hogyan csinál, már könnyű dolga van. Tulajdonképpen így igaz. De: mi van akkor, ha rossz a paróka? Ha ellenáll, mert spród és nincs selymes- sége. Vagy ha a színész akkor is szép akar lenni, ha a szerep éppen nem engedi? És olyat kér tőle a rendező, ami egyáltalán nem egyezik az adott korral Akárhogy veszem is: kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. S mondtam már: a szakma fortélyait sehol sem tanítják. Azokat egyszerűen el kell lesni valakitől. Ez az alap - aztán minden film egy új helyzet. Egy új tanulmány. Mielőtt dolgozni kezdenék, könyveket bújok. Művészet-, divat és kortörténeti kiadványokat, aztán a raktárakat. A forgatókönyvet már betéve tudom, parókák kellenek! Mindent külön-külön kell kitalálnunk, még egy bajuszt is! Erről jut eszembe: a Meny- nyei seregeket forgattuk Szlovákiában, s én hiába kerestem Páger Antal bajszát. Nem és nem találtam. A szakálla, a szemöldöke megvolt, de a bajszát otthon felejtettem. A sírás kerülgetett, olyan ideges voltam. Páger vigasztalt: - Ne izgulj, majd kitaláljuk, hogy közben megborotválkoztam. Ott állt az egész forgatócsoport, száz szempár várta, hogy tni lesz. Tudtam, ha azonnal ki nem találok Valamit, olyan szégyenben maradok, mint még soha. Szerencsére volt egy felesleges barna szakáll a táskámban, fehér hajlakkot fújtam rá és bajuszt vágtam belőle. Más. November volt, fagyos, zimankós november. Felteszem a kopasz parókát a színész fejére, az oda áll a felvevógép elé, bekapcsolják a lámpákat, s mielőtt játszani kezdene, kitör a röhej. Mert a gumi, amelyet egy hűvös szobában tettem fel, a forró lámpák alatt csúnyán behullámosodott. Olyan volt, mint a luftballon, amelyből kiszökött a levegő. A színész meg csak állt, és csodálkozott, nem tudta, mit nevetnek rajta. Ebből is tanultam, mint minden másból. A Molitor-ház című, bemutatásra váró tévéfilmben van egy jelenet, amelyben Bács Ferencet halántékon ütik. A testvérem orvos, rohantam a könyveiért. Látnom kellett, hogy fest a seb, milyen színeket vesz fel, ha nem éles, hanem tompa tárggyal ejtik. Igen, nálunk egészen apró dolgokon áll vagy bukik minden. Én sosem érzem azt, hogy ezt már tudom; nekem minden arc, minden tej egy új próbatétel. Ha bajban vagyok, ha nincs időm töviről hegyire utánanézni a dolgoknak, csak a rutin segít. Az, hogy ezt vagy azt ebben és ebben a filmben már csináltam. De az a pici égő, itt benn, itt legbelül, amely pontosan jelzi, mit csinálok jól és mit nem, sosem alszik ki bennem. De hát említettem már: nekem ez a munka egy nagy szerelem. Még akkor is, ha olykor-olykor a spanyol viaszt kell felfedeznem! SZABÓ G. LÁSZLÓ Elsüllyed a Calypso Mindjárt az utolsó útjának befejezése után elsüllyesztik a Calypso kutatóhajót, melyet jól ismernek a világhírű francia tudós és lelkes természetvédő, J. Y. Cousteau kapitány televíziós sorozatainak kedvezői. A Calypso részt vett a második világháborúban, Cousteau a negyvenes évek végén jutott hozzá. A hajó hosszú ideig szol- > gálta a kapitányt, aki nem akarja, hogy ezután más célokra használják. Például múzeumi tárgyként, holt tárgyként, amelyre már senkinek nincs szüksége. Ez a hír bejárta az egész világot. A tudós pontosabban is kifejtette véleményét a tévékamerák előtt. Többek között a következőket mondta a francia nézőknek: „A Calypso inkább nyugodjon az óceán mélyén. Ami a tengerben élt, a tengeré.“ A Calypso elsüllyesztésének indoklását hóbortként fogadta a világ, de már belenyugodott a nagy tudósnak és oceanológusnak ebbe a nem mindennapi döntésébe. A veterán hajó elsüly- lyesztése azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy véget értek a tengeri utak és kutatások! Cousteau újabb televíziós sorozatokat készít. -it\/égigtekintve a televízióban sugárzott műsorok gyártó tási módozatain, kiderül, hogy a képernyőre kerülő műsorok mintegy felét képszalagról, másik felét hagyományos, általában 16 vagy 35 mm-es mozifilmről játsszák le. A mérleg nyelve ugyan mindinkább az elektronikus úton előállított műsorok javára billen, de a képmagnó teljesen nem szorítja ki a filmkamerát, több ok miatt. A képmagnó az utóbbi negyedszázadban szédítő karriert futott be, előnyei kétségtelenek, hiszen a felvett műsor azonnal visszajátszható, a drága filmnyersanyaggal szemben a képszalag újra felhasználható (a rosszul sikerült részek, jelenetek letörülhetők), azonban - és ez a jelenlegi televíziózás egyik problémája - a mágneses felvétel „romlékonyabb“ a filmnél, a lemágneseződési folyamatok következtében egy-két évtized alatt használhatatlanná válik a műsor. így aztán az utókornak (is) szánt - színvonalas - alkotásokat még jó ideig a televízióban is filmszalagra veszik. Természetesen a tévé műsorainak szerves részét alkotják a mozifilmek, amelyeket általában a főműsoridöben láthat a néző. Néha ugyan, az egyszerűbb manipuláció kedvéért, átjátászák ezeket képszalagra - köztudott, hogy egy filmtekercs csak 30 percnyi műsort tartalmaz, tehát egy átlagos játékfilm négy-öt tekercsen van -, de jelenleg ez a gyakorlat inkább kivételnek számít. A televízióban a mozifilm bejátszásának a legegyszerűbb módja az lenne, ha egy vetítőgéppel a falra vagy vászonra vetítenék, és a képet tévés kamera segítségével továbbítanák. Ezt a módszert természetesen nem használják, mivel olyan minőségromlással járna, mint amikor a rádió vagy a tévé hangját mikrofon segítségével a hangszóróból rögzíti a felvételtechnikában még járatlan amatőr. Ezért a televízió számára olyan filmgépeket kísérleteztek ki, amelyek közvetlenül, minőségromlás nélkül képesek az optikai képet elektronikus jelekké alakítani. A tévés filmgépek két fő jellemzője a filmáttűnés megvalósítása és a többoldalúság lehetősége. Köztudott, hogy a moziban két vetítőgépet használnak, hogy a filmet az elejétől a végéig megszakítás nélkül lehessen nézni (az új tekercs befűzése perceket venne igénybe). Ezért minden filmszalag végén ún. startjel van - általában pici lyuk, amely a kép jobb felső sarkában apró körként látható egy villanásnyi időre. Ez jelzés a mozigépész számára, hogy indíthatja a másik gépet. Néhány másodperc múlva a kép jobb felső sarkában apró négyzet vagy háromszög villan fel, a kapcsolójel, ekkor kapcsol át a gépész a következő filmvetítőre. A mozi két gépe a tévés filmgépben egyetlen egységbe van építve, a két tekercs közötti váltás egy filmáttűnó berendezés segítsétével valósul meg. A két vetítőgép általában egymással szemben van elhelyezve, a filmképet tükrös szerkezet vetíti az elektronikus felvevócsó fényérzékeny rétegére. Ma már általában a tévékamerához hasonló színes felvevőcsöveket használnak, ezenkívül ismeretes a közvetlen letapogatási módszer is: egy repülő elektronsugár pásztázza végig a filmkockákat és alakítja át mm. ,irnmi a képet villamos jelekké. Ezt az utóbbi módszert a repülő sugár angol nevéből flying spotnak nevezték el A felvevő- csőről a kép útja már ugyanaz, mint a többi tévés berendezéseknél. A két filmtekercs közti áttűnés, a mozival ellentétben, nem egyszerűen csak az egyik gép kikapcsolásával és a másik bekapcsolásával valósul meg, itt a gépész távimpulzusa az áttűnő szerkezetet is működésbe hozza. Olcsóbb berendezésekben ugyan prizmákat használnak, itt a minden oldalról bejövő kép egyszerre, beavatkozás nélkül kerül a felvevöcsóre, a féligáteresztő tükrök elvét alkalmazva, de ez a hivatásos tévében szinte egyáltalán nem használatos, mert üzemi hibákhoz vezethet: egyszerre több kép is, egymásra vetitődve, az adásba kerülhet. Ezzel szemben a tükör mindig csak egy képet tud adásba küldeni. A televízióban a filmeken kívül, két műsorszám között, gyakran diapozitívokat szoktak vetíteni, zenei aláfestéssel. Ezt a filmgéphez csatlakozó diavetítő teszi lehetővé. A diavetítő a felvevócsóvel szemben foglal helyet, merőlegesen a filmvetítőkre. így aztán a tévés filmgép első látásra egy olyan fémszekrény benyomását kelti, amelynek ellentétes lapjain egy-egy filmvetítő van, erre merőleges lapján a diavetítővel. A mozifilmek hangját leggyakrabban a filmszalag szélére optikai úton rögzítik, vagy mágnescsíkot alkalmaznak (ez utóbbit egyre ritkábban, mivel a felvétel könnyen lemágnesezhetódik, tehát tönkremehet az esetleg rosszul karbantartott mozigépekben). A tévében az idegen nyelvű filmek szinkronizálására már évtizedekkel ezelőtt kifejlesztették azt a módszert, hogy 16 mm-es, mágnesréteggel ellátott filmszalagra veszik fel a hangot. Ez a módszer rendkívül gyors szinkronizálási munkát tesz lehetővé, és a felvétel kevésbé sérülékeny. Ez vezetett adupia- vagy ikerszalagos filmvetítők megkonstruálásához, ahol közös tengelyen, általában a vetítőgép jobb oldalán fut a filmszalag, bal oldalán a hozzá tartozó hangfelvétel. Ez az eljárás ma is általánosan használt a televízióban. A hagyományos mozifilm és a képernyő alakja azonos, a vízszintes és a függőleges képméret aránya 4:3. Az ötvenes években jelent meg először a szélesvásznú, majd a 70 mm-es, ún. panoramatikus film. Mindkét eljárás a vízszintes képméret megnövelését hozta magával, tehát az eredeti méretarány megbomlott. A 70 mm-es film vetítése a tévében nem lehetséges, ezt előzőleg 35 mm-es kópiára kell átmásolni, így a nézők a tévében is láthatják a panoramatikus filmeket. A szélesvásznú film vetítése egyszerűbb; ilyenkor azonban a képernyő alsó és felső részén széles fekete esik látható, ami meglehetősen zavaró lehet. Ezért a tévében kidolgoztak egy olyan berendezést, amelyik optikai úton a moziképet „széthúzza“. Bár a szélesvásznú filmből így meglehetősen könnyű „normál“ filmet csinálni, az eljárásnak azonban ára van: a függőleges méretek nagyon megnőnek, ezzel a kép torzul, a szereplőknek „lófejük“ lesz. Ezért végül is kompromisszumos megoldást alkalmaznak: megnyújtják ugyan a képet, de csak annyira, hogy a szereplők ne nagyon változzanak meg, és a képmezőt nem töltik ki teljesen. Ennek köszönhetően a mai szélesvásznú filmek vetítésekor a képernyőn megjelenő fekete csík jóval keskenyebb, mint egy évtizede, a szereplők ugyan megnyújtottak, de csak annyira, hogy ez ne legyen feltűnő. A televíziós filmvetítésnek tehát nemcsak múltja és jelene, de jövője is van, hiszen a kevésbé romló, jóminö- ségú filmanyagra felvett műsorok még sokáig a televíziós műsorok szerves részét alkotják. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1985. IX. 20. © ©-© > © © n d o * © CÖ 5 a 'S a 8> S' c © ■O c J
