Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 18. szám
~ ÚJ szú 1985. V. 5. Duba Gyula Mbe «steif ttffeí GONDOLATOK A FELSZABADULÁSRÓL B ár a törénelmet a felismert szükségszerűség erői mozgatják, mégis szimbolikusnak is vehetnénk, hogy Európában május elején ért véget a második világháború. Abban a hónapban, amely földrészünk életében az életerők megújulásának és kiteljesedésének, az életöröm ünnepének és a szerelemnek az időszaka. A természet egyetemes bioritmusában, melynek az emberiség is alávettetett, a május a születő élet erősödésének és kiteljesedésének kora. Az elvirág- zott fák már mutatják apró, fejlődni kész gyümölcseiket, a madár- és állatvilág kicsinyei első önálló mozdulataikra készülődnek. Közhelyszámba menő hiedelem szerint ekkor szeretik egymást legjobban az emberek. A hideg tél után, a forró nyár előtt legkellemesebb az időjárás. Szép hónaphoz kötött az emberiség nagy újkori felszabadulása. A háború vége különféle helyzetekben, de egyformán ínséges állapotban érte a kimerült Európa népeit. A béke első napja harcoló katonákat állított meg a fontokon, a halál elöl bujkáló, űzött vadakként pincékbe és óvóhelyekre húzódó civil lakosságot engedett napfényre, a fizikai és szellemi pusztulás küszöbén vergődő embereket szabadított ki a koncentrációs táborokból. A rejtözók és menekülők megnyugodtak, a túlélők szám- bavették iszonyú veszteségeiket; romokat takarítottak és új élet elébe néztek. Tudomásul vették az elpusztult életeket és értékeket, megalázva és tönkre téve a jövőre készülődtek. Megfáradt öregek és elvadult gyerekek, kamaszkorú frontkatonák és férj nélküli szenvedő asszonyok, férfi nélkül maradt családok és hozzátartozóikat vesztett gyerekek; a halál aratása és a pusztulás műve senkit sem hagyott érintetlenül, ötvenmillió halott emléke nehezedett a túlélőkre. Az emberek a rájuk szakadó, ragyogó tavaszban és váratlan nagy-nagy csendben úgy nézték életüket és múltjuk romjait, mint valami valószerűtlen, abszurd látomást. Felszabadulás-élményünket az idő - életkorunk - is meghatározta. Mást érzett a felnőtt, mint a gyermek, mást az élete alkonyát élő agg, mint az életre készülődő kamaszfiatal. A felszabadulás nemzedéki élmény is, helyhez, korhoz és időhöz kötött. A magam nemzedéke - Dél-Szlovákia-szerte - kamaszkorában, érzelmi és értelmi erői kibontakozásának kezdetén érte meg azt a régi tavaszt. Mintha a sorsuk, gazdag és kegyes ajándékként, életünk értelmévé avatta volna a világ forrongó megújulásának hitét. Negyven év múltán úgy tűnik fel, hogy a történelem azon a májuson fontos küldetéssel, emberiségméretű, pozitív életérzéssel és morális érzékenységgel ruházta fel a béke első évének fiataljait. I gaz, az élet rendezőelvének, az ösztönös életerőnek nincs ilyen tudatos - koncepciózus - mozdulatuk. Az ember; saját sorsával, maga érzi ki és vonja le erkölcsi céljait és felelősségtudatát. Ehhez hasonlóan a háború befejezése sem volt valamilyen, a májusi természet ösztönös megújulásával és diadalmas győzelmével gépiesen összefüggő, magától való és eleve ható törvény eredménye, hanem az emberi akarat szívós, tudatos és áldozatot vállaló kiteljesedése. Olyan emberfeletti fizikai és szellemi erőfeszítések eredménye, melyeket mérhetetlen szenvedés, áldozatvállalás és ötvenmillió élet pusztulása kísért. S tegyük hozzá, hogy a világméretű küzdelem eszköztára a XX. század csodákkal határos teljesítményű gépi és hadi technikája volt. Az emberiség roppant háborús mozdulatainak méretei mellett kicsiny gyerekek játékává törpül a mitoszbeli gigászok legendás küzdelme. A történelmi méretek, értékek és tanulságok után kutatva első kérdésként merül fel: mi alól szabadult fel az emberiség? Mindenekelőtt történelme legnagyobb méretű és legkegyetlenebb háborújának rémségei és terhe alól. A világ korszerű társadalmi szervezettségének következtében a XX. század a totális háború százada. Korunk és gazdasági kapcsolatai és összefüggései nehezen engednek semleges különállást. Már az első világháború „világok“ háborúja volt, s a második még inkább. (Az esetleges harmadik világháború totalitása messze felülmúlná az első kettőét.) A béke éveiben, ermészetes nyugalomban a háborús életforma irreálisnak, elképzelhetetlennek tűnik fel. A negatív szükségszerűségeknek és korlátozásoknak az élet minden területére kiható érvénye, a természetes léterőknek és emberi értékeknek tekintetnélküli, koncetrált pusztítása - pazarlása - esztelenségnek tetszik. Az emberi lehetőségeknek és a szabadság méreteinek fogyása a kötöttségek és kötelességek, a kényszer növekedése mellett történik, és ez a népek abszolút többségének fojtogató terhévé válik. Különösen kegyetlenné tette a második világháborút, hogy embertelen eszme - a fasizmus - kezdeményezte és a német nemzeti szocializmus - hitlerizmus - életellenes ideológiája, annak módszerei a gigászi küzdelem egészére rányomták bélyegüket. A fasizmus, a demokrácia és a szocializmus esküdt ellensége. Olyan emberi kiváltságok - felsőbbrendűség - törvé- nyesítésére épül, melyek a valóságban nem léteznek, illetve elfogadhatatlanok, s ezért akaratát terrorral érvényesíti. A fasizmus tipikusan huszadik századi ideológia, a monumentális erökoncentráció és a társadalmi-gazdasági ellentétek és valóságbeli ellentmondások terméke, a születéssel szerzett előjogok amorális törvényét a fajra terjesztette ki. A felsőbb- rendű faj, a tiszta faj elmélete öntörvényűén a többi faj alacsonyabbrendűségét vallja. Ez pedig alapvetően és mélyen humánum- és demokrácia ellenes. Thomas Manntól Fábry Zoltánig minden haladó író és művész kinyilvánította, hogy a fasizmus a kultúrában és az erkölcsi értékrendben kifejeződő emberi humánumot semmisíti meg és így kényszeríti a világra emberellenes eszméit, antihu- mánumát. Ezért a fasizmusnak nem is lehetett művészete. S amikor Hitler eszméi és tervei ellen a világ népei széles népfrontba tömörültek, összefogásukban az emberiség a saját pusztulásának a lehetősége ellen védekezett. A felszabadulás azoknak az emberi értékeknek és életlehetőségeknek a továbbélését jelentette, melyeket európai életformának és szellemiségnek nevezünk. Megmentette az emberi lét alapvető pozitív értékeit, 1945 májusában Európa lidércnyomás alól szabadult, s életerői megújultak. Megújulása később többrétűvé vált. Az európai értékek rendjének tágulásában a szocialista eszmék gyakorlata nyert főszerepet. A felszabadulás kivívásában a szovjet nép szerepe nem csak azért történelmi jelentőségű, mert a legnagyobb áldozatot vállalta (húszmillió halott), hanem azért, mert az újjászerveződő Európában és a világban a szocializmus eszméit és érdekeit képviselte. A háború a szocializmus és a demokrácia győzelmével végződött, a fel- szabadulás a haladó, építő eszmék felsőbbrendűségét jelenti. Halálos ellenségük - a fasizmus - megsemmisítésével bebizonyították, hogy nincs ésszerű alternatívájuk az emberiség életében. A háború a Távol Keleten még folytatódott, a meggyötört Európában zűrzavar, újkori népvándorlás és helykeresés, ^nyomor és tehetetlenség honolt. A frontokról lassan hazatérhettek a katonák, majd később a hadifoglyok. Megver- ten halódó - de még védekező -múlterók és feltörő, fiatal energiák ütközése közben született az új rend. Ilyen világhelyzetben kezdte keresni a már említett kamasznemzedék - a mai ötvenesek - helyét a világban. Törekvése és sorsa része lett az általános emberi felszabadulásnak. Századunk második fele a néptömegek feltörésének és az emberi jogok kiszélesedésének a kora, a népközösségek forradalmi önállósodásának az ideje. Széthull a gyarmati rendszer, helyén önálló államok születnek, a kultúra a tömegek tulajdonává válik és az emberiség felső szintjét jelentő művészi, tudományos és irányítói helyek megtelnek népi elemmel. A szocialista eszmék terjedésével öntudatára ébred az emberiség. A felszabadulás nemzetiségi kamaszai - kissé megkésve - elindulnak az iskolák, majd az irodalom felé. Élettapasztalataik alkalmassá teszik őket, hogy jövőt építsenek. Nem kevés a háborús élményük. A halált - bombázásokat, a front idején - közelről látták, de aratásának nem lettek közvetlen részesei. A felszabadulás tiszta lélegzetvétele az első szerelem érintésével együtt érte őket. Közelről látták a halált, de az élet elkötelezettjei maradtak. A szocialista eszmékkel való közvetlen és termékeny találkozásuk nemzetiségi, emberi egyenjogúságukat jelentette, ezért feltétel nélkül vállalták azokat. Akik közülük írni kezdtek, magukat adták, mert megérezték, hogy történelmi tapasztalataik felelős művészi formába öntve a nemzetiségi közösség igazságainak a rangjára emelhetők. Építettek és kétségekkel küzdöttek, hittek és csalódtak, bíráltak és azonosultak, dolgoztak és szolgáltak, felelősen együtt éltek az új társadalommal, amely vajúdva, eredmények és gondok közt született. Nemzetiségi irodalmunk alapozói lettek. E mlítettem már, hogy a felszabadulás élményének nemzedéki szempontjai és jellegzetességei vannak. A fentiek szubjektív gondolatok, de objektív érvénnyel bírnak. Az emberi fejlődés alaptörvénye biztosítja általános érvényüket: a kor emberének jellegzetes egyéni vonásai nagy történelmi folyamatok általános törvényeinek a kohójában edződnek! Tanú és tanulság voltam, mondta volt Fábry Zoltán. Tanulságos olvasmányaim közé tartozik a második világháború dokumentumirodalma - visszaemlékezések, naplók, monográfiák nagy történelmi idők tanúságtételei. A korabeli képek ma is megrendítenek (például a jaltai konferencia három nagyjának - Sztálin, Roosevelt, Churchill - híres képe). Nehéz lenne ezt az érzést pontosan megmagyarázni vagy leírni. Ilyenkor úgy érzem, a történelemmel találkozom, amelyet magamban hordozok,' s melynek másokkal együtt — a magam módján - részese voltam. Úgy vélem, az emberiség nagyságának a megérzése ez, azon nagyság csodálata, amely a világban közösségi erőként van jelen, nagy összefogó erőként, melynek részelemeit külön-külön mindenki magában hordozza, hogy nagy próbák idején közös akarat legyen belőle. S ez a lehetőség világunk jövőjének a záloga. A felszabadulás történelmi tanulsága és üzenete az emberiség életakarata és békevágya, s jövőjébe vetett hite. A Novij Mir 1981. szeptemberi számában D. Tevekeljan a posztumusz meseregényt bevezető soraiban elsőül természetesen a meglepetést említi: ,',Vera Fjodo- rovna Panova irodalmunkban a realisztikus írásmód mestereként örvend tartós hírnévnek. Sőt, a lét földhöz tapadó leírása, a monumentalitás hiánya, a sorsok életszerű részletezése, a hősök nyilvánvaló köznapi- sága teremti meg Panova prózájának esztétikáját, a hitelességet, az ábrázolás lélektani természetességét, magasrendű drámaiságát, amely a társadalom állapotának tartalmas, igaz képét hozza létre. És hirtelen ott a Hány óra van? - egy meseregény, tehát közvetett ábrázolás, különösség, az elgondolás rendkívülisége, csupa olyan dolog, ami nem jellemző az írónő alkotó módszerére. A kézirat végén a munka kezdetének és befejezésének dátuma: 1941-1963. Panova csaknem valamennyi prózai műve ebben az időszakban született: az Útitársak, a Fehéren izzik az acél, az Évszakok, a Messzi utca, a Szentimentális regény - de a Hány óra van? eszméje nem hagyja el az Írónőt, újra és újra visszatért hozzá.“ Nem tudhatjuk, hogy a háború után realisztikus műveivel hírnevet szerzett írónőt mi vonzotta 1941-ben a tanmese műfajához, s azt sem, mi tartotta életben érdeklődését iránta több mint két évtizeden át, s azt sem, miért nem publikálta azt egészen haláláig, TANMESE A FASIZMUSRÓL amely csak tíz évvel a mű elkészülte után következett be. Annyit tudhatunk, hogy a háború Panovát tizenkét éves lányával Leningrad mellett, Puskinóban érte, amelyet a németek elfoglaltak, majd fiaihoz és anyjához igyekezve végigutazott Ukrajnán, s a megszállt területen, Sisakiban élt 1943 végéig. Feltehetőleg a közelről megtapasztalt fasizmus ihlette a meseregény írására, az indította arra, hogy modell formájában átgondolja, megjelenítse elképzeléseit a fasizmus természetéről, uralomra jutásának, elhatalmasodásának mechanizmusáról. Az addig boldogan, bölcs békességben éldegélő városkában megszökik egy kalandor, egy intrikus és egy valódi őrült. Az öregedő óramester viszont, hogy kifogjon az idő múlásán, visz- szafelé járatja a városka toronyóráját. A kifordult időben elszabadult az őrület és a gonoszság. A külsőségekből és az újonnan hatalomi a jutottak ideológiájából nem nehéz felismerni a hitleri hatalom lényegét és megjelenési formáit. A tanmese természetesen nem nyújt magyarázatot, nem teszi érthetőbbé a történelmet. A jelképes figurákat, eseményeket csak részben lehet behelyettesíteni, csak részben lehet konkrét történelmi eseményekre, szereplőkre vonatkoztatni őket. De eszméknek, erkölcsi magatartásoknak is csak hozzávetőlegesen feleltethetek meg. Az alcím szerinti „téléji álom“ sokkal inkább az élményt, a rettenetét, az abszurditást fogalmazza meg, teszi érzékelhetővé, átélhetövé. Az allegorikus megfelelések, mint a barna ingekre utaló vörös kabátok, Gun vezérkedése, az erőszakot, a gyilkos ösztönök kiélését hirdető eszmerendszer, mind csak vonatkozási pontokul, azonosítási jelekként, kiindulásként szolgálnak. A rossz álom keretként való alkalmazása ugyancsak allegorikus jelentésű. Az álom keretein belül a történet nem jut megoldásra, csak az ébredés állítja helyre az időt, csak az után és nem az álom keretein belül dicsőülhet meg az Előre Haladó Idő! Az álmon belüli logikus eseménysor, amely az idő megfordultéval veszi kezdetét, és szükségképpen vezet el oda, hogy a vén órásmester is felismeri, hogy helyre kell hozni a hibát, csak a kegyetlen küzdelemig viszi el, illetve a tragikus feloldás sejtelméig: „Ha ledől is a torony, az idő már előre jár, előre." S a küzdelem mesteri írástechnikával olvad bele az ébresztőóra csengésének, a nehéz ébredésnek az élményébe. Amit a tanmese elveszít a történelem magyarázatában, megnyeri más dimenziókban. Érvénye kitágul, olyan emberi élményként fogalmazza meg egy kor rettenetét, ami az irracionális, embertelen, az időt kifordító, a természetességet megtagadni akaró mindenféle törekvéssel szemben is erőteljesen képviseli Panova humanizmusát. Más formában, de talán szélesebb horizonttal képviseli lényegében ugyanazt a mentalitást, ugyanazt az értékrendet, amely az írónő realisztikus munkáiból is kiviláglik. ZAPPE LÁSZLÓ N V) ä í Ul S o c a. 2 3 is a-o ■Q S V)
