Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
i emlékeze- yos decem- »olyságra is is katonák, jlő halánté- 5 katonák is ren voltunk iknek talán jnk“, az az z-szerelem, ia az ideje, ttünk, légó- séges repü- rehajtott tá- ittekké. (gy ladító kato- »sorban Ta- s volt, haja i is emlék- t, zöld kato- i kórház és eződésben, ászlócskák- kcsorogtunk falatunknak i bájos mo- ;g integetett ly is örökre nem tudtuk >1 jött szép, i karácsony án halt hősi ;e! a bizonyta- úgy, hogy z átoknak, idannyiunk m lesz. És trosunkban it megnyílt ütem ismét an. A nyíla- az illatos íkére virra- számomra. levél érke- ercben“ az z iskolaud- 1 olvasnak valameny- \ latintaná- egy székre al jelenthe- imetország kén feltétel rövetséges it véget ért ölünk egy ;artó ,,Hur- tük az ősz dtuk őt az boldogan ! )TH TIBOR NAGY LAJOS- Magukat ismerem - szólt a parancsnok az asszony felé. - Azokra vagyok kíváncsi, akiket még nem ismerek. Petur felé intett a tekintetével.- Ez az úr kissé illuminált. Olyan szalonspicces lehet - és gyúnyosan nézett szét a szép, nagy szobában.- És azt mondják, hogy részegségükben őszintén megmutatkoznak az emberek. Kissé gúnyosan fogadta az érkezésünket... Hirtelen Mihály vörösőr felé fordult:- Maga mi a csodát csinált itt eddig?- Ivott velünk - közölte egyszerűen Petur.- Úgy. Mindjárt gondoltam. Azért lettünk volna hát mi az új vendégek. Mennyit ivott?- Egy pohárkával. Én adtam neki- sietett beleavatkozni az asszony.- Hagyja, nagyságos asszonyom, ne vállalja magára. Nem lovagok >st ott fekszik, ebben a szállodában, ahová tódulnak ezek a németek, itt fekszik az első teleti szállodai lakosztályban, az egész éjjel ve maradt, tompa mennyezetvilágítás alatt, ürdőszobában, mellig a véres, barnás vizben, végezve küszködését az élettel, melynek ke- ältje kellett volna hogy legyen, mégsem lett .. De ki tudja megmondani, mi volt az ö véges vétke, mikor kezdődött ez az egész? erekkorukban, ott a folyón túli negyedben? gy negyvehárom nyarán? Az átjáróban, amiotthagyták az ágyúkat, vagy amikor vissza- tek, és Hja dühtől tombolva megfogadta, hogy töltényt megtart a pisztolyában: egyet Laza- mek, egyet magának? Nem tudja senki. Most »k egy számít: eltávozott az életéből Hja, az atal, erős határozott Hja, aki gunyoros fekete íme tüzes és veszedelmes csillogásával minikit meghódított, és a másik, az élettől meg- jtört, beteg, kiábrándult Hja, aki nem kívánt bé semmit se kívánni... „Tisztában vagy, mi történt? - kérdezte mától. - Letört az életed egy darabja. Hja nélkül m tudod elképzelni se a gyerekkorodat, se láborút, se a fiatalságot...“ És Vasziljev nem látta se a tér fölé boruló ég tjét, se a tócsákban táncoló, vakító napsuga- ;at, se a tetőkről csörgő hóiét, se a nyüzsgő leget, a télből ocsúdó nagyváros kavargó aszi kaliedoszkópját. Belépett a szálloda sar- i álló telefonfülkébe, melynek tetején vidám lebonát csapott a magasból alázúduló hóié, árcsázta Lopatyin számát, és gombóccal árkában, a búgást sem hallva, lehunyt szem- hígy állt sokáig a tomboló zúgásban. SOPRONI ANDRÁS fordítása Részlet a szovjet író Választás című lényéből. ezek. - Én adtam neki. De erőszakkal tukmáltam rá, nagyon kapálózott, sehogy sem akart inni. öntudatos proletár a szerencsétlen. A parancsnok hidegen nézte Peturt, hallgatott, mintha várta volna, hadd eressze meg egészen a kantár- szárat. Petur észbe kapott s elhallgatott. A parancsnok:- Lövések is hangzottak ezen a tájon. A folyammérnökségi hivatalnál álló őr telefonon jelentette, hogy több lövést hallott innen a telep felől. Mindenki csodálkozva bámult, egymásra nézegettek, tagadólag rázták a fejüket.- Itt lövés nem történhetett! - vágott bele Mihály vörösör, most már dacosan, szívében elpártolásra készen a parancsnoktól s az ügytől, amit az képviselt.- Magát nem kérdeztem, mert maga hülye. Azonfelül korrupt is. Már mehet is. Menjen be a központba, s majd holnap jelentkezzék nálam. Mihály vörösőr szó és köszönés nélkül elindult. Kvassay próbálta megismételni a Duhay trükkjét, mely egyszer már oly kitűnően bevált:- Valami durranást én is hallottam, mégpedig egész közelből. Hogy lövés volt-e, nem tudni, de aligha lehetett más... Duhay is föltalálta magát:- Én nem hallottam, pedig nekem olyan fülem van, mint a nyúlnak. A parancsnok lesújtóan mosolygott. Kicsit gondolkodott, majd az egyik társához intézte:- Mi a fenét csinálhattak ezek? Talán... célba lőttek üvegekre? Odalépett az ajtóhoz, felnyitotta, gyufát gyújtott, és kotorászott az üvegcserepek közt.- Ne mindegy, nem lenne fontos, csak annyiban, hogy akkor valamelyiknél lőfegyver van... Talán mielőtt egyenként megmotoztatnám vala- mennyiüket... Petur a zsebébe nyúlt:-Tessék, itt van. Nem hinném, hogy másnál is van itt revolrver.- Ezt be kellett volna szolgáltatni már régen, záros határidő alatt. Még márciusban!- Én a tanyákon tartózkodtam, semmiről sem tudtam. A parancsnok megnézte a revolvert, ujjaival megforgatta a dobját.- Egy golyó hiányzik. Szóval egy lövés történt, "a többit, úgy látszik, Schwarcz elvtárs hozzáhallucinálta.- Persze hogy hiányzik. Én lőttem ki, sohasem tagadtam.- Kérdeztem, és nem felelt. A lövések felől is kérdezősködtem.- Nem tőlem... Keresztüllóttem vele egy borosüveqet.- Hm! Ha pmber nincs, jó a borosüveg is, mi? És mintha valamennyi jelenlevőnek magyarázná, ördögi nyugalommal, de igazában talán csak szigorúan visz- szaparancsolta az indulatait:- Nem érdektelen ember. A revolvert a kabátzsebébe tette, rajta hagyva a kezét:- Mi a neve?- Petur István.- Solymár elvtárs, írja fel valamennyinek a nevét és lakását. Petur István polgártársat pedig letartóztatjuk, s visszük magunkkal.- Engem? Erre a kérdésre a parancsnok nem felelt. Már rá sem nézett Peturra. Hanem Solymárhoz fordult.- Meg kell bilincselni, mert a sötétben megszökhetik.- Engem?! Mivel feleletet erre a csodálkozására sem kapott, fékezhetetlenül, rekedt bógéssel kezdett ordítani:- Engem ti nem bilincseltek meg. Engem ti... Ebben a pillanatban, mint elektromos kisülés, villant fel az értelme:- Engem bevihettek. Be is zárhattok. Jó! És mintha minden más elképzelhetetlen lenne a számára, lélekben nem akarta, nem tudta magát megadni:- De... figyelmeztetlek benneteket, piszkos gazemberek, hogy ha egyszer ennek a zsiványkalandnak vége lesz, ha egyszer lejár ez a pünkösdi királyságtok, akkor az Isten legyen nektek irgalmas. A parancsnok:- Meg kell bilincselni.- Enge-e-m?! Te csirkefogó, te vöröspatkány, te-e-e... Odaugrott a parancsnokhoz, arcát annak arca elé lökte, a szeme kidülledt, az egész feje vörös lett, s jobb kezének egy hirtelen mozdulatával fölpeckelte a parancsnok állát. A parancsnok megtántorodott, de Petur már a következő pillanatban lezuhant, s elterült a földön, mert a parancsnok villámgyorsan rántotta ki zsebéből a revolvert, s annak fogantyújával halántékon vágta Peturt. A fegyverükhöz kapó vörösök állva maradtak, a társaság tagjai riadtan ugrottak fel. Vályi-Verasek karosszékében valósággal megdermedt. A parancsnok megigazította a félrecsúszott cvikkerét:- Kánya elvtárs, szaladjon el egy járműért. Amilyent leghamarabb talál. Ha nem térne magához, azon viszik el, maga meg Solymár. De mindenesetre még akkor is meg kell bilincselni. Mert útközben is magához térhet, s még akkor is megkísérelheti a szökést. Az asszony elfojtott zokogással térdelt az elalélt mellé, s kezét fejére tette. A főorvos is már mellette térdelt, és sietve gombolta ki a gallérját, ingét; hanyatt fordította, és halkan mondta az asszonynak:- Nincs semmi baj, mindjárt magához tér... Vizet és egy törülközőt kérek! ’ Az 1919 Május című hosszabb elbeszélésből JÚLIUS LENKO Emberek között Én szeretem az embert s természetesnek veszem, hogy szívével szeressek, szemével lásson szemem. Ha keserűség kínoz, gyötrő bánat bánt, az emberi szó gyógyít orvosság gyanánt. És gyógyírként hat rád, ha délutáni csendben elüldögélhetsz egy vidéki sör kert ben; szótlan nézelődsz csak, és boldogság jár át, figyelve az arcok ki-beáradását; szemben ülsz velük és kortyolod szavukat, mely földízü, nem váj a hasadba lyukat; szavukból kenyérként szelhetsz friss szeletet, amelyből emberség árad és szeretet; szavuktól csillapszik örök élet-éhed, megerősít s újból érzed: szép az élet. Utad később nyüzsgő sétányra vezet, mohón vizsgálja az arcokat szemed. Egy kép, egy arcvonás - csupa történelem, óh, az emberi arc színjáték, vers, regény, gyűlölet, szeretet, csalódás, hit, remény; minden arc megragad s rajta valami szép: lányén a hamvasság, aggén a békesség. Ám valamennyinél szebb minden anya arca, amint tekintetét csöpp kisgyermekén tartja; öröme boldogít, csillapodik éhed, felbuzdulva, újból érzed: szép az élet. Néha magány után vágyódsz s ez emberi dolog, ám mégsem vagy egyedül, ameddig szíved dobog. Csak emberi szépség által lehet szép az élet, már messziről köszöntőd az emberiességet. Mert lehetsz egyedül határban, mezőn, réten, ahol a termés már érésre fordul éppen, e látszat-magányban is együtt vagy emberekkel: kezüktől sarjad a fű, nyílik virág és mag kel, kék szilva fönn a fán, cseresznye pirosodva, tarka virágos rét és rajta szénaboglya, telt pajták és szürkén húzódó útszalagok s távolabb a faluk s füstjükkel a városok - mindenütt sejtheted, ott az ember valahol, amíg véred pezseg, ameddig szíved dalol. Csak velük, velük lesz sikeres életutad, ők raknak tornyokra napból font koszorúkat, ők bányásznak szenet, ingotot ők öntenek s csillaggal díszítik az emberi életet. Az emberek között erdőben érzed magad; az ember fa, melyen ág nő és virág fakad, levéllel simogat és mézga illatával, s jajdulva felzokog, mikor vad vihar szárnyal végig a tájon és tör-zúz, akár a részeg; te is élő fa vagy s szívedben madárfészek, te is élő fa vagy s házad viharok földje, sziklákba fogódzik, övéit védőn födve; te is élő fa vagy, görcsös és agyonsebzett, ősöd viharoknak és villámoknak nemzett. De mindig kizöldellsz, bízva az emberekben, míg az a csodaszer zsong benn a kebeledben. PETRIK JÓZSEF fordítása VLAGYIMIR KOSZTROV Az ifjúkort, társam, éld újra velem... Az ifjúkort társam, éld újra velem, amíg meg nem görbül a tér itt, kedves hazánk fölött szálljunk sebesen, míg hátunkon szárny nem fehérük. A mező virágait hajlítsa szél, hajnal felé szállunk, magasba: magasból megint letekinteni kéj bolygónkra, a nehézre, nagyra. Odalent, víz, fű, homok, fák, magasak. S az óriás nap villan épp föl. Nyári óra szalad, hajszálnyira csak, gyerünk, szakadjunk el a léttől. Bízzam rá a kormányt, nem nézve hátra, egy ifjú pilóta kezére! Túl a fehér felhős lavinán, vár a röpülés csodás tüneménye. Föltolul a vér, dobban a halánték, amikor majd pályánkra térünk. Lesz bánat és szerelem óriás, szép, s eltörpül minden sérülésünk. Befűzzük a-fűbe a nap sugarát, és száll a háromlábú gép le, megint lefelé, szürke homályon át gondok s szorongás sűrűjébe. És az út porában a betonszegélyt érve a futómű előjön. S ekkor értjük meg, Föld embereiként, boldogságunk itt van e földön. GARAI GÁBOR fordítása s 2 u. ■ S N o-) < o z < ”3
