Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
* * A — idei Veszprémi Tévétalálkozó HZ ősbemutatói között két olyan alkotás is szerepelt, amely műfaját tekintve különbözött a többitől, azaz nem tévédráma volt. Az egyik egy portréfilm Richter Ilona Munkácsy-díjas festőművészről, tudományos könyvek illusztrátoráról, akinek „ihletóje a futóhomok növényei és állatai, valamint a tenger mikrovilága a másik filmnek a Tisza a főszereplője, illetve a Tisza dalai, melyeket neves énekesek szólaltatnak meg, természeti környezetben, jellegzetes népviseletben, miközben lírai képekben villan fel a híres folyó és a hozzá kötődő emberek életének egy-egy mozzanata. Mindkét film bemutatóján nemcsak az alkotók, a Masugározza, a pécsi a délszlávot és a németet. Van továbbá két sorozatunk, az egyik a gerontológiai, a másik az úgynevezett szegedi beszélgetések. Ez utóbbiban egy-egy népgazdasági vagy társadalmi problémával Összefüggő kérdést vitatunk meg, például: tudomány a peremvidékeken, az alföldi bor, falusi építészet Magyarországon, felsőoktatás, népesedéspolitika. Jegyezzem itt meg, hogy működési körzetünk Bács-Kiskun, Békés, Szolnok és Csongrád megye területére terjed ki, ami körülbelül két millió lakost jelent. Célunk olyan témákkal foglalkozni, amelyek egyébként nem biztos, hogy képernyőre kerülnének.- Ha jól tudom, tévéjátékokat is készítenek.- Igen, szerényen. Ezenkívül mi készítjük a Kincskereső irodalmi gyermekfolyóirat júliusi és augusztusi televíziós kiadását. Továbbá minden hónapban ajánlunk az országos adásba egy-egy olyan műsort, amely bár helyi kötődésű, de országos érdeklődésre tarthat számot, ilyenek például a hiedelemvilág hagyományai, különböző népszokások. Közvetítünk a gyulai várjátékokról, és időről időre megrendezzük a határon túli magyar líra fesztiválját, amelyen természetesen csehszlovákiai magyar költők Képek a Tisza mentéről gyár Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának a munkatársai voltak jelen, hanem a stúdió helyettes vezetője, Kispál Antal is. Részben a két film adta az ötletet, hogy elbeszélgessek vele műhelyük történetéről, munkájáról, részben meg az, hogy ebben a stúdióban készül a nálunk is látható Naéa Obrazovka című szlovák nyelvű nemzetiségi műsor. Ezerkilencszázhetvenhat november huszonnegyedikén mutatokoztunk be először a nézőknek, együtt a pécsi stúdióval - mondja Kispál Antal. - Természetesen, előbb meg kellett teremteni a feltételeket, ami komoly feladatot jelentett. Új dolog volt ez akkoribein a Magyar Televízió és Szeged város számára egyaránt, már csak azért is, mert a rádiónak sem volt itt stúdiója. Munkatársakat kellett szerezni, akiknek a száma az első években nem alakult arányosan az adásidőnek, a műsorkészítés terjedelmének a növekedésével. Most kilencvenen vagyunk. A műsorkészítő osztályt a tulajdonképpeni alkotógárda alkotja: újságírók, szerkesztők, riporterek, rendezők, operatőrök, vágók. A másik a műszaki osztály, amely a termelési feladatokat látja el, hozzájuk tartozik a díszlettervezés és -gyártás, grafika, smink, jelmez. És van a gazdasági osztály.- Noha Szegedről Csehszlovákiába is sok kép eljut - amelyekből megállapítható, hogy igyekeznek mind több televíziós műfajban jelentkezni a képernyőn azért megkérném egy rövid „műsorismertetésre“.- A legújabbal kezdem. Ez év áprilisától minden kedden regionális műsort sugárzunk a kettes csatornán. Viszont országos jellegűek a korábbiak, így mindjárt a nemzetiségi adások. A mi stúdiónk a szlovák és a román nyelvű műsort versei is szerepelnek neves művészek előadásában.- Hogyan és milyen elvek alapján készítik a nemzetiségi műsorokat?- Alapelvünk az, hogy a magyarországi szlovák, román és más nemzetiségek rendszeresen kapjanak anyanyelvükön tájékoztatást a magyar belpolitikai élet eseményeiről, másodszor: hogy bemutassuk a nemzetiségeket munkájukban, családi életükben, szúkebb környezetükben; a harmadik nagyon fontos elv, hogy teret biztosítsunk, ha szerény keretek között is, az adott nemzetiség haladó hagyományainak a bemutatására. Ezt nem szűkítjük le csak a táncra. Például a szlovák adásban már bemutattunk írót, akinek szlovákul jelentek meg művei nálunk. A haladó hagyományok felelevenítésével szeretnénk elérni, hogy érezze a nemzetiség, például a szlovák nemzetiség: itteni hagyományai az egyetemes szlovák kultúra kincse. Nemzetiségi műsorainknak egyébként külön-külön szerkesztőségük van, a szlovák Fűzik János vezetésével működik, aki a Komensky Egyetemen végzett. A Békés megyei pártbizottság felmérései szerint kedveltek a szlovák nyelvű műsorok.- Visszakanyarodva a stúdióra, milyen műszaki feltételek között dolgoznak?-A szegedi televíziós stúdió az első olyan Magyarországon, amely kimondottan televíziós célokra készült, funkcionálisan szolgálja ezt minden, köztük a korszerű színes technika. Emberi szempontból pedig nem mellékes körülmény, hogy stúdiónkban, és bizonyára minden hasonlóban, családiasabb a hangulat, mint a nagy televíziókban. BODNÁR GYULA IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH Negyven történelemóra iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiii A távolabbi és a közelebbi múlt megismerése mindenkori igénye az embernek, emberiségnek. Enélkül az ismeret nélkül gyökérte- len lenne az egyén, a nemzet. Az örökérvényű kérdések - honnan jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk - megválaszolása a társadalomtudományok, az irodalom és a tömegtájékoztatási eszközök egyik állandó feladata. És nem könnyű feladata. Főként azért nem, mert az adott válasz alapja az egyének, népek és nemzetek önismeretének és önértéktudatának. A feltett kérdésekre tehát igaz, a történelmi tényeknek megfelelő választ kell adni. Erre a felelősségteljes munkára vállalkozott a Csehszlovák Televízió, amikor elhatározta, hogy egy, összesen húszórás dokumentumműsorban feleleveníti és értékeli Csehszlovákia második világháború utáni történelmét. Az Életünk krónikája című sorozat 1985. március 4-töl június 7-ig negyvenszer jelentkezett a képernyőn. Negyven történelemórát kaptunk hazánk és népünk felszabadulás utáni útjáról - mozgóképekben. Minden esztendőre harminc perc, azaz félóra jutott, melyet korabeli film- és tévéfelvételek, a sajtó és más dokumentumok alapján töltöttek meg a szerzők. A hangsúly azon volt, hogy minél több eredeti anyagot vonultassanak fel. Majdnem minden részben több olyan felvételt is láthattunk, amelyek hosszú évek óta feküdtek, szinte elfelejtve, az archívumokban. Az anyag kiválasztása és összeállítása két évig tartott. A cél nemcsak az volt, hogy mozgóképes történelmet adjon a nézőknek, hanem általános jellemzést is nyújtson a korról, melyben élünk, alkotunk. Most, hogy láttuk a dokumentum-sorozatot, mely a Csehszlovák Televízió eddigi legnagyobb vállalkozása, elmondhatjuk: a kitűzött célokat nagyrészt sikerült elérniük a szerzőknek, a sorozatnak jelentős közönségsikere volt és szakmai körökben is kedvezően fogadták. A Csehszlovák Televízió felmérése szerint a műsor nézettségi foka több mint harminc- százalékos volt, ami a publicisztika műfajában, de általában véve is, igen magas szám, és széleskörű érdeklődésről tanúskodik. Ez az érdeklődés természetes és részben várható volt, hiszen a Csehszlovák Televízió első Ízben nyújtott a nagyközönségnek ilyen jellegű sorozatot legújabbkori történelmünkről, melynek - a születésünk időpontjától függően - többé vagy kevésbé mindnyájan alkotói, cselekvő részesei vagyunk. A dokumentum-sorozat egyes részei felidézték a felszabadulásunkért vívott harc utolsó nehéz hónapjait, a szovjet hadsereg döntő szerepét Csehszlovákia felszabadításában, a háború utáni köztársaság jellegéért folytatott kemény küzdelmet, 1948. februárját, az ötvenes és a hatvanas évek sikereit és problémáit, a társadalmi válságot és a konszolidációt, az utóbbi időszak legjelentősebb bel- és külpolitikai, gazdasági, kulturális és sporteseményeit. A szerzők megszólaltatták a közelmúlt eseményeinek néhány szereplőjét is, ami által sikerült még jobban jelezni a múlt és a jelen szerves kapcsolatát, érzékeltetni szocialista társadalmunk fejlődését. A nagyszabású sorozat néhány része, bár röviden és tömören, de mégis érintette hazánk magyarlakta vidékeinek fejlődését, az élet alakulását. A legbővebben „Dél-Szlová- kia történelmének egyik legdrámaibb eseményével“, az 1965-ös árvízzel foglalkozott. A korabeli felvételeken szinte újra átéltük nemcsak a tragédiát, az évszázados értékek pusztulását, hanem a lakosság hősi küzdelmét is a természet romboló erői ellen. Ismét láttuk és tudatosítottuk, hogy a tajtékzó Dunát a magyarok, szlovákok, csehek, a szovjet és a magyar hadsereg katonáinak közös ereje fékezte meg, s közös erővel, egy ország összefogásának eredményeképpen épült aztán gyorsan újjá, szebbé a Csallóköz. Szólt erről a sorozatban Dobis László, a Nagymegyeri (Calovo) Városi Nemzeti Bizottság titkára és Fekete József, a Szocialista munka hőse is. Az árvizén kívül képernyőre került még többek közt a komáromi (Ko- márno) Steiner Gábor hajógyár. Néhány Délszlovákiai földműves-szövetkezet, az 1953- as dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) vásár, sikeres olimpikonjaink, Torma Gyula és Bugár Imre, szóba került a nemzetiségek helyzetét szabályozó 143-as számú alkotmánytörvény 1968-ból. Mindemellett hiányolhatjuk, hogy nem akadt néhány filmkocka a csehszlovákiai magyar kultúráról, a Csemadokról, illetve annak rendezvényeiről stb., annál is inkább, mert a sorozat aránylag nagy figyelmet szentelt a kulturális eseményeknek, a kulturális élet fejlődésének általában. Különben több javaslat született az Életünk krónikájával kapcsolatban. A televízió számol az ismétléssel és az egyes részek alkalmi felhasználásával. Feldolgozzák a sorozat készítésekor áttanulmányozott és rendszerezett anyagot, megpróbálja a televízió filmre vinni néhány szereplő sorsának további alakulását. A sorozat, illetve annak néhány része iránt érdeklődést tanúsít az oktatásügy és különböző intézmények. Mindez arra vall, hogy a vállalkozásnak - mely a Csehszlovák Televízió részéről valószínűleg az egyik legértékesebb hozzájárulás hazánk felszabadulása 40. évfordulójának ünnepségeihez - méltó visszhangja, sikere van. (kok) . M egfelelő minőségű hangfelvételek készítése mindig is a tévés szakemberek legfőbb céljai közé tartozott, a gyakorlatban azonban a legtöbször nagy nehézségekbe ütközik e látszólag egyszerű cél elérése. A televíziós hangfelvétel ugyanis nagy mértékben eltér a rádiós és a filmes gyakorlattól. Legegyszerűbb a helyzet a rádióban. Ottaszereplökcsak a legritkább esetben mozognak (akkor is csak a különféle hanghatások elérése miatt), a színész állandó távolságra van a hangját felvevő mikrofontól, így a hangmérnöknek aránylag könnyű a helyzete; a zörejeket, effektusokat, az ún. hangkulisszát magnetofonszalagról játszák le, amelyet vagy az archívumból vettek elő, vagy a gyártási forgató- könyv utasításainak megfelelően rögzítettek. Hasonló a helyzet a film esetében. Forgatáskor csak az ún. segédhangot játszák magnószalagra, vagyis a szereplők hangja csupán tájékoztatásul szolgál a későbbi munkához, hiszen a különféle zörejeken kívül szalagra kerülnek például a rendező utasításai is, amelyeket a színészeknek ad játék közben. A végleges hang csak az utószinkronnál kerül a filmszalagra: az előhívott, kész film a szereplők előtt pereg a hangosítóterem vetítőjében, ehhez készül el aztán a megfelelő hangfelvétel. A zörejek és a hangeffektusok itt is magnószalagról kerülnek a filmre, akárcsak a rádiós felvétel esetében. Az utószinkron tulajdonképpen olyan speciális filmszinkronizálási folyamat, amikor a színész nem egy idegen nyelvű szereplőnek kölcsönzi a hangját, hanem saját magát „szinkronizálja“, vagyis hangosítja. A jó minőségű hangfelvétel biztosítéka ez esetben is az, hogy megfelelő akusztikájú teremben, a mikrofontól állandó távolságra helyet foglaló színész a mozgást kiiktatva mondja a szöveget. Gyökeresen más a tévés hangtechnika, ahol kétfajta megoldást alkalmaznak: az egyidejű felvételt és a playback technikát. Minden prózai műsor felvételekor a képet és a hangot egyszerre veszik fel. A kevésbé igényes adásoknál - amikor a szereplők nem mozognak - a mikrofont egyszerűen álványra helyezik, amely legtöbbször látható is a képernyőn. A műszakiak feje akkor kezd fájni, ha a szereplők nem maradnak egy helyen, mozogni kezdenek. Ahhoz hogy a hangjukat ekkor is egyenletes erősségben lehessen felvenni, álandóan követni kell őket egy mikrofonnal, amelynek nagyjából állandó távolságra kell lennie a szájuktól. Gyakorlatban ezt úgy oldják meg, hogy a hangtechnikus (becenevén „pecás“) egy hosszú bambuszaidra („pecabotra“) erősített, vékony zsinórral távolról forgatható, megfelelő érzékenységű mikrofonnal árnyékként követi a szereplőket, miközben két dologra kell ügyelnie: Tátogó énekes a mikrofon mindig azonos távolságra legyen a szereplő szájától, a szája irányába fordítva (erre kell a „pecazsi- nór“), továbbá, hogy a kamera látószögébe sem ó, sem a szerszáma egyetlen villanásnyi időre se jelenjen meg. A legigényesebb technikával a zenei műsorok készülnek. A minőségi elvárások itt a legnagyobbak, ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy mozgó, esetleg táncoló énekes hangereje és -színe állandóan változzon annak megfelelően, hogy a mikrofonhoz képest épp milyen helyzetben van. Ebben az esetben csak egy megoldás kínálkozik: a hangot és a képet külön-külön kell felvenni, akárcsak a film esetében. A tévénél azonban az utószinkron helyett „elószinkront“ használnak, vagyis a képfelvételre a hang- felvétel elkészülte után kerül sor, ez a playback technika. A jó minőségű zenei felvételt a tévé hangstúdiójában készítik el, magnetofonszalagra, akárcsak a rádióban vagy a hanglemezfelvételnél. Ezalatt az énekes és a hangszeres zenészek természetesen nem mozognak, ez biztosítja a felvétel állandó hangerejét, jó minőségét. A teljes hanganyag elkészülte után (keverés, vágás, montírozás, trükközés stb.) kerül sor a televíziós felvételre. Ekkor a szereplők a stúdióban a kamerák előtt mozognak, táncolnak, ugrálnak, tehát a koregoráfus által előírt mozgást produkálják, miközben hangszórókon keresztül bejátsszák nekik a teljes zenei felvételt. Ezalatt a képmagnóra a stúdiókamerák által adott képet, valamint a hangszalagról közvetlenül továbbított hangot veszik fel (tehát nem a stúdióban elhelyezett mikrofonokon keresztül rögzítik ezt, a hangszóróból jövő hang ugyanis a felvételhez viszonyítva már torzított), mialatt a szereplők „tátognak“. A valóságban azonban gyakorlatilag egyetlen énekes sem tátog, hanem együtt énekel saját stúdiófelvételével, ugyanis egyébként nagyon szembetűnő lenne a néző számára a szájmozgás és a hang közötti diszharmónia, ami illúzióromboló hatást keltene. A playback technikát csaknem valamennyi zenei felvételkor alkalmazzák, előnyei rendkívüliek, meg kell azonban említeni, hogy nem minden énekes tud tökéletesen összhangban énekelni saját hangfelvételével, ilyenkor bizony „csúszás“ következik be a hang- és a képinformáció között. A rendezők nagy része ezt a fogyatékosságot úgy próbálja kiküszöbölni, hogy ezeket az énekeseket csak ritkán mutatja közelről. Érdemes még megemlíteni az ún. playback felvételi módszert. Ezt újabban zenés színházakban is használják, de valójában igazi tévés módszer, a stúdióban közönség jelenlétében vagy élő koncertközvetítések során használják. A felvételi idő lerövidítése érdekében a zenei (főleg a zenekari) felvételt előre elkészítik, így a műsor rögzítésekor a zenekar sokszor meg sem jelenik. Az adásba a zenei anyag felvételről kerül, míg az énekes hangját és a közönség reakcióját közvetlenül, élőben játsszák be a képpel együtt, illetve így kerül az adótornyon keresztül a házi tévékészülékekbe. Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ez a módszer mennyivel lerövidíti a felvételi időt, illetve egyszerűbbé teszi az élő adást, hiszen nem kell egy esetleg több tucat tagot számláló zenekart irányítani, hiba esetén az elromlott felvételrészletet megismételni. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1985. Vili. 9.
