Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-01 / 9. szám

1 Q A *ebruárja szokatlanul kel- I v7^t0 lemes és szép időt hozott. Míg másutt csontig hatolt a fagy, Prágában szép napos időnek örvendezhettek az emberek. Hónak sehol semmi nyoma. A város fölött már napok óta kéken ragyogott az égbolt. Az emberek kibújtak a házakból, örültek a melengető napnak, s vele a szabadság reményének is. Szívükbe visszatért a bátorság. Már nem féltek semmitől, még a légiriadótól sem. Hiszen eddig még egyetlen bomba sem esett a városra. Nem hitték, hogy pár hónappal a háború vége előtt bombáznák a várost. Ha hat éven keresztül nyugodtan dolgozhattak a fegyvergyárak gépei, miért most rombolnák szét őket? így gondolkoztak mindazok, akiknek szívügyük volt a város sorsa, valamennyien, akik ellenálltak az alattomos ellenségnek, mely ott leselkedett a bátor hazafiak minden lépésénél és kegyetlenül elbánt minden áldozatával. Úgy látszott, mintha már belefáradt volna a kegyetlenkedésbe. De drágán fizettek mindazok, akik hittek ebben. Az ellenség az utolsó pillanatig se adta fel azt az őrült elgondolását, hogy a cseh népből kiirtja a nemzeti öntudatot, s ezért aztán a legkisebb bűnért is a birodalomba küldte a vétkeseket, hogy ott beléjük oltsa a porosz világ- szemléletet, s hogy a hadianyag gyártásában felhasználja a cseh kezek erejét.

Az emberek egyre rettegtek, nem viszik-e el őket rabszolgamunkára. Vanécekot is kínozta a félelem, mert ö is a földalatti ellenállási mozgalom fegyveres felkelését szervezte. A jó ég tudja, minek köszönhette, hogy még megélhette ezt a napsugaras februárt. Igaz, hogy már jól megtanulta a körültekintő óvatosságot. Hiszen ez amúgy is a vérében volt. De még így is sokszor igazán csak hajszálon múlt, hogy megmenekült a veszedelemtől, mely annyi derék, bátor embert követelt áldozatul. Ezenkívül családi gondok is bántották. Lányát, Ruzenkát ném vették fel a felső iskolába. Egész télen rettegnek, mikor hívják be a lányt munkára a birodalomba. S mert az elhurcolások még most se szüneteltek, hogy a front már az ellenség odújához közeledett, Va- néőek igyekezett gyermekét megmenteni.

Egy reggel elhatározta, hogy felkeresi Vitet. Szándékát bejelentette Bozenká- nak, aki mindig hűséges segítőtársnak bizonyult, ha bármilyen kényes ügy elintézéséről volt szó a vállalatnál. Most is közbenjárt, hogy Vít fogadja Vanécekot. Vanéőek benyitott Vít irodájába. A gyáros nem is nézett az ajtó felé. Csak a szobába betóduló hideg levegő figyelmeztette, hogy valaki bejött hozzá.- Van valami újság a műhelyben, Vanécek úr? - szólalt meg végül.- Semmi, főnök úr. Csak egy kis kéréssel jöttem - mondja Vanécek, s már bánja is elhatározását.- Hát miért jött?- Egy kis kérésem volna, főnök úr- ismétli Vanécek.- Hadd halljam. - Vít felemeli fejét és Vanécekre néz.-Tudja, Vít úr, van egy tizenöt éves lányom, és nem szeretném, ha Németországba, vagy máshova menne munkába. Hiszen még gyerek. Az asszony is folyton rágja a fülemet...- No, és mi közöm nekem ehhez?- kérdi bosszúsan Vít.- Hát, azt gondoltam, nem venné-e fel ide a gyárba. Tud dolgozni és jó hasznát vennénk a műhelyben.- Vanécek úr, maga is tudja, hogy munkára csak a munkahivatal osztja be az embereket. Nem játszhatom ki a törvényeket. Hiszen tudja, mi történt azokkal, akik valakit rejtegetni akartak - utasítja vissza szemrehányó hangon Vít Vanécek kérését.- De hiszen úgy dolgozna, mint a többiek. Nem akarok én semmiféle kedvezményt.- Nem, Vanécek úr. Mindenki tudná, hogy a maga lánya, nem szívesen parancsolgatnának neki. Akkor pedig mit ér az ilyen munka? Nem, nem, erről szó se lehet.

Míg Vanéőek Vittel beszélgetett a lánya ügyében, Ruzenka Borisszái, a legkisebb Vanécek „vakarccsal“ a kórházba ment. A fiúk verekedés közben homokot szórtak a szemébe. Most aztán gyulladt a szeme, és orvosi kezelésre volt szüksége. De a baj nem volt komoly, s így mindkét gyerek jókedvűen lépett ki a Károly téri szemklinika kapuján. A kórház előtt barátságos kis park, benne sok-sok gyerek, kocsit tologató mama és idősebb ember, akik mind-mind a kellemes februári napon sütkéreztek. Ruzenka is megállt a parkban a kis Borisszái. Leültek egy padra és etették a szelíd galambokat. Borisz pillanatok alatt összebarátkozott a kisfiúkkal, s már ott bújócskázott velük a régi óvóhely körül. A közeli templomban megkondultak a harangok. Delet jeleztek. De alig halkult el dallamos, tömör kongásuk, a környéket panaszosan vijjogó szirénabúgás árasztotta el, s a tiszta égbolton fehér csíkok jelentek meg. De a parkban pihenők nem féltek. Ültek

a padokon, felnéztek, és az égen látható fehér csíkokra mutogattak. A megriadt asszonyok és gyermekek az óvóhely felé igyekeztek. Mindenki veszedelemtől tartott. Ruzenka is húzta a kis Boriszt maga után. De Borisz ellenkezett. Fehér zsebkendőt húzott ki a zsebéből, amivel otthon a szemét bekötötték, s azzal integetett szüntelenül a tiszta ég felé.- Gyere, Boriszka! - kiáltja Ruzenka és leszalad az óvóhelyre.- Ne félj, hiszen csak amerikai repülőgépek - feleli a fiú s egyre integet.

De az átható, sivító búgás a fiúcskát is megijesztette. Szaladni akart, mert valami rettentő, panaszos ordítást hallott. Megállt, megfordult. Minden hiába... A visító fütty borzalmas robbanásban végződött. Az óriási légnyomás messze hajította Boriszkát be a bokrok közé, s ott hevert mozdulatlanul. Szájából, orrából, füléből szivárgott a vér. Csendesen, mozdulatlanul feküdt a földön, szeme, szája nyitva, s kezében még mindig ott szorongatta a fehér zsebkendőt...Azon a helyen pedig, ahol a légoltalmi óvóhely állt, s ahová az anyák a gyermekeikkel behúzódtak, csak hatalmas, füstölgő kráter maradt. A repülőgépek már Vinohrady fölött jártak, ahonnét rettentő dördülések hallatszottak.

Ugyanakkor Vanéöekné megrettenve szaladt haza a bevásárlásból. Amint a lépcsöház kapuját kinyitotta, valósággal elkábította a hatalmas léghuzam, s a tűz beleharapott a ruhájába. Kétség- beesetten rohant ki az utcára, mint valami eleven fáklya, s átható hangon kiabált a gyermekei után. S ebben a pillanatban már recsegve-ropogva dőlt össze a Foch utcai ház, ahol Vanécek lakott. Egyik emelet a másik után zúdult le a magasból, s eltemette az embereket, akiknek később már csak megszenesedett csontjait találták meg.

Prága a smíchovi oldaltól Vinohrady felé lángokban állt. A gyárakban csoportokba verődve nyugtalankodtak a munkások, és anyák, akik felügyelet nélkül hagyták otthon a gyerekeiket. Futva igyekeztek haza. Az utcákat elzárták. De az emberek átverekszik magukat a tűzoltók és katonák sorfalán. A Foch utcát is elzárták. Vanéőek is ott tolongott a tömegben. Mikor megmutatta személyazonossági igazolványát, a katonák átengedték. Rohant az otthona felé. De az ötvenhetes számú háznak csak a főfalai maradtak meg. Sűrű füst gomolygott fel köztük a magasba. Vanécek a többi emberrel kétségbeesetten keresi hozzátartozóit. A hiábavaló keresgélés után aztán visszafordult a sarok felé, és egész estig bolyongott összeomlott házuk környékén. Még csak nyomát se lelte családjának. Kimerültén támolygott be este a gyárba. A Janákot felváltó portás részvétteljesen éjszakai szállást kínált neki a portán.

Másnap sápadtan lépked a Károly téri összedőlt kórház előtt. Amint meghallotta, hogy ott is estek bombák, nem tudta elkerülni a helyet. A park fáinak ágai letöredeztek, a fák kidőltek, s a bokrok gyökerestül ki voltak szaggatva. Nézte a parkban éktelenkedő gödröt. Asszonyok állták körül és gyermekeiket vagy szüleiket siratták. Vanéőek nem is sejtette, hogy itt, ebben a gödörben itta be a föld kislányának, Ruzenkának a vérét. Az emberek csak álldogáltak a gödör, a közös sír szélén, ahol tulajdonképpen senki se volt eltemetve. Ha valaki valamelyik ágon fennakadt darabka szövetet talált, reszkető kézzel forgatta, nézegette, nem a családja egyik tagjának ruhájából való-e. S ha nem ismerte fel, továbbadta a rongyocskát azoknak, akik már türelmetlenül várták,.hogy maguk is megszemlélhessék. Vanécek is csatlakozott hozzájuk. Egy pillanatra megállt egy idős

nénike mellett, aki egy kislányt tartott a kezénél fogva. Az öregasszony zokogott. A kislány a néni kezét húzta. Le akart mászni a gödörbe.- Itt halt meg anyuka? - kérdi a kislány akadozó hangon. - Václavkánk is?- Igen, itt. - A néni a kislány után megy, aki odafut a gödörhöz és marék agyagot vesz fel a földről. A nénike letérdel és megsimogatja a földet. - Itt ölték meg anyukádat és a mi kis Václav- kánkat. - Aztán keservesen felzokog.

Vanéőek nem bírta tovább a sok tragédiát. Átment a parkon, a város központja felé, aztán fáradtan leült egy padra, s a járókelőket nézte. Szent Ignác templomának bejárata közelében üldögélt. Az ajtóban sokan álltak. Befelé tülekedtek. A templomból jajveszékelés és sírás hallatszott. Felállt és közelebb ment. Megállt egy férfi mellett, aki a tömeg hátsó soraiban állt, s a szemét törölgette.- Mi történik itt, kérem.- Ide a templomba hozták a bombázás után azokat az áldozatokat, akiket senki sem ismert fel.- Hogyan érti azt, hogy nem ismerték fel őket?- Hát, az olyanokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány, vagy volt, de megsemmisült. - Vanéőek beállt a tömegbe. Hosszú ácsorgás után végre bejutott. A templom közepén s a falak mentén terítették ki a halottakat. Némelyiken ott volt a nevét feltüntető cédula is. Áz oltár előtt két véres gyermektest feküdt, kisfiú és kislány. Úgy feküdtek egymás mellett, mintha mindketten együtt tartanák azt a fehér zsebkendőt, amelyet a fiúcska még most is görcsösen szorongatott a kezében. Vanéőek megismerte a kis Boriszt. Mikor kiment a templomból, halálos szomorúság fogta el. Ajkán sokáig érezte Boriszka kihűlt arcocskáját... Könnyű, de hűvös februári szél fújdogált a Károly tér fáinak csupasz ágai közt, hamarosan Vanécekot is elkergetve a pádról. S hideg szárnyain széthordta a prágai utcában az üszkös romok orrfacsaró szagát.

Vanéőek megindult a Foch utca felé. Hajnalig járkált az üszkös kiégett romok körül, ahol egykor lakott. Reggel nem akart a gyárba menni. De pénzre szüksége volt. Hiszen el kell temetnie a fiát. Elindult hát gyalog Prágán keresztül. A város sebeit a maga sebeinek, Prága meggyalázóit a maga ellenségeinek érezte. Az átélt szenvedésektől kimerülve állt meg az utca sarkán és forró, sajgó fejét a hideg falhoz támasztotta. Már nem tudta visszatartani a könnyeit. Egy ismerétlen járókelő állt meg mellette:- Miért sírsz, testvér?- Most, a háború befejezése előtt... ez hihetetlen... miért tették ezt?- Bizony most bombáznak minket, mikor minden pillanatban azt várjuk, hogy mindennek már vége. A háború egész ideje alatt nem zavarták őket a gyáraink, csak most. Ez rettenetes.

Vanéőek kiegyenesedik és együtt megy tovább az ismeretlennel. Kis idő múlva Vít gyárához ér és belép a kapun. Janák elébe megy és szomorúan közli vele:- Telefonértesítést kaptál. Feleséged a Károly-kórházban fekszik. Azonnal siess hozzá.

Vanécek szétnézett az udvaron, nem látja-e Vít autóját. De nincs sehol, még teherautó sem állt most az udvaron. Megköszönte Janáknak a közvetítést és kiment az utcára. Megállította az első autót. Csak pár szót mondott a sofőrnek. Az máris készségesen maga mellé ültette a vezetőfülkébe. A kísérő nyomban átengedte a helyét, maga pedig felugrott

hátra, a kocsikasba. A sofőr fél szemmel Vanéőek elcsigázott arcát nézte:- A bombázásnál? - kérdi, mert Vane- cek megmondta neki, hogy nagyon siet a kórházba, ahol sebesült felesége fekszik.- Valószínűleg.- Hát nem tudja biztosan?- Nem. Már második napja keresem a családomat. Eddig csak a fiamat találtam meg.- Épségben? - érdeklődik a sofőr.- Holtan.- Megadták nekünk, az már szent igaz, Egyetlenegyszer, de úgy, hogy egész Prága mindörökre megemlegeti.

Aztán mindketten elhallgattak. Már nincs mit mondaniuk. Mindennél ékesebben beszél a borzalom körülöttük. A sofőr a fejét ingatja s szemében harag szikrázik. Keményen markolja a kormányt, s teljes erővel gázt ad. Homlokát ráncolja és sötéten bólogat. Már nincsenek mesz- sze a Károly-kórháztól.- Hat éve állnak sértetlenül a gyárak, hat éve - ismétli a sofőr s csak ingatja a fejét, mint aki nem hisz a valóságnak. S gondolatban összehasonlítja az ellenség módszereit s a tegnapi bombázást.- Nincs köztük különbség. Mindketten gyilkolnak és pusztítanak.

A teherautó megállt a Károly-kórház kapuja előtt. Soká tartott, míg Vanécek megtalálta a feleségét. A bőrgyógyászaton feküdt, súlyos égési sebekkel. Mikor az asszony arcára nézett, Vanécek szívét valósággal borzadály szorította össze. Nem is ismerte volna meg, ha nem mondják, hogy ez a felesége, legfeljebb a hangja volt ismerős.

Az asszony felemelkedett, mintha ki akart volna szállni az ágyból, s mikor férje félénken megszólította, így könyörgött neki:- Vigyél el innét, vigyél a gyerekekhez. Nem történt bajuk?

Vanécek alig hallhatóan felelt:- Nem, semmi bajuk se történt... Hanka... egészségesek. Ha kicsit összeszeded magad, velük együtt jövök.

De olyan bizonytalan hangon mondta ezt, hogy az asszony kételkedni kezdett:- Nem, hazudsz. Ha egészségesek lennének, magaddal hoztad volna őket.- Az asszony tehetetlenül hanyatlik hátra az ágyon és felkiált: - Hol vannak a gyerekeim?- Holnap elhozom őket - suttogja Va- nééek, de már alig érteni a szavát.

Az asszony felsóhajtott. Vanécek föléje hajol.- Boriszkám... nem fog fájni a sze- mecskéd... Ruzenka elvisz... az orvoshoz... - mondja összefüggéstelenül az

asszony.

De Vaneőek nem nagyon érti. Fél az asszonyhoz érni, nehogy fájdalmat okozERNESTO CARDENAL*

Megérkezt

Kiszállunk a gépből, és nicaraguaiak, külföldiek a fényárban úszó épület felé indulunk, elsőbben is a Útlevél és Vámhivatal felé, s amint közelgőnk, kéz útlevelemmel arra gondolok, micsoda büszkeség « a szocialista haza útlevelét bírni, minő elégedettsé megtérni a szocialista Nicaraguába. Elvtárs.... mondják majd nekem az Útlevél és Vámhivatal for elvtársai, örömmel fogadott forradalmár elvtárs « - nem, az ellenőrzés nem maradhat el, igenis szu hogy kapitalizmus, somozizmus vissza soha ne téi És micsoda izgalom megjönni a forradalomban éle hol egyre több a változás, az államosítás, amiről beszélnek nekem, egyre gyökeresebb változások, meglepetés rövid idő alatt, mig az ember távol var és örömfény izzik mindenki szemében, azokéban, maradtak - a többi már elment -, és most a fényö és hazaiaktól, külhoniaktól egyaránt kérik az útlev« Hát álom volt mind, s itt vagyunk Somoza Nicarag és elveszik útlevelemet hűvös udvariassággal, azz amellyel a Biztonságinál mondanák: „jöjjön, maga és beviszik, és nem hozzák vissza (minden bizonn éppen telefonálnak - minden bizonnyal a Biztonsá az Elnökibe vagy ki tudja hová), immár minden ut£ távozott, s nem tudom, vajon nem tartóztatnak-e I« de nem, egy óra múltán hozzák útlevelemet, a CIA tudja, ezúttal nem Kubában jártam, csupán Kelet-Berlinben töltöttem egy napot, végül én is a Vámvizsgálat elé járulhatok, egyetler utas vagyok a Vámvizsgálatnál, kopott bőröndömrr s az ifjú, aki átvizsgál, úgy tesz, mintha vizsgálna, anélkül, hogy valamit vizsgálna, s halkan szól: „Tií atya“, és nem túr belé a bőröndbe, ahol rábukkant Allende lemezre vett utolsó, az Elnöki Palotából a intézett fölhívására, amelyet bombarobbanás szaki s amelyet Kelet-Berlinben vásároltam, vagy Fidel t amelyet Allende bukásáról tartott, s amelyet Sergií s az ifjú azt mondja: „Már nyolcra jár, de falást ser pedig mi, vámtisztviselők is érezzük az éhet“, mire

zon neki. Sok nul, és nem asszony mos emelkedik, s í- Ruzenka riszkával - m lélegzetvétele

Vanéőek hi rült a kis Boris Úgy látszik R a kórházba, s tőjüket a szer«- Hol vanns- Elküldtem A barátomhc s eszébe se jt- A Romár- Honnét tu cek kedvesker- Egyszer, Féltem, hogy.

Az orvos be den megérinte vei intett, hog s magára mar

Mikor hossz gint kilépett a őek kezét és e- Legyen ei nem tart sokáii vedni, szegén'- Hát nincs egész család megrettenve V- Sajnos, re tehetetlenül aj

Vanéőek kö az egész folyt kellett fognia í

A szobából Körülnézett, rr kor meglátta a sietett hozzá:- Hol a dokt- Mi történt1;-Az a súlyt

dett beteg...

A nővér már te Vanéőekot í

Vanéöekné ja felemelni í szorul:- A gyereke

De többet rr

lenül hanyatló feküdt csendes- Hanka, H< beesetten Van megsimogatni cát, de csak a érinthette, azli rágördültek a I pillanatok alatt

S ekkor úc messze, Prágs bánás dörrent, a szobát s a föl'

VÁF

Karol Tomascík

f/AlÁL

AP&SMI

esBóí