Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-09 / 32. szám
X 5 1 55. Vili. 2. A Finlandia-palota, amelyben tíz évvel ezelőtt aláírták a helsinki Záróokmányt ◄-----------------------------------------------------Béig rá d- nyugati vádaskodások Vitathatatlan Helsinki hatása a nemzetközi kapcsolatokra. Egymást követték a kétoldalú találkozók, sorra születtek a bilaterális együttműködési szerződések. Az enyhülés virágkorát élte, ám a következő évben hirtelen megtorpanás következett be. A megválasztásáért korteskedő Ford amerikai elnök 1976. március 1-én kijelentette: törli a szótárából a „détente-t“ (az enyhülés kifejezés francia megfelelője). Egyetlen fogalom törlése persze önmagában még nem kell, hogy változást hozzon az irányvonalban. De a következő hónapok hoztak. Az élesedő választási kampányban a riválisok - az őket támogató hadiipari kompleHBiKnm mum Tíz év óta a világpolitikában Európa napjaként emlegetik augusztus 1 -ét. Immár egy évtizede annak, hogy 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada legmagasabb szintű képviselői Helsinkiben aláírták az európai biztonsági és együttműködési értekezlet Záróokmányát. A nemzetközi kapcsolatokban új korszakot nyitó történelmi esemény színhelye volt a Finlandia-palota, hiszen gyakorlatilag lezárult egy éra az európai politikában, s létrejöttek a különböző társadalmi rendszerű országok közötti együttműködés új normáinak alapjai. A roppant politikai erőfeszítések árán kidolgozott terjedelmes dokumentum rögzítette a békés egymás mellett élés elveit. Helsinkit kétségtelenül fontos mérföldkőnek kell tekinteni, olyan fórumnak, ahol az országok nem csupán kinyilvánították békevágyukat, hanem hosszú, alapos, körültekintő munkával rendszerbe szedték a békés államközi kapcsolatokat elősegítő teendőket. Helsinki szelleme immár egy évtizede jelen van a világpolitikában, akár tetszik egyes erőknek, akár nem. Vajon honnan indult és hol tart az általa fellendített enyhülési folyamat, mit sikerült ezalatt ajánlásaiból átültetni a gyakorlatba? Helsinki előzményei Helsinkiig kétségtelenül hosszú út vezetett, hiszen az európai kollektív biztonság gondolata nem a hetvenes években született meg. A Szovjetunió már a néhai Népszövetségben is kezdeményezte, s az 1954-es négyhatalmi külügyminiszteri konferencián újfent javasolta létrehozását, azonban nyugati részről kategorikusan elutasították ezt. 1966-ban, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének bukaresti ülése kezdeményezte egy ilyen rendszer megteremtésével foglalkozó konferencia összehívását, majd három évvel később felhívta az érdekelt országokat, hogy tegyenek gyakorlati előkészületeket a konferencia megtartására. Az SZKP XXIV. kongresszusán, 1971- ben elfogadott békeprogram többek között magában foglalta az európai biztonsági és együttműködési értekezlet megtartására vonatkozó kezdeményezést. A VSZ PTT 1972-es prágai ülésén nyilatkozatot fogadtak el az európai békéről, biztonságról és együttműködésről, s kitűzték a célt: felszámolni földrészünk katonai tömbökre osztottságát. Az előzetes megbeszélések Helsinkiben 1972. novemberében kezdődtek meg, nagyköveti szinten. Itt megállapodtak abban, hogy az előkészítés három fázisban történik: az elsőt és az utolsót a finn fővárosban, a közbeesőt Genf ben tartják. Az előkészítő tanácskozások együttvéve két évet vettek igénybe, mivel a nyugati országok részéről egyesek olykor időhúzó taktikához folyamodtak. A legtovább - 16 hónapig - a genfi szakasz tartott, ennek során csaknem két és félezer ülésre került sor, és 4700 volt az előterjesztett és megvitatott javaslat- tervezetek száma. Európa napja Az erőfeszítéseket végül is siker koronázta, 1975. augusztus 1-én 33 európai ország, az Egyesült Államok és Kanada legfelsőbb képviselői Helsinkiben kézjegyükkel látták el a tanácskozás Záróokmányát. Emlékeztetőül felidézzük azt az öt témakört, amelyek felölelik az államközi kapcsolatok legfontosabb területeit: 1. az európai biztonság kérdései, 2. együttműködés a gazdaság, a tudomány és a technika, valamint a környezetvédelem terén, 3. a földközi-tengeri biztonság és együttműködés kérdései, 4. együttműködés humanitárius és egyéb területeken, 5. a konferenciát követő lépések. A nemzetközi béke, a leszerelés és a katonai konfrontáció szintjének a csökkentése szempontjából a legjelentősebb az első „kosár" tartalma, hiszen ez ad tulajdonképpen keretet a többi területen előirányzott együttműködésnek. Az első „kosár“ tíz alapvető „viselkedési“ elvet deklarál az aláíró országok számára: az egyenlőség és a szuverenitás elveinek a tiszteletben tartása, az erőszakról vagy az erővel történő fenyegetésről való lemondás elve, tartózkodás más országok területi integritását és politikai függetlenségét fenyegető cselekményektől, a konfliktusok békés rendezése, a bel- ügyekbe való be nem avatkozás, az emberi jogok tiszteletben tartásának, az országok közötti együttműködés támogatásának az elve. A résztvevők kötelezték magukat arra, hogy megtartják Helsinki betűjét és szellemét, a jövőben is hozzájárulnak az enyhülés fenntartásához és elmélyítéséhez, s ennek érdekében folytatják a párbeszédet. Megállapodás jött létre arról, hogy az első találkozóra két év múlva, a jugoszláv fővárosban kerül sor. xum és a mindinkább felülkerekedő „héják“ elvárásainak eleget téve - egyre' sűrűbben hangoztatták, hogy az enyhülés egyirányú utca, amely úgymond csak a szocialista országoknak hozott előnyöket. Ilyen előjáték után sejteni lehetett, milyen utasításokat kap a Belgrádba utazó amerikai küldöttség. Az Egyesült Államok a fórumot a szocialista országok belügyeibe való beavatkozásra akarta kihasználni. A nyugatiak tudták, hogy ez a taktikájuk nem vezethet máshoz, csak a feszültség fokozódásához, s ez is volt a tulajdonképpeni céljuk. 1976 nyarán Berlinben tanácskoztak a szocialista országok kommunista és munkáspártjai, és értékelték a Helsinki óta eltelt nemzetközi fejleményeket. Leszögezték: az eltelt egy év azt támasztja alá, hogy az általános béke még nincs garantálva, az enyhülés nem vált tartóssá. Konkrétan rámutattak arra, hogy a feszültség újjáéledésének, a konfrontációs veszélynek a fő forrása az imperializmus militarista politikája, az általa erőltetett fegyverkezési hajsza. Ennek bizonyítására néhány adat: 1975-ben a NATO európai tagállamai az előző évihez képest 5,5 milliárd dollárral többet fordítottak katonai célokra; a NATO esetében az évi növekmény 17 milliárd dollár; az Egyesült Államok törvényhozása az 1976-1977-es pénzügyi évre rekordnagyságú, 112 milliárd dolláros összeget szavazott meg a Pentagonnak. Az, hogy Washingtonban a fegyverkezés hívei kerekedtek felül, Belgrádban is éreztette hatását. Ezért itt mindössze arra futotta, hogy kétéves vita után a résztvevők ismét kinyilvánították hűségüket a Záróokmány elvei iránt, de semminemű előrelépés nem történt. Madrid: az enyhülés sorsa a tét Madridban 1980-ban kezdődött meg, s három éven át tartott a Helsinki elvek érvényesítését értékelő újabb találkozó. A belgrádi események alapján várható volt, hogy itt lényegében arról lesz szó, vajon sikerül-e fenntartani Helsinki szellemét. A tanácskozásra új, kiélezett nemzetközi helyzetben került sor, hiszen Nyugat-Európában időközben megkezdődött az amerikai rakéták telepítése, Genfben pedig megszakadtak a szovjet -amerikai tárgyalások. A Varsói Szerződés tagállamai nem véletlenül szögezték le, hogy ebben a bonyolult helyzetben fokozott jelentőségű a madridi találkozó. Rendkívül fontosnak tartották, hogy itt döntés szülessen az európai katonai enyhülés kérdéseivel foglalkozó konferencia összehívásáról. Az USA és több nyugati szövetségese Madridban gyakorlatilag a belgrádi taktikát folytatta, vagyis ürügyet keresett a szocialista országok befeketítésére: a szovjet csapatok afganisztáni jelenlétét és a lengyel szükségállapot elrendelését akarta az emberi jogok mellett a fórum napirendjére erőltetni. Ezeknek semmi köze nem volt a megvitatott témákhoz, hiszen mindkét esetben szuverén államok belügyéről volt szó. Terméketlen vitákat próbáltak provokálni, amelyek - ha a szocialista országok és az el nem kötelezett államok nem lépnek fel e kísérletek ellen - könnyen mellékvágányra juttathatták volna a konferenciát. Határozott fellépésüknek, kompromisszumkészségüknek köszönhetően a 24. órában sikerült megállapodni arról, amire a találkozó mandátuma szólt: a katonai enyhülés kérdéseivel foglalkozó stockholmi konferencia összehívásáról. Stockholm- a „csapatmunka“ hiánya „Illúziók nélkül írtuk alá a madridi okmányt“ - szögezte le Ronald Reagan, s ezzel elárulta, hogy nem remélhető változás, nem módosítják eddigi taktikájukat. A szocialista országok szerint a svéd fővárosban el kell érni, hogy az enyhülés politikai és katonai területre is kiterjedjen. Számos javaslatot tettek a katonai szembenállás szintjének a csökkentésére, ezek közül a legfontosabb az a dokumentum, amely javasolja, hogy a résztvevő államok mondjanak le a katonai erő alkalmazásáról, és szerződésben kötelezzék magukat a békés kapcsolatok fenntartására. Ez magában foglalja a Szovjetunió több korábbi indítványát, egyebek között azt is, hogy a résztvevők kölcsönösen mondjanak le a nukleáris és hagyományos fegyverek elsökénti bevetéséről. Mivel a helsinki Záróokmány csak ajánlásokat tartalmazott az erőszakról való lemondásról, ezért a szocialista országok szerint ezt nemzetközi jogi erejű, általános kötelezettségvállalássá kell tenni. Ha ez megvalósulna, fokozódna a biztonság, helyreállna a bizalom, ami a leszerelési folyamat beindításának alapvető feltétele. Stockholmban kétségtelenül kényes politikai-katonai kérdésekről van szó. Áhhoz, hogy kiegyensúlyozott, előremutató megállapodás jöjjön létre, józan politikai hozzáállásra, a másik fél jogos érdekeinek és biztonságának a tiszteletben tartására van szükség. A szocialista országok készek most is az ésszerű kompromisszumra, s átfogó politikai-jogi megállapodások me lett szállnak síkra, viszont a Nyugat kétségbe vonja ennek célszerűségét és a megállapodást katonai-technikai intézkedésekre akarja leszűkíteni. A NATO indítványainak célja végső soron katonai titkok, adatok megszerzése, márpedig ez idegen a helsinki szellemtől, és fékezi a konszenzus létrejöttét Stockholmban. Oleg Grinyevszkij szovjet kül- döttségvezetö az értekezlet nyári szünete előtt úgy nyilatkozott, hogy a Szovjetunió a folyamatos előrelépésre törekszik. Sajnos, a NATO-országok egyoldalú előnyöket akarnak szerezni, pedig tisztában vannak azzal, hogy Stockholm - csapatmunka. Tehát csakis a kölcsönösen jogos érdekek figyelembevétele vezethet megállapodásra. Stockholmban tehát szeptemberig szünetel a biztonság és bizalom erősítésének kérdéseiről tárgyaló konferencia. Kérdés, hogy a szeptemberi folytatásban történik-e kedvező fordulat? P. VONYIK ERZSÉBET E felsorolásból is kitűnik, hogy a szocialista országok szinte szünet nélkül offen- zívát folytattak a konferencia összehívásáért. Tisztában voltak azonban azzal, hogy erre csakis megfelelő nemzetközi légkör esetén van remény. Ezért a hetvenes években azon fáradoztak, hogy létrejöjjön a kellő politikai klíma. Kezdeményezésükre került sor a Nyugat-Berlinre vonatkozó” négyhatalmi megállapodásnak, valamint az NSZK ún. keleti szerződéseinek az aláírására. A két nagyhatalom viszonya szintén olyan tényező volt, amitől nagy részben függött a konferencia esetleges megtartása. A jó légkör kialakításához alapvetően hozzájárult 1972-ben a szovjet-amerikai szerződések aláírása a rakétaelhárító rendszerekről, továbbá a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról. A pozitív előzmények végül is elutasító álláspontjának feladására késztették a NATO-t, amely az 1972-ben Bonnban tartott ülésén beleegyezett az előzetes konzultációk megkezdésébe. Előrelépés nélkül ■ zárult a stockholmi értekezlet tavaszi fordulója (CSTKfelvételek)
