Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-20 / 38. szám

só pillanatban, tehát a harma- íevetségesnek iogy az egyik ízért rejtettem kétéves kislá- nagát, amikor geskedett. Ho- éppen én erről kislány miatt jm is gyanítot- kés található? ni az a kés...) en történnek ik; lefényképe- ilag a magunk félő, hogy ké- lóttünk marad tam, s amikor ottam a feltör- /szerüen újra 9m élni, hogy tálán viselke- sejteni. Vala- nyaralásunkat ében fejeztük s nemsokára >m nap kínzó, I, amiket még már képtelen- entéktelennek gfeledkeztünk jf-ís nélkülük, észben sem a szabadsá- ult rá homály, ározott körül - aprólékosan, enöen képes ogy most is sg keresztül- en, s a legki- sággal kitere- pillanatokat. ! ismétlődne t szörszálha- összefecseg- e az a hason- zöntött? Igen, n helyzet; és Dnos. A törté- srmészetesen nmi értelme, íg magam se zárva. Talán al majd ezt is idízben is ha­sim; olyanba, irázhatatlanul narancssárga ukkanásának nevetséges) DR fordítása / 1 'I . it sem mond- nepélyes ko- ínyámnak az szitált akkor, iteg borította, idálkozás ra- a derű mint- olna és sze­3d. 3, odaadjuk olt rá, a leg- k adta. emmit, némi m, hogy sej- zonyult, amit >bban szereti ronban kikö- Ijon, hogy az nységgel fe­jt, hogy első »serves úton ilt, holott az joggal meg- ngeteg mun­is tud lenni e csak dor- rajta a fejé­ért szereti ót és kimerül- íl, és sötét, /irágos, szí­, a józan téli i rideg falai tűzhely előtt il rakta egy- orgácsokat. tam meg az jéghideg vi- táfogtam az a kedvem... orró, cukro­A tervezőiroda főnöke behí- »» vatta Oszkin főmérnököt, aki a legnagyobb Don Jüannak, bonvivánnak, szívtiprónak, a női nem nagy ismerőjének számított az intézetben.- Ide figyelj, Oszkin, nekem gyorsan helyettest kell kerítenem - mondta a főnök. - Es fogalmam sincs, kit válasszak: Pisikovot, Biohint, Avagimjant, Mihajlovot vagy Bakszanszkijt.- Akkor én honnan tudjam? kin. - Egy csomó időt rápazarol­nék, virágot meg illatszereket hor­danék neki, de csak fejtörést okozna nekem, nem járna el a randevúra, de azért a reménytől sem fosztana meg teljesen. Egy­szóval: sok hűhó semmiért.- Igen, igen - bólogatott a fő­nök, és jegyzetelni kezdett.- Vagyis nem odaadó, nem lán­gol, nem kötelezi el magát, hideg fejű...- Úgy van - helyeselt Oszkin. nám győzni, hogy ne csináljon őrültséget, egy csomó érvet fel­hoznék a gyerek ellen, és pénzt csúsztatnék a táskájába. És akkor elkezdődne: széttépné a bankje­gyeket, vagy az arcomba vágná valamennyit, elkergetne, megszül­né a gyereket, felnevelné, kitanít­tatná, és azt mondaná az én gyer­mekemnek, hogy nincs apja, vagy hogy az apja aljas gazember. Ilyen ez a Mihajlov - mondta dühösen Oszkin. ANATOLIJ EJRAMDZSAN- De hiszen te jól ismered a nő­ket - jegyezte meg a főnök.- Hogyhogy? — merevedett meg Oszkin. - Hiszen az ön jelölt­jei mind férfiak!- Hát aztán! Férfi vagy nő: em­ber mind. A pszichológia törvényei ugyanazok...- Ej, - dehogy! - ingatta fejét Oszkin. - Ne mondjon már ilyet...- Hát akkor vegyük például Pi­sikovot. Milyen ember? - kérdezte a főnök.- Egész jó szakember - felelte Oszkin.- Azt én is tudom, milyen szak­emberek - türelmetlenkedett a fő­nök. - De milyenek mint emberek?- Azt én sem tudom - tárta szét karját Oszkin.- Akkor így - mondta a főnök elgondolkodva -: ha ez a Pisikov nő lenne, olyan, mint amilyen most is, csak nőnemben, úgy mit mond­hatnál róla? Oszkin elgondolkodott.- Csak annyit mondhatok, hogy akkor..., akkor minden bizonnyal viszonyt kezdenénk - mondta végül.- Ez az! - kiáltott fel nyomban örömmel a főnök. - Ez kell nekem! Beszélj, ne kéresd magad!- Semmire sem mennék vele - folytatta meggyőződéssel Osz­- Ez a Pisikov ilyen lenne, ha nő lenne.- Értem. És Blohin? - tért át a főnök a következő jelöltre.- Ő belém szeretne - kezdte elgondolkozva Oszkin. - De én elhagynám, és ő egész életében boldogtalan lenne...- Értem. Vagyis könnyen a bi­zalmába fogad, egyenes, befolyá­solható, nehezen teszi túl magát bizonyos dolgokon - irta fel a fő­nök, és elégedetten dörzsölgette a kezét. - És Arcvik Avagimjan?- Hát vele csak törvényesen le­hetne - kacsintott Oszkin. - Csak úgy. Lánykérés, jegygyűrűk, száz­személyes lakodalom keleti együt­tessel. Rokonai mindezt megkö­vetelnék. És aztán ők marnának szét is bennünket. Azt mondanák neki: minek neked egy ilyen hűtlen férj, szégyent hoz az egész csa­ládra, válj el tőle minél előbb, míg nincs gyerek, csak előbb túrd ki a lakásból, hogy később ne legye­nek kellemetlenségeid...- így gondoltam én is - jegyze­telt a főnök. - Onállótlan, befolyá­solható, pedáns... És mit mon­dasz Mihajlovról?- Belém szeretne, és minden rendben is lenne, mígnem egy szép napon bejelentené, hogy gyereket vár. Én persze meg akar­- Tehát teljesen emocionális, impulzív, hajlamos az egzaltságra és az önfeláldozásra - ingatta fe­jét a főnök. - Hát ez sem egy ajándék. És Bakszanszkij?- Ó, vele minden egyszerűen, könnyen menne! Elüldögélnénk esténként egy vendéglőben, in­nánk egy kicsit, táncolnánk - és kész. Nem lenne semmi jelenet, semmi hisztéria...- Komolytalan, felelőtlen, szi­lárd erkölcsi alapok nélkül - irta fel a főnök, és szomorúan felsóhaj­tott: - Egyik sem felel meg. Úgy tűnik, nem alaptalanul voltam bi­zalmatlan. .. Idehallgass, Oszkin- kacsintott hirtelen a főnök és hogy alakulna a mi kettőnk kap­csolata, ha nő lennék? De őszintén!- Hát, én önt, Pjotr Vasziljevics, tiszta és lángoló szerelemmel sze­retném! - jelentette ki azonnal Oszkin. - Úgy szeretném, hogy meg se merném vallani érzelmei­met. Verseket írnék önhöz, olya­nokat, mint az „Emlékezem a cso­dás látomásra: Te tűntél fel előt­tem...“ És ha ön viszonozná ér­zelmeimet, ez számomra az em­beri boldogság netovábbja lenne. Nem néznék többé más nőre, tel­jesen átadnám magam a családi életnek. A család feje, a gazda természetesen ön lenne, én meg megvédelmezném önt minden gondtól, bajtól. Mit is mondjak, Pjotr Vasziljevics, nem is élet vol­na a miénk, hanem mese! Megül­nénk az ezüst- és az aranylako­dalmat. ..- Igen jól mondod! - gondolko­dott el a főnök. - Ide hallgass, Oszkin, mi lenne, ha téged tenné­lek meg helyettesnek? Vállalnád?- Hogyne vállálnám, Pjotr Va­sziljevics! - mondta Oszkin elfúló hangon, kezét szívére szorítva.- ön... olyan... Hát - önnel akár a világ végére is elmegyek! HARASZTI MÁRIA fordítása zott teát, hozzá egy harapásnyi kenyeret ettem... Már fogfam is a könyveimet és menni'akartam, gyorsan elillanni... ami­kor apám visszahívott. Nagyon komolyan nézett rám, de a komolyságban szokat­lan jóakaratot éreztem, ezért szégye­nemben lesütöttem a szememet. így, le­sütött szemmel, izgalommal vártam apám fontos közölnivalóját. Sok minden cikázott át az agyamon, vártam, hogy megdicsér azért, mert az osztály első tanulója vagyok, arra is gondoltam, hogy valami komoly feladattal bíz meg engem, csak arra nem számítottam, hogy aján­dékkal tüntet ki. Ám itt ért engem a legnagyobb megle­petés, mert az ajándék az én almám volt. Apám a következő szavakkal adta át a kincset:- Itt van, fiam, neked adom. Anyád nagyon dicsért téged, mert segítségére vagy a házimunkában. És vedd tudomá­sul, fiam, hogy ez nem közönséges alma. Ez a nemes alma aranyat ér, édesanyád szerezte és nekem szánta, de én neked adom. Megérdemled. Tekintetem az anyám tekintetével ta­lálkozott, amikor illedelmesen megkö­szönve átvettem az aranyalmát. Szívem a torkomban vert a meghatottságtól, mert úgy éreztem, hogy az ajándék kamatos­tul tért vissza hozzám. Anyám bölcsen és nagylelkűen mosolygott rám. Mintha cin­kosom lett volna, ó is hallgatott. Az aján­dékról soha egyetlen szót sem váltottunk. Idővel az aranyalma jelentősége meg­nőtt, amolyan jelképpé és érdemrenddé vált. Az önkéntes munkavállalásom, hogy könnyítsék dolgozó anyám helyzetén, zengő dallammá lett és új színnel gazda­gította gyermekálmaimat. Az aranyalmá­ban a dal, az öröm megkapta a maga teljes és tökéletes formáját. Beszélni er­ről nem lehetett, szövege csak a dal, a zene zengésének engedelmeskedett. (Milan Bobula fotoreprodukciója) Barczi Géza: Premier VAS ISTVÁN* Csikók Negyvenötben az aranysárga Sári Túl vékony lábán itt ugrándozott. Nevettünk rajta, hogy nem tud megállni S ügyetlen bájjal táncol, tántorog. Míg Harmadik Richárd-ot fordítottam, Játék közben megállt hátam mögött És ijesztgetni a sötét lugasban Selymes pofával vállamon bökött. Negyvenhatban meg Pajkos vihorászott, Vad csődörcsikó, barna volt, sötét. Emlékszem, két hátsó lábára állt, hogy Villámmal szembe szegje fel fejét. Most felnőtt ló lett már szegény. Herélten És megbékülten húzza a kocsit. De vasalatlan patával a réten Megint egy új csikó ugrándozik. ' Fehér folt homlokán, fekete vessző A lábai közt. Pejcsikó: Sanyi. Törleszkedö s hirtelen futni kezdő. Megáll, visszanéz, úgy hív játszani. Negyedik nemzedék ez már, mióta Figyelni kezdtem. S hát még a kocák! Karácsonykor majd nyöszörögve ontja Az új disznó új rakás malacát. Új borja lesz jövőre a tehénnek. A változásokban milyen csodás Egyformaság! De ha magamba nézek, Az egy életben mennyi változás! Mit hiszek abból, amit ma egy éve? Csalódásom is tűnóbb, mint a hab. Gondolataim új s új nemzedéke Ágaskodik s a régibe harap. Hány élet született meghalni bennem! Egymásba csapnak gyászom-vígaszom: Csupa halál egyetlen életemben S örökélet ugrál az udvaron. Ó, Valóság, halálos dalú Múzsa! A lét hétszeres fátyola föd el. De minden évben újra nő a búza És minden évben új csikó szökell. Mikor a rózsák nyílni kezdtek Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, Már nem voltunk fiatalok - Házunk körül virágzó sírkeresztek, Szívünkben sok friss halott. Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág, Akkor is, ha férj-feleség Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák, S fogják egymás kezét. Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben - Emlékszel? volt is oka. De ami fekete maradt, még feketébben Ragyogott, mint valaha. Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe Tört fényeket rejtett a rémület, És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje S attól lett édesebb. Újjongó áhítattal ébredtünk reggelente, Te a kertre, én terád -, S ez az öreg nyarunk szelíden betemette Velencét s Angliát. Mint furcsa ráadást vagy vezélyes messzeséget Kezdtük nézni a holnapot - Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szived Koszorújába kapott. Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt, De emlékszel? ez volt a legszebb. Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők, Mikor a rózsák nyílni kezdtek. *Hetvenöt éves Vas István, a huszadik századi magyar költészet kiemelkedő alakja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom