Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-21 / 25. szám
A második kocsiban egy férfi ült a feleségével meg a két gyermekével; a család egy Elbeuf-környéki faluba igyekezett egy nagynéni temetéséce. Az út egy idő óta sötét erdők között, lefelé vezetett. Amikor többé-kevésbé egyenes volt, az autó utasai látták az előttük futó kocsi hátsó lámpáját. De éppen egy ilyen alkalommal, amikor elég messze, körülbelül egy kilométer távolságban jól látszott a kis piros fény, mintha rendellenes módon meglódult volna egy olyan helyen, ahol az út nagy ívben kanyarba fordult. Bidus úr - ez volt a második kocsi vezetőjének neve - először azt hitte, hogy az első autó megfarolt, és egy kissé jobbra csúszott, de le tudta győzni a kanyart. Felesége gépiesen a férje karjára tette a kezét. Szinte semmi sem látszott az eső pásztói mögött. Majdnem túlfutottak a baleset színhelyén. A férj és a feleség ugyanabban a pillanatban vette észre az árokban a fölborult kocsit, amelynek egyik, még égő fényszórója különös módon világította meg a füvet a talaj fölszinén, és ebben a látványban volt valami rendhagyó, szinte illetlen, mintha egy férfi a fejére húzta volna a nadrágját.- Jobban tennéd, ha tovább mennél - mondotta az asszony. - A gyerekek miatt... De a férfi már lenyomta a féket. Ezt felelte: - Maradj mellettük... Kilépett a kocsiból. Hallotta az eső egyhangú zúgását meg a saját motorjának berregését - nem állította le. Miért habozott, mielőtt elindult? Mintha félt volna. Belekiabált a sötétbe, mint egy rettegő gyerek:- Van itt valaki? Szükségük van valamire? Nyomasztotta a csönd, amelyet csak elmélyített az eső, ahelyett, hogy megtörte volna. Bidus úr visszament a kocsijához, hogy magához vegye a villanylámpáját. Odasúgta:- Senki sem válaszol...- Mondd csak, papa...-Csönd!... Aludjatok! Hagyjátok békén apátokat! A zseblámpa megvilágította az autót, amely mellett egy férfi ült a földön. Ránézett Bidus úrra, nyugodtan, mint aki gondolkozik valamint.- Megsérült? A másik továbbra is szótlanul meredt rá, mintha helytelenítette volna, hogy megzavarják elmélkedésében. Bidus úr közelebb jött, és azt látta, hogy a másik férfinak igen furcsa formájú a feje, hogy valami lelóg a jobb fülére, és ez a valami a fejbőre a hajával együtt.- Fáj? Vajon hallotta-e a sebesült a kérdést? Továbbra is rendíthetetlen közönnyel nézett Bidus úrra, mintha álmodna, nyitott szemmel.- Maradjon itt! ... Ne mozduljon!... Segítséget hozok... Van még valaki a kocsiban? Mindjárt visszajövök. Bidus úr visszament a feleségéhez, és odasúgta neki:- Azt hiszem, nagyon kikészült... Azután egészen lassan gurult, amig csak, mintegy kétszáz méterre a baleset színhelyétől megpillantott egy házat. Hideg volt. Minden vizes volt és hideg. A ház lakói nem siettek a válasszal, pedig a függöny mozgott az egyik ablakon. Végül mégis megjelent valaki a zárt ablak mögött. - Baleset... - ordította Bidus úr.- Magával történt valami?- Baleset... Arra... A dombon. Mennyi időbe telhetett, míg végre kinyílt az ajtó; mögötte egy falusi kocsmahelyiség.- Mindig a kanyarban! - sóhajtott a férfi, akit fölébresztettek álmából. Felöltözött, gumicsizmát húzott.- Telefonálni kellene egy orvosnak...- Lehetne, ha volna telefonom... Megivott egy pohár calvadost a pultnál, és meggyújtott egy istállólámpát.- Vannak halottak?-Nem gondolom... Azt hiszem, tovább mehetek...- Azt már nem! Mi jut eszébe? Segítenie kell. Vagy pedig én is otthagyom őket... A két férfi, ahogy az úton mentek, a nagynéni temetéséről beszélt, meg az autósokról, akiknek évek óta az a mániájuk, hogy keresztbe kapják ezt a kanyart.- Nézze csak! A pasas meg sem mozdult... Valóban, ugyanúgy ült, mint az előbb; az arcát vér borította.- Tud járni? Sóhajtva fölkelt, de támogatni kellett, mert imbolyogva járt.- Vagyis... azaz... - kezdte különös hangon.- Jól van! Kapaszkodjon a vállamba! Inkább alacsony termetű férfi volt, jól öltözött, zömök, középkorú.- Hallják csak, maguk ott!... A hang a fölfordított kocsiból jött; női hang volt.- Mi az, talán megfeledkeztek rólam? És ez a krapek, aki nem szól egy szót sem, és itt hagy engem a szószban... Hosszú láb nyúlt ki az ajtón. Vérfoltok a selyemharisnyán, vérfoltok a ruhán.- Ne húzzanak olyan erősen!... Nem így... Nem látjátok, hogy fáj?... Amikor kihúzták az autóból, megpróbált fölállni, de visszaesett az oldalára, és ezt morogta:- A fene egye meg! Úgy látszik, eltört valamim... A kis tanyai kocsma tulajdonosnóje a gyerekek miatt behívta a házba a Bidus családot. Lenszöke haja volt, világos szeme, hatalmas, lágy keble. Dühösen morogta:- így van ez minden héten... A két férfi behozta a fiatalasszonyt, aki nem vesztette el az eszméletét, és szüntelenül szidta őket. A társa mögöttük jött, a fejbőre a fülén, az arca csupa vér.- Ne nézzetek oda, gyerekek!... Újból szóba került a temetés, amely miatt a Bidus-családnak tovább kell mennie, az orvos, aki hat kilométerrel odébb lakik, kicsit távolabb a főúttól - körülbelül egykilométe- res vargabetűt kell csinálni egy jobb oldali mellékúton.- Megígérem maguknak, hogy beszólok neki... Ha szükséges, visszajövök vele... A fiatalasszony teste tele volt horzsolásokkal, valamelyik csontja talán el is tört, vagy - ahogy mondják - belső zúzódásokat szenvedett. Amikor megkínálták egy pohár calvadosszal, visszautasította:-Dehogy is! Köszönöm!... Eleget ittam vele... A második kocsi utasai megkeresték az orvost, azután folytatták útjukat. A gyermekek a hátsó ülésen izgatottan tárgyalták az eseményeket. Bidus-né pedig ezt ismételgette:-Túl gyorsan mész, Victor... A kocsmában az orvos utasítására vizet forraltak. Az asszony elájult, amikor összevarrták a sebeit. A férfinak bekötötték a fejét, és lefektették. Elaludt, vagy csak úgy tette? Nem tudták biztosan. Közös ágyba rakták őket, a kocsmáros, és a felesége ágyába? amely még langyos volt a testük melegétől. s- Csak holnap reggel küldenek mentőautót. .. Addig tartsák itt őket... Minden lehetőt megtettem... A visszaúton majd telefonálok a csendőrségre... A gyönge fényű villanylámpák alig világították meg a házat, amelynek kocsma- és istállószaga volt.- Gondolja, hogy betört a feje?-Ezt majd megtudjuk holnap reggel... Addig hadd aludjanak... Az orvos kis autója befutott az eső pásztóiba. A kocsmárosnó az idősebb leánya ágyába feküdt, és férje elbóbiskolt egy karosszékben. Hajnali két órakor kopogtak az ablakon. Két biciklis csendőr érkezett, akiket először meg kellett kínálni calvadosszal, mert az arcukról csurgott az eső, az ajkuk kék volt, és vizes nyomokat hagytak maguk mögött a padlón.- Megmondta maguknak, hogy kicsoda?- Egy szót sem szólt... A férfi aludt; a kötés a fején olyan, mint valami turbán.- Bűzlik a szesztől... - mondta az egyik csendőr.- Lehetséges. Megitattuk, amikor ideért... Átkutatták a zsebeit. Találtak egy pénztárcát és egy személyazonossági igazolványt Joseph Berquin névre: földmérő, caeni lakos. Hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket, a csendőrök elmentek megnézni a fölfordult autót, följegyezték a számát egy jegyzetfüzetbe, amelynek lapjait meglágyította az eső, és hazatértek. A fáradt kocsmáros lefeküdt felesége mellé az ágyba, amelyben most már hárman voltak az idősebb leánnyal, akit egyáltalában nem zavart ez a jövés-menés. A nagy szobában csak egy petróleumlámpát hagylak égve; ezt használták, amikor beteg volt a háznál. Mindenki mélyen aludt. Az orvos is visszafeküdt ágyába, miután telefonált a mentőautóért és a csendőrségre. Az egyik csendőr, aki egy kis mellékkeresetre tett szert azzal, hogy értesítette a helyi újságot, megtelefonálta, amit tudott a Híradónak. Vajon mikor tért magához a sebesült férfi? Feltehetőleg hajnali négy vagy öt óra tájt. És mennyi ideig ült ebben az ismeretlen ágyban, egy alvó nő mellett, a környezetet bámulva, amelyet talán riasztónak talált? Vajon gondolt-e arra a másik szobára, ahol lennie kellett volna, arra a másik ágyra, arra a másik nőre, akinek a törvényes helye ott volt mellette a takarók alatt. Az az egy biztos, hogy nem csapott semmi zajt. A lámpa nem világított eléggé, hogy lássa magát a fiókos szekrény fölé akasztott torzító tükörben. Mindenesetre föl tudott öltözni egyedül, zajtalanul lement a lépcsőn, amelynek legalább két foka ropogott, és kiakasztotta az ajtóláncot. A kocsmáros fedezte föl, hogy eltűnt, amikor valamivel öt után fölkelt, hogy megfejje a teheneket.- Meglógott - közölte a feleségével és a leányával, akik öltözködtek. Fölébresztették a szőke nőt.- Mondja csak... A férje...- A férjem?- Hát az az úr, akivel...- Istenem! Hogy fáj a fejem! Hagyjanak aludni! Menjenek a fenébe azzal a kra- pekkal! Kiküldték a leányt, mert vannak olyan dolgok, amelyeket egy fiatal nőnek nem kell hallania, még akkor sem, ha néha ö viszi el a tehenet a bikához.- Nem ismerte ót?- Csak tegnap este tíz óra óta... Ha tudtam volna!... Ha arra gondolok, hogy volt egy jó vonatom tizenegy óra harmincháromkor... És közös ágyba dugták őket, a házastársak ágyába!- Nantes-ban találkoztunk... Még egy órám volt a caeni vonat indulásáig, mert oda szerződtettek engem táncosnőnek a Vörös Golyóba... Ettem valami csekélységet egy kis vendéglőben az állomás mellett, és ez az alak... Nagyon izgatott volt... Új kocsit vett Párizsban... Azt hiszem, ivott már néhány pohárral... Meglátta a bőröndömet az asztal mellett... Megkérdezte, hova utazom, és amikor azt mondtam, Caenba... Úgy szeretném, ha aludni hagynának!... Majd elmondja a többit később, amikor kikérdezik. Azok a nők, akik a Vörös Golyóhoz hasonló helyeken táncolnak, jobban ismerik a férfiakat, mint bárki más. A férfi nagyon izgatott volt. Jókedvű, szinte boldog. Az új kocsi miatt. És valószínűleg azért is, mert ez egyszer otthon hagyta a feleségét. Ha nem lett volna egyedül, nem tért volna be a lilafalú kis csehóba, hanem a vasúti büfébe ment volna, vagy valami jobb vendéglőbe. És ha nem ivott volna egy kicsit... Vajon mit mesélt az úton?... Mindenfélét. .. Remek pali volt, ahogy úgy elhallgatta az embert... És vicces... És még vezetés közben is úgy viselkedett, mint valami diák, annyira, hogy minduntalan vissza kellett tenni a jobb kezét a volánra...- De jól kikészült!... - mondta a kocsmáros, miközben a tehenet fejte az istállóban. A felesége meg a leánya is fejt, mindegyik a maga tehenét. - Azon gondolkozom, hova mehetett.s. Egy kicsit később megtudták. A férfi az út mentén haladt, egyedül, a nagy kötéssel a fején. Mészégető munkások találkoztak vele, azután egy vasúti alkalmazott, aki biciklin suhant el mellette. Csak ment, egyenesen, előre, az esős hajnalban, nem nézett senkire. Egy kis falu volt hét kilométerre innen, egy kis kávéház az állomással szemben, amely jókor kinyitott. Befutott az elbeufi vonat. Letettek egy halom újságot egy székre. A férfi bement a kávéházba. Rumos kávét kért. A korán kelők, akik itt szoktak reggelizni, megnézték a bekötött feje miatt, ő meg, a gyászos képével, mintha észre sem vette volna őket.- Vehetek egy újságot? - kérdezte félénken, és rátette a kezét az Elbeufi Híradó még friss példányaira. A mentőautó megérkezett a kocsmába. Belenézett az újságba, azután fizetett, és kiment... Balra fordult... Könnyű volt rálelni a nyomára a nagy fehér feje miatt. Végigment a falun. Erre fordult, azután meg amarra. Nem szólt senkihez. Az újság kiállt a zsebéből. És az újságban rövid cikk, a csendőri tájékoztatás eredménye: ,,Ma éjszaka egy Párizsból jövő autó megfarolt a méchini lejtő fele magasságában. A kocsi a hátára fordult; két tiszteletreméltó caeni polgár, Joseph Berquin úr (földmérő) és Berquinné asszony, a felesége, többé-kevésbé súlyosan megsérült. Az arra haladó...“ A mentőautó után egy taxLgrkezett, ezúttal Caenból, egy hölggyel, aki"millió kérdést tett föl, támadó és gyanakvó hangon.- Biztos benne, hogy erre ment?- Igen, erre, asszonyom...- Ivott, ugye?- Fogalmam sincs róla, asszonyom.- Nem vette észre, hogy bűzlik a szesztől? Megindította a taxit. Egy percre sem veszítette el a nyomot - követte a taxival. Néha-néha megállíttatta a kocsit.- Mondják csak, jó emberek, nem láttak egy embert, akinek... A kötés nyomát végig lehetett kísérni az egész úton.-Egy hapsi, aki kirúgott a hámból... - mondta a szőke abban a pillanatban. - És aki nem volt hozzászokva. Fogadok, először volt az autójában olyan nő, aki nem a felesége. .. Még mindig keresték a múmiafejú embert, aki nem ejtett ki két szót a baleset óta azonkívül, hogy megrendelt egy rumos kávét, és vett egy újságot. A csendörség is vadászott rá, de Berquinné taxija megtartotta előnyét, és megnyerte a versenyt. Éppen idejében érkezett a malomhoz, ötszáz méterre a falutól, hogy meglássa azt a sötét alakot, akit a folyóból húztak ki.- Ez ő! - kiáltotta az asszony. És minthogy a kimentett embernek megrebbent a szempillája, más hangon folytatta:-Joseph!... Joseph!... Hallasz engem?... Nem szégyelleá magad?... Továbbra is halottnak tettette magát, amíg a mentőautó, amely végre szerephez jutott, be nem ért vele a kórházba.- Majd később, asszonyom... Az istenért, hagyja békén... - könyörögtek az orvosok. Hihették még, hogy betört a feje. A férfi még remélhette, hogy betört a feje, és nézte, hogyan dolgoznak az orvosok. A tekintete szinte könyörgő. De nem volt nagyobb baja, a kortörténet szerint, csak egy zúzódás a fején. fgy hát visszaadták a feleségének. Aki már telefonált a caeni ügyvédjének és a biztosítónak a szőke nő által támasztott kártérítési igény miatt. És amikor később az emberek célzásokat tettek a vízbefulási kísérletre, és az autóbaleset okozta sokkról beszéltek, Berquinné határozottan így felelt:-Ugyan már!... Egészen egyszerűen szégyellte magát!... Vajon nem arról volt-e szó, még egyszerűbben, hogy a bekötött fejű férfi félt? De elég okos volt, hogy ezt sohase vallja meg, beérte azzal, hogy jobbra-balra ingatta nagy fejét, amely örökre formátlan maradt. Mindent összevéve, mégiscsak megvolt a maga éjszakája! És hány olyan férfi él a földön, akinek ennyj sem jut soha... RAYMAN KATALIN fordítása GEORGES SIMENON fierqtrih Űf* Nagy Zoltán rajza
