Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
h Május kilencediké, a Győzelem IVI Napja arany betűkkel íródott be az emberiség történetébe. 1945 óta évről évre világszerte megünneplik a fasizmus felett aratott győzelem évfordulóját. LÉGIVESZÉLY 1944-ben hatodikos gimnazista voltam. (Akkoriban az elemi iskola ötödik osztályának befejezése után lehetett beiratkozni a nyolcosztályos gimnázium első osztályába.) Abban az évben már nemigen jártunk iskolába. Napirenden voltak a légiriadók. Olyankor az egész iskola levonult a szomszédos ház óvóhelyként szolgáló pincéjébe, s tanulás helyett ott ücsörögtünk órákon át, amíg a riadó tartott. Októberben aztán fel is függesztették a tanítást és bennünket, a gimnázium Ipolyságon (Őahy) lakó diákjait légoltalmi szolgálatra osztottak be a községházára. Ez abból állt, hogy hatóránként váltogatva egymást, ültünk egy parányi szobában a rádiókészülék mellett, s ha a rádió közölte a légiriadó tényét, megnyomtuk a piros szirénagombot. A riasztás ugyanis rádión keresztül történt, központilag. Amikor ellenséges repülőgépek érkeztek az ország légterébe, azonnal megszakították a rádióműsort. „Berepülési veszély!“ - közölte mindig ugyanaz a rekedtes férfihang. - „Műsorunkat megszakítjuk!“ A rádió tehát elhallgatott, majd néhány perc múlva be- mondónó szólalt meg: „Légiveszély, Budapest! Légiveszély, Budapest!" A magasban, a községháza tetején, először hatalmas sóhajtást hallatva, felüvöltött a sziréna. Közben az órámat néztem, mert az előírás szerint a légiveszélyt egy percig tartó, megszakítás nélküli sziréna- L szóval kellett jelezni. Ez tehát még nem légiriadó volt. Amikor azonban néhány perc múlva felhangzott a „Légiriadó, Budapest!“ bejelentés, már ismét a sziréna gombját nyomkodtam (Ipolyság ugyanis a budapesti légoltalmi körzethez tartozott), s ilyenkor háromszor fél-fél percig tartó szaggatott szirénázással kellett a város tudtára adni a veszélyt. A félpercnyi szirénaszók közé félperces szünetek voltak iktatva, egy riasztás tehát két és fél percig tartott. Talán különösnek tetszik, ha most azt mondom, hogy ezt a szolgálatot elvisel- hetónek tartottam. Riasztottam egy várost, bár tudtam, hogy akkoriban az amerikai repülőgépek csak átrepültek Ipolyság felett, hogy Budapesten és a körzet nagyobb városaiban szórják le bombáikat. Amikor néhány perccel a riadó kezdete után kiálltam a községháza kapujába, a veröfényes égen már négymotoros Liberatorok százai csillogtak, s már abban is volt valami félelmetes, ahogy a több száz repülőgépmotor mennydörgésszerű robajjal tartott a kijelölt célpont, Budapest felé. De volt egy másfajta szolgálat is, mely még jobban rádöbentett, hogy mennyire tehetetlen, kiszolgáltatott porszem az ember a nagy őrületnek abban az apokaliptikus kavargásában, melyet úgy hívtak: háború. Ezt a szolgálatot nem szerettem. Pedig csak egy egyszerű kézbesítői szolgálat volt. A községháza férfi alkalmazottainak többsége már a fronton volt. Arra sem akadt már ember, hogy a hivatalos okmányokat kikézbesítse. Magatehetetlen nyugdíjasoknak az élelmiszerjegyeket kellett kihordanunk, egy-egy idézést kellett kikézbesítenünk, értesítéseket vittünk a felnőtteknek: ki mikorra van beosztva légoltalmi szolgálatba, az éjszakai órákban ugyanis diákok nem szolgálhattak. Ha csak ez lett volna a kézbesíteni- való, a szolgálat még elviselhető lett volna. Azonban egyre gyakrabban úgy kezdődött az „ügyelet“, hogy a koros, szemüveges tisztviselőnő behívatott, s letett elém három-négy összehajtogatott hivatalos papirost. Idővel már igen jól ismertem ezeket a nyomtatványokat. Katonai behívójegy - ez volt e papírlapokon, s alatta három vastagon szedett fekete betű: SAS. A SAS-behívó három betűje azt jelentette: Siesss, azonnal siess! Azokban a szegényes viskókban, ahová ezekkel a papirosokkal bekopogtattam, szívszorító látványban és élményben volt mindig részem. Rendszerint a feleség tanonként gyakran kisétáltam ide nézelődni, bámészkodni. Ott voltunk akkor is, amikor néhány héttel az ipolysági gettó kiürítése után befutott egy marhavagonokból álló tehervonat, s a rácsos kisab- lakokon kibámészkodó, élelemért és vízért rimánkpttö/émberekben döbbenten ismertük fel a néhány héttel azelőtt elhurcolt zsidó polgártársainkat. A vonat néhány órán át vesztegelt az ipolysági vasútállomáson. Futótűzként terjedt el a hír városszerte, s egy-két órával a vonat érkezése után megható látványban lehetett részünlgi^z Ipolyságiak, akik maguK is csak élelmiszerjegyre Juthattak élelemhez. csapatostul özönlöttek a vasútállomásra, és a rácsokon át nyújtották be az ennivalót, kinek mije volt. Egyik este német katonavonat futott be az ipolysági vasútállomásra. Idős, nagy- bajuszos németeket szállított. Beszédbe elegyedtek velünk, s mert kicsit tudtunk németül, hiszen az iskolában kötelező tantárgy volt akkoriban a német nyelv, megértettük, hogy Belgiumból szállítják őket át a keleti frontra. Az egyik, amolyan nagypapa formájú idős ember, komor képpel mondta: LÉGIRIADÓ 1944. október végén a légiriadó közvetlen életveszélyt jelentett a számomra. Délelőtt édesanyámmal együtt voltam otthon. Akkoriban már a rádió negyedóránként „légvédelmi tájékoztatót" sugárzott. Néhány perccel azután, hogy Ipolyságon is megszólaltak a szirénák, a bemondónö közölte, hogy a déli irányból érkezett amerikai Lightnight-típusú vadászrepülök kisebb csoportja a Duna vonalát követve észak felé halad, miközben mélyrepülésben támadja az észak-déli vasútvonal objektumait. Alighogy e tájékoztató elhangzott, a házunk mellett húzódó országút felett mélyrepülésben, pokoli robajjal megjelentek a rettegett kéttörzsű amerikai vadászrepülőgépek. Ez az országút egyébként teljesen a vasútvonal közelében húzódott, vele párhuzamosan. Ké- zenfogtam édesanyámat, gyorsan magunkhoz vettük a kis kézitáskát, melyben legfontosabb iratainkat és kis pénzünket őriztük, s már rohantunk is le emeleti lakásunkból. Mire az utcára értünk, elmsmnm.. vette át reszkető kézzel a könyörtelen meghívót a halál báljára. Aki rápillantott a papirosra, annak arca elfehéredett, egész testében remegni kezdett, s volt, aki elvágódott ájultan, mint egy liszttel teli zsák. Néhol öt-hat apró gyerek kapaszkodott a mama szoknyájába, s amikor az anyukából kitört az elkeseredett, fékez- hetetlen zokogás, a gyereksereg is ösztönösen rázendített. A jajveszékelés, a patakzó könnyáradat mindannyiszor megrázó élményl jelentett számomra. Ilyenkor mindig valakiknek - akkor még nem tudtam, kiknek - a bűnéért magam éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan bűntudatot, és kétségbeesetten hátráltam ki a zokogó otthonokból. A kétség- beesett, vigasztalan zokogás sokáig a fülemben maradt. Ezek az emlékek máig is kísértenek. KATONAVONAT Azokban az épületekben, melyekben ma a Piéta üzemegységei működnek, a háború alatt kaszárnyák voltak. 1944- ben ez a kaszárnya szinte hétről hétre ontotta a katonákat a már nem is oly távoli frontokra. A város Ipolyon túli részében, a Homokon laktam akkor. Itt van a vasútállomás is. Diáktársaimmal délu- Jó magának, fiatal még, nem viszik ki a frontra. Nem is lenne értelme, hogy fiatalon meghaljon - semmiért. Mert bizony Németország ezt a háborút már úgyis elvesztette! A hadvezetésnek azonban egészen más lehetett a véleménye, mert a kis ipolysági vasútállomásról is 1944 őszén hetente három-négy vonat is indult a frontra. A fehér kesztyűs tiszt úr mindig ugyanazzal a mozdulattal nyúlt mundérjának bal zsebébe, s mindig ugyanazon a kenetteljes hangon, a legpocsékabb műkedvelő színészi produkciót idéző módon olvasta fel búcsúbeszédét. A katonák is, hozzátartozóik is kisírt szemmel bámultak a semmibe, olyan tekintettel, mintha a komikus pátosszal előadott szöveg nem is hozzájuk szólna. A beszéd után a tiszt úr gondosan összehajtogatta a papírlapot. Két nap múlva, négy nap múlva, egy hét múlva megismétlődött az egész. A tisztúr akkor is a régi volt, csak a frontra indulók voltak mások, akik dacára a hazafias szónoklatnak, nagyon jól tudták, hogy olyan érdekekért küldik őket, melyekhez nekik semmi, de semmi közük nincsen... szabadult a pokol. Az amerikai pilóták „játszadoztak“. A futva menekülő embereket vették üldözőbe, a kéttörzsű gépeik farán és elején elhelyezett ikergépfegyvereik szünet nélkül kerepeltek. Két házzal odébb volt az óvóhely. Nem sikerült „simán" odajutnunk. A szomszédos ház falához lapultunk édesanyámmal. Először egymás mellett, de amikor a géppuskagolyók becsapódása nyomán hullani kezdett a házfal vakolata, drága jó anyám a hátam mögé állt, szorosan átölelt, a testével óvott... Óráknak tűnt az az idő, amíg körülöttünk tombolt a pokol, fülsiketítő robbanások zaja is hallatszott (később tudtuk meg, hogy a közeli vasúti szerelvényre gyújtóbombákat dobtak, s a vasúti kocsik ropogva égni kezdtek), körülöttünk a falról egyre pergett a vakolat, a félelemtől, az irtózattól könnyek szöktek mindkettőnk szemébe, s amikor csend lett, nem akartuk elhinni, hogy élünk. Reszketve .támolyogtunk le az óvóhelyre. A közeli vágányokon szünet nélkül sípolt a mozdony. Később megtudtuk, hogy azért sípolt oly sokáig, mert nem volt, aki leállítsa a vonatfüttyöt: a mozdonyvezető is, a fűtő is halálos sebet kapott... TAMi Alig két hónappal a tes légitámadás után, béri reggelen megéri a felszabadító vöröi Fiatal gyerekemberei kú, szakállas télapó-k akadtak köztük. Az- néhányan serdülökoi sohasem volt „első i áhítatosan szép, igaz hiszen amikor annak mi SAS-behívókat k( pincékben dideregtür lőgépek mélyrepülési madásaiban edződte talán érthető, hogy a nák közül érdeklődés mara felé irányult. I- aranyszóke, szeme szem: sötétkék rövid: nazubbonyt viselt... a malom határolta ú és órákon át, kezéb< kai, irányította a forg a járda szélén, s kit a lány egy-egy utáno: solya volt a jutalma, i is nekünk. Ez a bájo emlékezetünkbe vési elhinni, hogy ez a r szőke lány - nincs 1 előtti német ellentámí halált. ÉLJEN A A rettegés, a nélkül lanság éveiben gyaki a szenvedéseknek, < amit a háború jelen számára, talán soha mégis eljött az a né 1945. április tizediíci a gimnázium. Magarr a hatodik osztály egyil dozó orgonák és tu gyöngyvirág - mind-n dó tavasz ígéretét jele Május tizedikén igazg zett: a második óra ut< összes tanuló gyüleki varon, ahol fontos kö * fel. Tíz órakor ott szór nyien a szűk iskolauc runk fiatalos lendülett és beszélni kezdett:- Kedves fiatalok! tem be, hogy a fasi tegnap 1945. május l< nélkül megadta mag hatalmaknak. Európái a második világhábori Elemi erővel tört mennydörgéserejú, h< rá!“, aztán a vállunki hajú idős tanárt és I iskolaépületben, mii harsogtuk:- Éljen a béke! Éljer \/asziljev, aki amúgy is alig tudta elfojtani V ingerültségét, amit ennek az embernek a jól begyakorolt, aggályos szakmai gyanakvása keltett benne, elhallgatott vagy fogát összeszorítva, kurtán válaszolt valamit, s már-már kirobbant, felcsattant, annyira torkig volt a dolog lényegéből mit sem értő, protokolláris kérdésekkel, melyek teljesen fölöslegesek voltak. Hja levele után végre nem állta tovább, és leplezetlen dühvei megkérdezte:- Nem veszi észre, hogy a válaszaim semmit sem tesznek hozzá a történtekhez? Mindez hasztalan. Téved, ha azt hiszi, hogy nálam van az összes zár kulcsa. Sajnos, nem így van. A fiatalember hangtalanul fölnevetett, kifújta a füstöt, és fénylő tekintetét a mennyezetre emelte.- A kulcs, azt mondja?- Hm, a kulcs... Még egy kérdés, Vlagyimir Alekszejevics - szólalt meg ismét a keskeny arcú nyomatékosan, és sovány ábrázatán megfeszültek a kidomborodó izmok. - A néhai Ramzin úr, mint tudjuk, orosz származású olasz állampolgár volt. Halála előtt írott levelében) melyet önnek címzett... és az újságon, melyet nem véletlenül hagyott a toalettasztalon, vagyis jól látható helyen, kétszer is leírta oroszul azt a szót: „bocsássatok meg", utána felkiáltójellel. Nem tudná megmondani, mi nyugtalaníthatta? Nem volt valami nézeteltérés vagy vita tegnap?- Nézeteltérés vagy vita? De volt - felelte szárazon Vasziljev. - De egészen másféle, és semmit sem magyaráz meg. A keskeny arcú fokozott figyelemmel felvonta szemöldökét.- Volt? Nézeteltérés? Milyen jellegű?- Nem tartom szükségesnek, hogy olyasmiről beszéljek, aminek nincs közvetlenül köze az öngyilkossághoz - mondta Vasziljev, de ahogy a köpenyes fiatalember dühösen felpattant a szék karfájáról, és belecsavarta végigszivott cigarettáját a hamutartóba, ahogy keskeny arcú kollégája dobolni kezdett az asztalon és sandán rászegezte a tekintetét, megértette: ezeknek az a feladatuk, hogy vizsgálják ki a külföldi vendég halálának körülményeit és okát, tehát nem lesznek tekintettel semmire, és addig fogják ostromolni kérdéseikkel, míg meg nem szerzik az ügy tisztázásához szükséges, kimerítő és hiteles bizonyítékanyagokat. Ezek ketten nem ismerhették a maga teljes bonyolultságában, milyen kapcsolatban állt Újával, nem ismerhették hosz- szú útjukat a háború előtti iskolai évektől a tegnapi ebédig, amikor Hja (sok minden csak most vált érthetővé) belefogott abba az önpusztító pezsgőivásba és cigarettázásba, és belemerült abba a fajta hallgatásba, melyre Vasziljev tegnap felfigyelt. Fejében, úgy látszik, már akkor készen állt a döntés, különben nem került volna sor arra a búcsúzásra. Hja esetlen csókjára, vagy pontosabban arcuk férfias összeérintésére, a végső búcsú előtt - még mindig érezte arcának jéghideg verejtékes érintését. Nem az ilyesmit nem lehet magyarázni senkinek, kivéve a romlatlan Lopatyint; mennyire hiányzott most ő, ezekben a percekben, kettesben könnyebben és világosabban át lehetne gondolni Hja minden mondatát, amit tegnap este, néhány órával halála előtt mondott. De Vasziljev érezte, menynyire megfejthetetlen, miféle elszántság, miféle akarat vezérli az öngyilkosokat, vezérelte llját is, aki erősebb és konokabb volt, mint mások. És halálosan fáradt, fakó hangon így szólt:- Eszembe jutott valami... arra gondoltam... ..Pusztuljon el az egész világ, de győzedelmeskedjék az igazság..." Milyen jó lenne tudni az igazságot... - Csakhogy szörnyű és nevetséges az egész, mert kinek kellhet az igazság, ha győzelme... szakadékot támaszt... az emberek között. Érti, amit mondok? Nem akarom, hoov bárkit is ok nélkül meggyanúsítsanak. Itt nem gyilkosság történt. Nem tudok semmi mást hozzátenni.- ön nem valami készséges, Vlagyimir Alekszejevics, és nem egészen értem önt - szólt félig-meddig szemrehányóan a krémszínű köJURIJ BONDAREV penyes fiatalember, felsóhajtott, és mintegy szenvedőén lesütötte a szemét. - Mielőtt ön megérkezett, itt járt az olasz követség képviselője, és előfordulhat, hogy minden másképp van, mint ahogy ön gondolja... Tehát hajlandó válaszolni a kérdéseinkre és további felvilágosításokat adni?- Hát számít az, amit mondok? Nem tudó mi a lényeg. Senki sem ismerheti élet és ha kérdéseiben a lényeget.- Ebben az esetben kérem, hogy szíveske jék írásban, hogy úgy mondjam, számot ac róla, mi történt tegnap ebben a lakosztályban- És azt hiszi, akkor győzedelmeskedik igazság?- Kérem önt. Nyomatékosan kérem. A téren minden csillogott, ragyogott, gépki csiabroncsok surrogtak, a bulvár mentén fén foltokat szórtak a trolibuszok ablakai, szikraki véket vetítettek az áramszedők, a tócsákb; borzasán sziporkázott a márciusi nap, a nyirkc levegőben olvadt hó, és tavaszian meleg, éd< illat lebegett, a jégszilánkoktól ropogó, nedv« járdákról könnyű pára szállt, és a tér itt-ott m száradó aszfaltja gózölgött a napsütésbe A belvárosban mint mindig, élénken nyüzsögtr a járókelők, már kevesebb volt a téli öltözé sokan könnyű kabátot viseltek, voltak, akik sa| ka nélkül jártak: két sziszegve fékező turist. busz között külföldiek tarka tömege tódi a szálloda bejárata elé, zizegő dzsekiben, sz< les ellenzés zsokésapkában, tarka útitáskáké fényképezőgépekkel; Vasziljevet idegen b( széd, fesztelen nevetés vette körül, elégede jól táplált arcok, figyelmes tekintetek suhantak mellette, idegen, émelyítő, fanyar arcvíz, idege rúzs szaga csapta meg, s egyszerre meghallc egy ismerős szót: - Jawohl - mely előszi belenyilallt emlékezetébe, aztán viliódzni ke; dett, mint kánikulában a hegyes végű, pirc úszó a horgászzsinóron. Erről az egyetlen szí ról eszébe jutott a háború, a német tárnádéért ukrajnai hőség, a hadnagyi rang, lljával közé ifjúságuk és az egyenlőtlen küzdelem az éjsz, kai vasúti átjárónál, Hja, a fogság előtti utols boldog óráit, majd végzetes perceit élő Hja, a
