Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-06 / 36. szám

* It ANATOLIJ EFROSZ (részlet) — I I I L Illái/ =2 A vita ma is tart. Olykor az érintettek feje fölött, mintha nem is lennének. Gyorsan le kell szögeznem, hogy ezeket a vitákat általában másutt - nem a cseh­szlovákiai magyar sajtóban - foly­tatják le. Színházi szaklapok ha­sábjáéin suhognak a kardok, villan­nak a tőrök, de nem mentesek ettől a testközeli színházi kultúrák napilapjai, hetilapjai sem. De miről is esik ott és itt szó? A nézőről, aki soha nincs egyedül a színházak nézőterén. Ideális esetben több ezred magával, nem kívánt talál­kozásokon egyedül is lehet egy- egy előadáson. E két véglet között változik a nézőszám, s e végletek között mozog a színházi előadá­sok színvonala is. Persze a szélsőségek, a néző ilyen „szerepvállalása“ sem le­hetne egyetlen kiindulópontja az említett vitának. Hiszen tagadhatja bár a szerző, a színész, önmagá­nak egyikük sem „csinál“ színhá­zat. A legeredetibb, a legmeré­szebb, a legkiábrándítóbb, a leg­unalmasabb, a legkonzervatívabb, a legavantgardabb legek legje is valamit akar. A nézővel. Egy elég régi példa: Moliére, aki szerző, rendező és színész volt egy személyben, önmaga és szín­háza védelmében még darabot is írt. Vádolták, hogy a fennálló ren­det alapjaiban támadja, szemére vetették, hogy nevetségessé teszi a nemességet, a papságot, a fel­törekvő polgárságot. Amikor mind­ez nem sok eredményt hozott, az udvari „mulattató“ magánéletét is kikezdték. Ráfogták, hogy a fel­szarvazott férjekben önmaga alte- regóit viszi színpadra. Lám, erre aztán megmozdult Moliére is. Megírta a Versailles-i rögtönzés cimű egyfelvonásosát. Ebben a XIV. Lajos udvarában játszó tár­sulat színészei nem tudják szere­peiket. A próba során Moliére tü­relmesen dolgozik, miközben szá­mos alkalmat talál arra, hogy el­mondja hitvallását a színházról. Erkölcsöket, jellemeket akar feste­ni, s ehhez kigondol alakokat, akik csupán véletlen folytán hasonlíta­nak a nézőtéren ülőkre. Nos, így folyik a próba, amely sohasem ér véget, hiszen a bemutató soha­sem születik meg. Egy néző oldja meg Moliére gondjait: A király jó­ságos gesztussal engedélyezi, hogy ne az új, hanem valamejy régi darabot játsszák el. Ez a rövid vígjáték ma is érvé­nyes tanulságokat kínál a színház és a közönség kapcsolatáról, de a színház és a hatalom viszonyá­ról is. Bizonyítja, hogy a közönsé­get nemcsak ma vizsgálják, véle­ményére régen is odafigyeltek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben azonosultak is vele. NdÉK %33tr HtdDK Hiszen míg az egyik része felülről nézve támadta a színházat, a má­sik része alulról figyelve szerette azt. így lehetett, hogy Moliére pártfogót keresett, s talált a király személyében. Az övé urak és szolgák színháza egyszerre tudott lenni, bár mai szemmel nézve, inkább az utóbbiaké volt. Ez az egyidejű kettősség, sőt az említett Versailles-i rögtönzésben a hármasság (a királynak a „ke­gyes és jóságos“ maszkkal híze­leg is), a jó színházi előadás vele­járója. írásbeli, műveltségi, társa­dalmi pozícióbeli, világnézeti kü­lönbözőségek „jellemzik“ egy adott előadás nézőközönségét. A jó produkciónak mindegyikükre hatnia kell. Érzelmi és értelmi úton de mindenképpen állásfoglalásra késztetni. Nem, ez a cél sohasem jelentheti a humánum, a művészi alapállás, a szakmai tudás, a vi­lágnézet, a színpadi gondolatköz­lés feladatát. Ezeket a színművé­szeinek vállalnia kell, minden kö­zönség előtt, minden előadáson. Éppen a művészet fogalmának megszorításai kötelezik erre. Nem az elvárásokat, a hangulatot, az alacsony igényszintet, az alantas­ságot kell kiszolgálnia, hanem meg kell keresnie és találnia a né­zőket, az emberként mindenkit - igy vagy úgy - foglalkoztató gondokat,' gondolatokat. Ezért ér­demes színházművészetet csi­nálni. Egy cikkben nemrég a színház és a közönség távolságán méltat­lankodott az egyik kolléga. Bár a példa, amit említ, inkább a kritika és a közönség távolságát érzékel­tette, a színház ebben a három­szögben, mint „szerencsétlensé­gében tehetetlen“ közeg jelent meg. Vagyis: amit a kritika dicsér, azt a közönség nem szereti, amit a közönség szeret, azt meg a kriti­ka nem dicséri. Mint minden, ez a dolog sem ilyen egyszerű, hi­szen akkor nem lenne más hátra, mint a kettő között egyensúlyozni. Amit a kritika dicsért azt sem fenn­tartások nélkül tette. A szakmai értékelés szinte minden esetben feltette a kérdést: Mit szól ehhez a közönség? A másik előadásról pedig éppen a gondolatilag üres, szakmailag már a dilettantizmus határát közelítő jegyek okán mondta ki elutasító véleményét. A közönséget végül a színház szakmai gondjai (rendezőhiány, színészi felkészültség, műszaki feltételek) nem érdeklik, az sem foglalkoztatja különösebben, hogy a szórakozást milyen formákban, eszközökkel prezentálják egy-egy előadáson. Egy dolog érdekli: jól érezze magát a nézőtéren, azono­sulhasson a színpadi hősökkel. Ebben a kapcsolatban a szín­ház akkor és úgy tud helytállni, ha szakmailag nem lealacsonyító módon, a kiválasztott drámával nem érdektelenül lép a közönség elé. Hiszen tagadhatta bár Moliére (tagadnia is kellett, ha másnap előadást és fizetést akart a király­tól), a színpadán a nézők, mint hősök mozogtak. Különben minek ez az egész több évezredes ko­média, ha Plautus Hetvenkedö ka­tonájában nem fedezem fel a szomszédomat, s ha a szom­szédom nem fedezi fel a szom­szédját. Moliére a Don Juan második felvonását, ha így mondhatjuk, Don Juan egyik kalandja figyel­mes, aprólékos vizsgálatának szenteli. Egy majdnem az életébe kerülő, sikertelen kaland után jele­nik meg a színpadon. Végülis valamennyi kellemet­lensége megtérül, mivel, úgy­mond, váratlanul megismerkedett egy elragadó parasztlánnyal. S miközben ARRÓL a paraszt­lányról beszél, már észrevette a MÁSIKAT. A szöveg még mindig ARRA a parasztlányra vonatkozik, de már élvezettel szemlélgeti EZT. Minden találkozás egy új nővel Don Juan számára óriási élmény. Túl egyszerű volna csak a csábítót játszani. Még akkor is, ha finoman játssza. Ö nem csábító, hanem úgyszól­ván behódol annak a benyomás­nak, amelyet egy szép nő tesz rá. Mint a nagy műgyűjtők, a nőknek nemcsak az evidens, hanem a rej­tett értékeit is érzi. Érti a módját, hogyan kell szemlélni és magába szívni a szépséget. A női szépség valóban elbűvöli, mert ért hozzá. Éppen ezért gyakrabban lesz ő maga elcsábított, s csak ritkáb­ban a csábító. Valószínűleg ugyanígy van a műértő, akit egy ritka képnek eddig csak könyvekből ismert, de most személyesen látott értékei lebilincselnek, és hajlandó mese­beli összeget fizetni érte. Don Juan jól megnézi a pa­rasztlány szemét, sőt a fogait is vizsgálja. Ilyen szép, egyenletes fogai az eddigi nők közül senkinek se voltak. A csábítónak többnyire nem hisznek, egyszerűen enged­nek az erélynek - gondolom én, a nők nevében. De ennek a nyugodtan szemlé- lődö-vizsgálódó Don Jüannak hin­ni kezdenek. Sőt mi több, ez a fa­lusi lány, aki rengeteg ijesztő men­demondát hallott a városi nőcsá- bászokról, azt kezdi hinni, hogy előtte olyan ember áll, akit ő hódí­tott meg. Egyébként persze ezt is el lehet durván játszani, de akkor elvész a jelenet bája. Don Juan nem játszik a szere­lemmel, 6 valóban ilyen. Charlotte nem hisz neki, de Don Juan meg­sértődik, magyarázatokba bocsát­kozik, kijelenti, hogy hajlandó fele­ségül venni. És itt megint nem hazudik, mert tényleg feleségül veszi! Még Sganarelle is tanúsít­hatja, hogy feleségül veszi. De jön az első parasztlány, és talán csak akkor jön rá Don Juan, hogy tizen­öt perccel ezelőtt köztük ponto­san ugyanilyen jelenet játszódott le, amilyen most közte és Char­lotte között. Na jól van, lehet, hog/ez fele- dékenységének bizonyos eltúlzá- sa, de mégis, csak BIZONYOS FOKIG túlzás. Jean Vilar ezt a jelenetet így játszotta: a két lány a két térdére ült, ő pedig hol az egyiknek, hol a másiknak suttogta esküit. Ez elbűvölően cinikus volt. De el lehet ezt másképpen is játszani. Lehet, elszakadva a második lánytól, sokáig nézni az elsőt, az­tán súlyos léptekkel, mint aki go­lyótűz alatt tartott téren megy ke­resztül, a színpadon át ehhez a másikhoz sietni, hogy mikor vég­re odaér, csaknem dühödten vala­mi megnyugtatót hörögjön, majd, amikor meghallja a mit sem értő kérést az ellenkező oldalról, meg­kísérelje a visszatérést, és ott is nyugtatgatni próbáljon. De a kérdések mind a két oldal­ról mind gyorsabban és mind he­vesebben peregnek, már nem le­het óvatosan járni, át kell rohanni a téren. És most már végleg kimerült, hörög és lerogy. Sganarelle pedig hóna alatt el­kapja, kivonszolja, majd Don Ju­an, miután kipihente magát, visz- szajön a nőkhöz, valahogy vissza­fogottan dühöngve, felháborodva ostobaságuk és önzésük miatt. * Szerencsére valaki éppen siet­ve jön valami hírrel, és Don Juan elmegy. Nehézkesen, súlyos lép­tekkel megy el, mint olyan ember aki éppen egy kegyetlen csávából került ki. Kísérletei, hogy élvezetének él­jen, csaknem mindig siralmasan végződnek. Elvira, aki elől szökésben volt, utolérte. Amikor egy másik nő után futott, majdnem vízbe fulladt, stb., stb. És mégis újra meg újra meg­próbálja, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, fájdalmat okozva nem­csak a környezetének, hanem ön.- magának is, amíg végül a Pa­rancsnok le nem veszi egészen a lábáról. Dehát hogyan? Don Juan - drámai alak volna? Hát persze, hogy az! Mikor tagadja, sérti és kineveti az egész világrendet, ö maga an­nak legborzasztóbb törvényei sze­rint él. A szabadság igényéről szólván mindenkit függő helyzetbe hoz, és maga is szenvedélyei és eszméi rabjává válik. Kineveti a csalást és a hazugságot, de ő maga hazudik és ravaszkodik. És mit tesz az, hogy mindezt szenvedélyesen cselekszi, hogy van esze, tehetsége, tudása? Mi­kor ledönti a bevett normákat, ki­derül, hogy 6 csak szivacs, amely magába szívja korának bűneit. Sok sikertelenség után végre arra a következtetésre jut, hogy meg kell változtatnia taktikáját, hogy nem érdemes fejjel menni a falnak, hogy ,,palást“-ra van szükség. És akkor még egy mezt próbál fel - a képmutatást. önmagával vitatja meg, hogy éppen a képmutatás segítségével lehet megmenekülni. Eddig a szabadság - az ő értel­mezésében - és a hitetlenség volt a zászlaja, ezután - ugyanaz, csak a képmutatás palástja alatt. Magára ölti azt a bőrt, amelyet sokan hordanak, akik pontosan úgy cselekszenek és gondolkod­nak, mint ő, de nem lesznek vesz­tesek védtelenségük miatt. Tehát - képmutatás. Ez sajátságos igazságkeresé­sének csúcspontja. Tegyél min­dent, ami az eszedbe jut, csak tudjál emellett alakoskodni. Ezt te­szi mindenki, elmélkedik Don Ju­an, ezt fogom tenni én is. DUSZA ISTVÁN ÖRKÉNY - SZÍNHÁZ Színmúelemzéseit és művészinterjúit gyűjtötte kö­tetbe Földes Anna. Örkény István drámaírói világát járja így körül, kézenfogva olvasóját végigvezeti a nagyívű és sokszínű életművön az „örkény- világszínházon“. A tanulmányokban egyszerre vizsgálja a művek keletkezéstörténetét, irodalmi és történeti hátterét, méghozzá filológiai gondossággal és pontossággal, a drámák szerkezetét, dramatur­giáját, konfliktusait, jellemeit, valamint az előadások történetét kamatoztatva több évtized színházkriti­kusi tapasztalatait. A kötetnek talán azok a legol­vasmányosabb és leginformációgazdagabb írásai, amelyek az egyes darabok utóéletét mondják el, azt az utat, olykor diadalutat, amelyeket Örkény szín­padi műveinek egyike-másika, kiváltképp aTótékés a Macskajáték bejárt. Az elemzésből nem marad ki a világsiker és az esetleges kudarcok, sikerületlen előadások okainak keresése, analízise. Az örkény-színház második fele interjúkat tartal­maz. Örkény alkotótársai beszélnek itt a darabok színpadra állításáról. Alkotótársnak tekintette őket valóban az író. ,,Csak úgy tudok darabot írni -, hogy gondolatban teret adok a rendezőnek és színész­nek ahhoz, hogy ö is elmondhassa a magáét, ne csak az én gondolataim szólaljanak meg, mint egy felolvasáson vagy tudományos előadáson“. Iroda­lomtörténeti dokumentumokat olvashatunk ezekben a beszélgetésekben, például abban, amelyben Ka­zimir Károly és Székely Gábor vall a Tóték illetve a Macskajáték első színpadra állításáról. Szívesen megmutatná kötetét az írónak Földes Anna, ha Örkény még élne. ,.Bevallom, félve gon­dolok rá, vajon mit szólna. Hány jelzőt húzna ki a szövegből, milyen kérdőjeleket rajzolna a dráma- elemzések margójára? - írja. - Elfogadná-e az olvasók orientálására azokat az esztétikai táblákat, amelyeket életútjának két oldalán kitűztem? (...) Válasz nélkül maradó kérdéseimre legfeljebb a színháztörténet ad majd - objektív és időtálló- választ. Amikor beigazolódik - ha beigazolódik- tanulmányom legfőbb gondolata. Hogy Örkény István személyében megszületett és ha késve is, de beérett az a drámaíró, aki kiemelte drámairodal­munkat a nemzeti és szellemi provincializmusból, és aki - Lukács György drámadefiníciójának szelle­mében - először változtatta magyar színpadon akcióvá a filozófiát“. -a -y Hazánk felszabadulásának 40. év­fordulója tiszteletére mutatta be felújításban a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata Eugen Su­ction Svätopluk című zenedrámá­ját. amelynek szövegkönyvét Ivan Stodola, Eugen Suction és Jely Krcméryová müvei alapján készí­tették. Az operát Ondrej Lenárd tanította be, Branislav Kriska ren­dezte, a díszleteket Ladislav Vychodil és a jelmezeket Helena Bezáková tervezte. Felvételünkön Elena Kittnárová, aki Lutomira sze­repét énekelte. Feltehetőleg a most kezdődő évadban is nagy sikerrel játsszák majd. (ÖSTK-felvétel) i ÚJ SZŐ 14 1985. IX. 6. A szerző napjaink“^SsSoíbwn a klasszikusok markánsabb egyenleg , jeleskedik. Nemreg nevez­színpadi megformálásában |ele^ínhfe ,)ére ahol az ték ki a moszkvai Tagijn ésében Gork.| Ejieh i elmúlt évadban mutattak be ren menedékhely c.mu dramaiat.^^^^^^^^^^l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom