Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PARTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1985. augusztus 9. XVIII. évfolyam 32. szám Ára 1 korona Gyökeres György felvétele A buszsofőr homlokán gyöngyözik hí a verejték, törülgetik arcukat, nyakukat a felszálló utasok. Akik az utolsó pillanatban érkeznek, futva - csuromvizesek, mellükön, hátukon térképre emlékeztet az ing. Bent az utastérben még elviselhetetlenebb a hőség. Van, akinek már csak a jobb oldali széksorban jut hely, vagyis a busznak abban a felében, ahová a nap süt majd, ha kigördül a jármű a megálló árnyékából. Valamelyest enyhítené a forró helyzetet, ha lenne függöny az ablakon, de nincs, nem volt azelőtt sem, pedig távolsági a járat. „Legalább láthatjuk a tájat“ - próbál vigasztalni valaki, kevés sikerrel. Valószínű, ritkán utazik ezen a vonalon, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jut - most. Vízben lenne jó. Azért csak mozdul tekintetünk az ablakon túlra, nézzük a tájat akarva-akaratla- nul, mi mást tehetnénk. És a táj megfog. Zöldellő répa- és hereföldek, kukorica- táblák; füzek jegenyék határolta tágas síkon zsendülő napraforgók százezer fős kedves serege; vízágyúk körbeforgó és a forgásban szivárványt játszó áldásos sugarai. Mindenekelőtt azonban az érett búzamezőkre figyelünk. Nemcsak azért, mert ezekből van a legtöbb errefelé, és végtelenségükben oly szívüdítö látványt nyújtanak a kék ég alatt, hanem azért is, mert eleven az élet a táblákon. Aratja holnapi kenyerét az ember. Kombájnok, autók, traktorok - mozgásban. Néhány kilométerrel odébb szalmakazlak emelkednek, még tovább tárcsás borona alatt már lazul a tarló. Újra kombájnok, porfelhő, föútra kanyarodó teherautó aranyter- hével. És emberek. Aratók. Nincs a buszban utas, azt hiszem, ki irigyelné őket. Még azokat sem, akiket egy-egy fa árnyékában éppen szomjat oltani látnak. „Kegyetlen munka lehet ebben a hőségben" - jegyzi meg valaki. „Csak tartson ki az idő!“ - mondták néhány nappal korábban, nem kisebb hőségben, az aratásban gépészként, illetve raktárosként érdekelt ismerőseim. Aligha kell magyarázni, miért volt e kívánságuk. Közeledve az otthonhoz, a víz jut eszembe megint, a kavicsbánya áttetszőén tiszta, kék vize, melynél néhány szabad napot, órát eltöitöttünk már a családdal. Feleségem és a gyerekek ott vannak most is, és amint hazaértem, indulok társulni hozzájuk. Úszni egy jót, legalább. Megszabadulni a hőségtől, felfrissíteni az elbágyadt szellemet. Sokan vagyunk, akik a munkából hazaérkezve a vízhez - vízbe - igyekszünk. Hamarosan kocsik sora színezi a felső partot, kerékpárok csillognak a fűben, szörfök úsznak ki a vízre színes vitorlákkal, izmos fiúkkal a fedélzetükön. Tegnap, vasárnap, már kora délelőtt ilyen volt itt a kép, és hasonló mindenütt a nagy, hirtelen mélyülő víz partjának pihenésre, napozásra alkalmas részein. Megnyugtató ez a kép, a pihenő, a kikapcsolódó emberé. Megnyugtató ennek a képnek a békéje, amelyet talán mélyebben is átérzünk, és becsülünk manapság, lóvén ilyenkor „kint“ a feladatokkal teli mindennapok zajlásából, fölgyorsult életünk naponta ismétlődő, megszokott szituációiból, cselekvési formákból, és „távolabbra" a nagyvilág drámáitól, amelyet a televízió tár elénk estéről estére. Persze, „kint", „távolabb“ soha nem lehetünk egészen, hiszen a feladatok bennünk vannak, és bennünk a világ is. Csak vízközeiben nem rájuk gondolunk elsősorban. A vízpart, eme sajátos hangulatú természeti és emberi környezet hatása nyomán - lazítunk, lazán vagyunk, aminek észrevehető örömmel örvend a szervezet is. Lehunyt szemmel fogadjuk testünkre a napsugarakat, úszunk, gumimatracon lebegünk a vizen, szelet fogva a vitorlába, szörfön vágtatunk, újfent megpróbáljuk gyarapítani néhány karcsapással gyermekünk úszótudományát, duzzasztógátat építünk velük a part földjéből, olvasunk, rádiót hallgatunk vagy éppen egy békát kezdünk figyelni növekvő csodálkozással, ahogy egy vele azonos nagyságú naphalat próbál magába préselni, idézve a betonhoz, gépekhez szokott szemünk elé a természet életének ősi mozzanatát. Kitűnő a viz, talán a legkellemesebb, amióta idejárunk. Egyre beljebb úszom, először mellen, majd háton, aztán újra megfordulok. Ekkor észreveszem, szalmatörmelékek körülöttem mindenütt, és az erősödő késő délutáni szél újabbakat hoz a közeli, a má- learatott búzatábla felől, beszállnak és lebegnek a kék hullámokon. Noha nem tapadnak rám, csak hozzám érnek, tulajdonképpen bosszankodnom kellene, hogy csúfítják a vizet. Mégis örülök nekik. A forró nap végén jelentenek, idéznek számomra sok mindent. Jelentik, hogy itt befejeződött az aratás, ez az ősrégi és ma is egyik legfontosabb emberi munka, és mire a jegyzetem megjelenik, már más arcot mutat a föld, előkészítve újabb növények felnevelésére. Idézik az új kenyér illatát. Idézik a dolgozó embert, aki - rakjon bár tüzet hátára a nap - eléggé meg nem becsülhető elszántsággal teszi, amit tennie kell, nem lazítva egy pillanatra sem. Jelentik, nem volt hiábavaló az az erőfeszítés, amely a kemény fagyok okozta károk helyreállításáért folyt a mezőgazdaságban is. És mindez által idézik a békét, melynek egyre agresszívabbá váló világunkban ez a kis helyi béke, ennek a vízpartnak a békéje, a munkája végeztével megpihenő ember békéje köszönhető. Reménykedünk, hogy tovább él. Hiszen holnap is szeretnénk kijönni ide - mindnyájan. BODNÁRGYULA nnfiraiiTz UlJLjülJ ÜLILna
