Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 18. szám
JURIJ GEJKO Már jó ideje ülünk egymással szemközt és beszélgetünk. Pontosabban Marija Ivanovna beszél. A hangja el-elgyen- gül, akadozik, de ez csak az asztmától van, nem a fáradtságtól. Gyakran sírva fakad, többször próbál rábeszélni, hogy egyek valamit, de én nem fogadom el a kínálást, mert félek, hogy feláll a biztonságot jelentő asztal mögül, amely elrejti, hogy mindkét lába hiányzik. Négyéves volt, amikor elveszítette az édesanyját. Attól fogva súlyos megpróbáltatások vártak rá. Most ötvenkilenc éves, volt része boldogságban, jólétben, de megért tengernyi bánatot, és megismerte a keserű magányt is. A család, a gyerekek, ami más asszonyoknak olyan természetes és hétköznapi dolog, akár a levegő - az neki hosszú ideig elérhetetlen volt. Elérhetetlennek látszott attól a naptól fogva, amikor magához tért a kórházban, és fölhajtotta a takarót... Azon a napon, amikor kitört a háború, a bátyja, Nyikolaj elment a frontra. Hogy hányszor jelentkezett maga is akkoriban a szverdlovszki kiegészítő parancsnokságon, nem tudja már. Csak arra emlékszik, hogy egyszer idézést kapott, és futott vele a nővéréhez, az meg sírva fakadt: „Ugyan hová mennél, te gyerek!“ De annyi ilyen húszéves „gyerek“ volt, hogy megtelt velük az egész szerelvény. Cseljabinszkba utaztak, ahol gépkocsivezetőket és traktorosokat képeztek a front számára. Nem új szakmát választottak maguknak, egyszerűen készek voltak bármire, csakhogy minél közelebb kerülhessenek a fronthoz. Marija az egész 1942-es esztendőt traktoron dolgozta végig: fákat döntött, fatönköket ásott ki, földet egyengetett- a volhovi fronton teljesített szolgálatot a repülőtéri műszaki zászlóaljnál. Lövéseket ugyan nem hallott - ide még az ágyúdörgés sem hatolt el, viszont egymás után értek földet a sérült repülőgépek, és törzsükre mindennap eggyel több csillagocskát festettek. Mása figyelmesen szemlélte a gépek sérült páncélzatát, fürkészte a pilóták fáradt arcát, hallgatta beszélgetéseiket, és próbálta kitalálni, megérezni, milyen is lehet a háború. De az nem sokáig váratott magára, bombázással csapott le rájuk, és Mása első találkozása a háborúval úgy végződött, hogy a légnyomás kiröpítette a traktorból... A tartalékos ezredhez, ahová sebesülése után került, tisztek érkeztek, hogy harckocsizókat toborozzanak. Lagunova, amint tudomására jutott a dolog, jelentkezett a parancsnoknál.- Lehetetlen - felelte a parancsnok.- A férfiak közül sem mindegyik alkalmas harckocsizónak. Miért akarsz te harckocsizó lenni? Marija hirtelenjében nem tudta, mit válaszoljon, de amint kiment a parancsnoktól, legszívesebben fölkiálltott volna: „Hogyhogy miért? Hogy harcolhassak a fasiszták ellen. Ugyan mi olyan érthetetlen ezen?“ Micsoda erő van a nőkben! Marija Ivanovna Lagunova egész élete bizonyítja ezt. Bár most, amikor velem szemben ül, és könnyektől vöröslő szemmel az ablak felé néz, azt mondja, hogy az ő ereje kevés lett volna az életben maradáshoz, ha nem lettek volna a világon jó emberek... Ekkor levelet írt Mihail Ivanovics Kali- nyinnak. Nizsnyij Tagilban, a páncélos kiképző ezrednél elképedve fogadták. Ajánlották, hogy menjen szakácsnak a törzshöz, ijesztgették, próbálták meggyőzni, lebeszélni a szándékáról. Marija lett az ezred egyik legjobb harc- kocsizója: felajánlották neki, hogy maradjon náluk kiképzőnek. Talán maradt is volna - végtére fontos dolog volt ez is, nélkülözhetetlen a frontnak, de éppen akkor látogatta meg a nővére, aki magával hozta a bátyjuk haláláról szóló értesítést. „A frontra megyek“ - határozott Marija. Első ütközetét a Kurszki Kanyarban vívta. Az első csata, az első rá irányzott golyók, az első repeszszilánkok, amelyek a T-34-es páncélján kopogtak, pattogtak, az első veszteségek, a felszabadított szovjet föld első méterei... ...Utolsó csatáját a háborúban Kijev mellett vívta, Brovari városánál. Knyazsi- csi falu egyik kunyhója mögött ellenséges páncéltörő ágyú rejtőzött... Mása lázas sietséggel rángatta a botkormányokat, eltaposott néhány „tűzfészket“, megsemmisítette a német fedezéket, de a tank hirtelen megállt...- A lánctalp! - kiáltotta a parancsnok. Ez Marijának szólt. Hogy megjavíthassa, ki kellett másznia a búvónyíláson, és leakasztania a nagykalapácsot. A kezére támaszkodva kipréselte magát az ülésből, és... A kórházban tért magához. Lecsúszott a takaró. A bal könyökére támaszkodva ült fel, mert a jobb karját nem tudta mozgatni és rádöbbent, hogy nincs lába. Amikor hordágyon a repülőgéphez vitték, parancsnokai és barátai - akik eközben érkeztek oda - megfogadták, hogy bosz- szút állnak érte. A repülőútról visszatérve a pilóta jelentette, hogy Marija belahalt a sebeibe. Pedig életben maradt, a barátai azonban nem tudták, hogy a pilóta tévedett. A kis U-2-es gépbe mindössze két hordágy fért be, és akkor a másik hordágyon is egy Marija nevű lány feküdt. Ö halt meg. Húsz év múlva egy író, Szergej Szmir- nov beszélt Lagunováról a rádióban, sót cikket is írt róla. A barátai hallhatták, olvashatták: Mása, Marija, az ő Maru- szenykájuk él! Nyomban hozzásiettek, hogy most már soha többé ne veszítsék el egymást, egy Volga márkájú rokkant- kocsit vittek neki ajándékba: „A szemünk fénye vagy, Marija.. De a háborúban sok sebet kapott, megrokkant barátok közül minden évben elmegy néhány. Marija Ivanovna ide-oda rakosgatja a fényképeket. Amíg élek, mindnyájan velem vannak - mondja halkan. Kórház kórház után, operációk, felfekvések. .. Elviselhetetlen fájdalom kínozta, amelyen már csak a morfium segített. Semmihez sem volt kedve: se enni, se fölébredni, se élni nem akart. Kétszer is összegyűjtötte a kötszertekercseket, kétszer jutott arra a gondolatra, hogy...- Már-már kihunyt bennem az élni akarás utolsó szikrája is - mondja halkan. Gondozták, ápolták, egy pillanatra sem hagyták magára. A kórteremben hetüknek mindkét lábát amputálták, a többinek csak az egyiket. Zója, egy vlagyivosztoki lány énekelt, gitározott. Az ajtót egy ágy- gyal torlaszolták el, megtartották a maguk keserű leánybúcsúját, hogy utána akár... De meg kellett tartaniuk - hisz’ fiatalok voltak. Az orvos, Válja Boriszova tudta, hogy Másának szüksége van segítségre, a barátaira, de honnan kerítse elő őket! Egyszer eszébe jutott, hogy a lány beszélt neki a Nyizsnyij Tagil-i ezredről - ennek az ezrednek a parancsnoka, amikor Laguno- vát a frontra irányította, ezt mondta neki: „Ne feledd: messze a hátországban vannak barátaid, akik nem hagynak cserben, ha bajba kerülsz”. Az orvosnő írt az ezredhez.- Mondtam, hogy szeretnek téged, hogy nem felejtettek el! - szaladt be egyszer a kórterembe. - Az ezredből jöttek hozzád látogatók!... Négyen jöttek: két katona, két tiszt, és több mint hatvan levelet hoztak: írt a dandár- és az ezredparancsnok, a nótanács, a barátai és sok-sok ismeretlen. De Mása a fejére húzta a takarót és kiabált:- Nem lehet igaz! Nem lehet igaz... Elő sem bújt egészen addig, amíg meg nem hallotta rajparancsnokának, Vologya Jermejevnek a hangját. Azon a napon tért vissza az életkedve. „Rájöttem: ha bele akarok kapaszkodni az életbe, gyermekre van szükségem. Kell valaki, akiért érdemes élni...“ Moszkvában készítettek Marijának múlábakat. Járni rajtuk már a Nyizsnyij Tagil-i ezredénél tanult meg. Mindenki a segítségére volt. Igen, Marija a barátai segítségével visszatért, visszaverődött az életbe. Megtanult mozogni, járni, közben többször is lezuhant az ágyról, a műlábakról, kiesett a rokkantkocsiból, és nem tudott egyedül fölkelni - úgy érezte, képtelen mindezt megcsinálni. Nem is álmodta, hogy fog még táncolni, megtanul motorkerékpározni, kocsival bejárja a fél országot, újra odaül a harckocsi botkormányához; hogy utcák, brigádok viselik majd a nevét, hogy filmet készítenek és tucatnyi cikket írnak róla, hogy világra hoz és fölnevel két fiúgyermeket, hogy lesz két unokája - egy kisfiú és egy kislány... A kórházban kapta meg a Vörös Csillag érdemrendet. Egyszer leült mellé a padra Kuzma Firszov, aki zubbonyának üres bal ujját a derékszíjába gyűrve viselte. Ettől kezdve gyakran beszélgettek, témájuk akadt bőven: Firszov is árva volt, másfél éves korában vesztette el az édesanyját, öten voltak testvérek, a nagynénijük nevelte őket. Amikor Firszov megkérte Marija kezét, a lány sírt is, nevetett is:-• Ugyan mihez kezdenénk? Mindketten ápolásra szorulunk:- De mi ketten, Mása, kéf keserves sorsot olvasztanánk eggyé, együtt vállalnánk a megpróbáltatásokat - felelte Kuzma Jakolevics, majd hozzátette: - És boldogok lennénk. A nehéz sors rendszerint nem megnyomorítja, hanem megedzi az embereket. ... Három nehéz nap múlt el. A negyedik napon észak felöl már hallani a dübörgést, mintha hatalmas vihar közeledne. A föld remeg, a dübörgés erősödik, mintha a föld belsejéből törne elő. Prága még mindig védekezik. Az elesettek helyébe új harcosok állnak. S mikor a negyedik alkonyat borult a harcoló városra, s a naptár május nyolcadikét mutatta, Prága közelében már ott állt a Vörös Hadsereg. Az örömhír elhatolt az utcákba, és bátorságot öntött a szívekbe. Prága térségében a német csapatokat teljesen bekerítették. A németek az első napokban még el akarták fojtani a prágai felkelést, de a negyedik és ötödik napon már utat keresnek nyugat felé. Megijedtek a szovjet tankoktól, s a város nyugati részébe özönlenek. De a barikádharcosok nem engedik át őket, bár fogytán volt már a lőszerük. Csak biztos célpontokra lőttek. Persze, sok helyen engedniük kellett a hatalmas nyomásnak. De még mindig száz és száz barikád tartja magát. Vít gyára körül is tartják magukat a munkások. A kimerült Vanéőek szünet nélkül járja a torlaszokat, nem hagyhatja itt őket most, amikor a németek a legveszetteb- bek. Ma már a harmadik ellentámadást indították, de semmivel sem sikerült előbbre jutniuk. Vanéőek csak most ment el két forradalmár kíséretében a gyárba, hogy elhozzák onnét az utolsó lőszert, amit ö maga zárt be a páncélszekrénybe. Aztán szétosztja az utolsó töltényeket is a harcosok között.- Csak biztos célpontra lőjetek! - tanítja Vanéőek a fiatal harcosokat. - A németek nem ismerik az erőnket, s ez a szerencsénk. Most is bizonytalanok s csak ki akarnak próbálni minket. Fiúk, egy töltényt mindenki tartson meg, nem önmagának, csak pusztuljon az ellenség, Harckocsit több mint húsz év múlva vezetett Marija: egy küldöttséggel éppen annál az ezrednél járt, amelyikben harcolt, és egy külföldi újságíró kétségbe vonta, hogy a „Frau“ valaha is tudott harckocsit vezetni. Ekkor Marija kérte, hogy vigyenek lépcsőt a tankhoz. Senki sem hitte volna, hogy akár a vezetőülésbe be tud ülni, nemhogy ki bírja nyomni a nehéz kuplungot. Teljes erejéből mindkét múlábával támaszkodott a kuplungra. De ezt senki sem látta, azt viszont mindenki hallotta, hogy a motor beindult, mindenki látta, hogy a tank megremegett és elindult, futottak utána, leghangosabban épp az a bizonyos újságíró kiabált:- Bravó, Frau Mereszjev! Marija nem a háborúban vitt véghez hőstetteket - szerény kitüntetései vannak -, hanem békeidőben. Brovariban, ahol most lakik, utcát neveztek el róla, két osztály felvette a nevét- a gyerekek gyakran meglátogatják; négy brigád választotta tiszteletbeli tagjává: a helyette keresett pénzt a Békealapnak utalják át. Knyazsicsi falu pedig, ahol tizenharmadszor, de korántsem utoljára vette fel a harcot, mindössze három kilométerre van a házától.- Ha van kedve, elmehetünk oda- ajánlja fel váratlanul Marija Ivanovna. Két botra támaszkodva megy az utcán, és aki csak elhalad mellettünk, már messziről köszönti Knyazsicsi falu főutcája szintén Marija Lagunova nevét viseli. Hosszú utca, két oldalán gyönyörű házak sorakoznak, a földet, amelyen épültek, negyven éve bőven áztatta a vér...-Itt történt minden... - mutat körbe Marija, és a szél belekap hullámos, ősz hajába. - Mi onnan jöttünk... Lelkiismeretesen forgatom a fejem, próbálom elképzelni T-34-ét, a kunyhót, mögötte a páncéltörő ágyút, a tűz poklát, a lövészárkokat -, de én sokkal inkább azt szeretném tudni, mit érez Marija Ivanovna ezen a helyen, most, negyven év múltán. Bánatot? Hiszen nagyon sokat elért az életben abból, amit ember csak elérhet. Vajon boldog? Igen, boldog, valahányszor eszébe jutnak Szergej Szmirnov szavai: „Nem a kitüntetések fontosak, Marija, nem a hála, hanem az, ami az embereknek marad utánad.“ Marija Lagunova után nem kevés rrfá- rad az embereknek: a felszabadított haza, a gyönyörű Kijev, a nevét viselő utcák, brigádok, osztályok... A fiai és az unokái. PÁSZTORI JUSZTINA fordítása>{ hanem azért, mert támadásba megyünk át. Hiszen a szurony és a puskaagy segít majd, hogy töltényt kerítsünk az ellenségtől. A szürke reggel utolsó támadásra fel- készülten találja a küzdőket. Szuronyos puskájukat markolják. Vanéőek utasítására az öreg Janák is közibük áll, mert úgy érzi, visszatért a fiatalsága, cseppet se fáradt, s nem nyomja hatvan esztendejének súlya. A németeket meglepte a hirtelen ellen- támadás, s otthagyják állásaikat fegyverKAROL TOMASŐÍK magának, hogy a son nyugat felé. i golyói elárasztják rádióadó újabb jel „Figyelem, fig} orosz katonaság é Teplice és Most fe ségére. Már Prágí Harcosok, prágait den akadályt a Ka né, Dejvice és szovjet tankok elő inket!“ A bemondc JKÍMS rel, lőszerrel együtt. Janák az elsők közt indul rohamra. Hirtelen megfordult maga körül. Köd borult a szemére, s vállával egy virágzó fának esett, aztán térdre bukott. Fejét felemelve még egyszer harcoló társai után nézett. Csak elszórt lövéseket és gránátrobbanásokat hallott. Mellében nehéz, égető fájdalmat érzett, mintha forró vas fúródott volna bele. A barikádok hősei leveszik sapkájukat, mikor elviszik előttük a gyárudvarra halott bajtársaikat, s a súlyosan sebesült Ja- nákot. A németek a hátrálás után most aknavetőkkel újabb támadást indítanak. A lövöldözés erősödik, de a távoli dübörgés is közeledik, mintha az egész ég rá akarna szakadni a földre. Az ellenség is egyre támad. Mindenáron utat akar nyitni metek ellenállóere métli a hírt. A németek mim húzódnak vissza, £ a benyomuló Vörc ben ellenállást feji körüli barikádokor hallatszik egy-egy két lövik ki a harco: ták után. Prága ul első nehéz orosz cosok s a megrémi ikkel együtt kiszafc felszabadítóikat kö már ölelkeznek a \ véri csókokat cup szabadítóik fáradt kilencediké Prága gyárának kapuja I
