Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
4ft J SZÚ >85. IV. 26. Ü lök a bratislavai Szakszervezetek Háza ifjúsági színpadának nézőterén. Körülöttem gyerekek, sokan a szüleikkel, s talán én vagyok az egyedüli, aki nemcsak arra figyel, ami a színpadon történik, hanem arra is, ami a nézőtéren. Nos, gyerekek és szülök, kicsik és felnőttek szinte egyformán belefeledkezned a színpadon történtekbe. A gyerekek azért nem veszik le szemüket a szereplőkről, mert amit látnak, számukra még újdonság, a felnőttek szeme előtt pedig már-már elfelejtett történetek elevenednek meg újra, igaz, ezúttal - bábszínpadon. Gulliver, a világirodalom egyik legismertebb regényhőse a bratislavai Szlovák Állami Bábszínház művészeinek közreműködésével előbb óriásként - a törpék között - majd pedig törpeként - az óriások között - közöl a nézőkkel örökérvényű gondolatokat a békéről, a szeretetről. Amiért én is beültem a nézőtérre, annak az volt az oka, hogy megpróbáljam megrajzolni az egyik főszereplő, Kornos- né Szabó Terézia művészi portréját. Aztán később az előadás utáni beszélgetésünk során az is kiderült, hogy eme Gulliver-elöadás révén eljuthatunk a hazai munkásmozgalom-történet egyik fejezetéhez, amelyről a művésznő ma is vallja, hogy művészi pályáján meghatározó volt. Az indíttatás, amit gyerekfejjel kapott a munkásmozgalmi harcok során, végigkísérte eddigi pályáján. Szabó Istvánnak, a hazai munkásmozgalom mártírjának idősebbik lánya nagy utat tett meg a Duna utcai Munkásotthon kisszé- kétöl - amely számára az első „pódium“ volt a Szlovák Állami Bábszínház, amelynek ráadásul alapító tagja volt, színpadáig ...- Én aztán valóban elmondhatom magamról, hogy beleszülettem a munkás- mozgalomba, hiszen születésemkor szüleim már mindketten aktívan kivették részüket Szlovákia fővárosának mozgalmi életéből. S annak ellenére, hogy apám halálakor alig voltam tizenkét éves, neki hihetetlenül sokat köszönhetek. Neki, párttitkára, majd 1938 után az illegalitásban Szlovákia Kommunista Pártja első Illegális Központi Bizottságának is tagja volt.- ön nyolcéves volt, amikor édesapját bebörtönözték, és többet aztán már nem találkozott vele.- Azonban nem szűnt meg rólam gondoskodni, legalábbis úgy, ahogy tudott. Leveleiben mindig kért, hogy tanuljak jól, mert az volt a meggyőződése, hogy a háborút követően olyan társadalom következik, amelyben a tudásnak nagy szerepe lesz. Az irodalom szeretetére is ő nevelt, és a börtönből írt leveleiben előírta számomra a „kötelező irodalmat“, és érdeklődött mi a véleményem a könyvekről, amelyeket elolvastam. így került a kezembe a Gulliver utazásai is. Akkor először... Négy évig volt börtönben, azalatt az idő alatt nem szűnt meg abban bízni, hogy a harc nem volt hiábavaló, olyan korban született, amikor az a legfőbb feladata minden haladó embernek, hogy a meglévő társadalmat jobbra, emberségesebbre változtassa. Sajnos, a megváltozott új világot nem érhette meg, pedig oly közel volt hozzá... Öt is besorolták abba a transzportba, amelyik végül az utolsóként indult a mauthauseni koncentrációs táborba, de nem ért oda, mert az ausztriai Melknél bombatámadás érte, és édesapám is odaveszett. Nem volt azonban elég, hogy öt bebörtönözték, egy évvel később, amikor a húgom alig egyéves volt, édesanyámért is eljött a Gestapo, és mi árvaházba kerültünk, egészen addig, ameddig anyám nem szabadult ki.- Egyszer - április harmadikén - arra ébredtünk, hogy lövik a várost, és láttuk a lakásból, ahol laktunk - a mai Gottwald tér környékén -, hogy vörös az ég a kormányépület fölött. Előbb a pincébe húzódtunk, majd jobbnak láttuk eltávozni és egy közös óvóhelyre mentünk. Aztán hallottuk, hogy a lövöldözés egyre halkul, majd hirtelen kitárult az óvóhely ajtaja, és az éles fényben, egy szovjet katonát láttam meg. Megkérdezte, hogy nincse„...ők a legfogékonyabbak mindenre... (A szerző felvétele)- Volt egy egészen eredeti ötlete, amelyet pályafutása során sikerült elfogadtatnia.- Két nagy szerelmemet, a bábszínházát és a versmondást ötvöztem eggyé. Bábuval a kezemben mondok verseket. Amikor először csináltam, a kollégák is furcsállották. Először csak dekorációs elemként szerepelt a bábu a színpadon, de később versmondás közben kézbe vettem, s hallottam, hogy a meglepetés moraja hullámzik végig a közönségen. Majd az elismerő taps nyomán éreztem, csatát nyertem. Persze, nem ment egy- csapásra, de szerintem a művészet - örök útkeresés. ® ..Ameredni a, tínmei Mgakat a gyakran munkanélküli szabósegédnek, aki leggyakrabban csak alkalmi munkákból élt. így jutott el a munkásmozgalomba, miközben edénygyári munkásként megismerkedett anyámmal, aki önzetlen segítője volt. Születésem idején apám a Vörös Barátság elnevezésű, fiatal kommunistákat tömörítő szövetség vezetőjeként szervezett tüntetéseket, megmozdulásokat. így juthatott el 1935-ben Moszkvába egy évre, hogy megismerkedhessen a szovjet emberek életével. Ezt, persze, csak később tudtam meg, amikor már felfogtam a dolgokat, amik körülöttem történtek, de már előtte is ott voltam az összejöveteleiken, hiszen nem volt kire hagyniuk. így aztán a Munkásotthonban, ahol az összejöveteleken a résztvevők színdarabokat tanultak, szavaltak, mozgalmi dalokat énekeltek, rövidesen én is szerephez jutottam vagy négy-öt évesen először. Székre állva szavaltam, legtöbbször olyankor, amikor valaki jelentette, hogy rendörjárór közeledik. Ilyenkor aztán a legtöbbször a rend őre azt láthatta-hallhatta, hogy egy csöpp gyerek mond verset virágokról, kiskutyákról, kismacskákról... Később aztán Majakovszkijt is szavaltam, persze, nem a rendőröknek.- Mielőtt, persze, bemutatkozhatott a Munkásotthon ,.színpadán“, meg kellett ismerkednie a versekkel, a szavalással...- Édesapám tanított a versekre, ö tanított szavalni is, de nemcsak engem. Mindmáig rejtély előttem, hogy honnan tudta mindezt, hiszen - ha jól tudom - csak három elemije volt, a matematikát, fizikát később a börtönben tanulta, mert azt vallotta, hogy az általános műveltségre a munkásoknak nagy szükségük van. Persze, arról, hogy mi történik a Munkás- otthonban, az államhatalmi szerveknek is tudomásuk volt, és figyelték apámat. Ha valahol tömeg volt, nem is kellett hallaniuk, hogy mit mondott, megjegyezték: „Persze, a Szabó... a bolsevik. Már megint agitál!“ Ez viszont igaz volt, hiszen ezt tette még a sportversenyeken is. A Ligeti SK atlétája volt, de futballozott is. Még a szünetekben is gyakran beszélt arról, hogy mit látott, tapasztalt a Szovjetunióban. Később a bratislavai kerület nek-e köztünk németek, aztán elment.- A felszabadulást követően pedig az a feladat várta, hogy megvalósítsa az atyai hagyatékokat.- Igen, tanulni akartam, előbb a középiskolát fejeztem be, majd az Állami Konzervatórium drámai szakán tanultam a színészmesterséget. Olyan tanáraim voltak, mint Jozef Budsky, Július Pán- tik, Mikulás Huba. „Háborús gyerekek“ voltunk, tehát sok volt a pótolnivalónk, igy a tanárok minden lépését, mozdulatát figyeltük, ők pedig a maximumot igyekeztek nekünk átadni. Megalakították a Nemzeti Színház stúdióját, ahol együtt játszhattunk velük. Amikor 1951-ben végeztem, Zilinára kerültem. Ott egy évvel később bábszínházát alakítottak, és úgy döntött a színház vezetősége, hogy ott a legfiatalabb színészek fognak működni. Én voltam a legfiatalabb valamennyiük között... Aztán Teodor Zvara, a kitűnő bábművész bevezetett a mesterség rejtelmeibe. Tőle nagyon sokat tanultam az alatt a három év alatt, amit a zilinai bábszínházban eltöltöttem.- Aztán Bratislavában létrehozták a Szlovák Állami Bábszínházát.- Amikor 1957-ben megalakult a színház, én voltam az egyik alapító tag. Tulajdonképpen oda kerültem vissza, ahol először szerepeltem a nyilvánosság előtt. Az egykori Munkásotthon épületében, a Duna utcán kapott ugyanis helyet a bábszínház. Az elején nagyon kevesen voltunk, az egyes darabokban több szerep is jutott egy-egy szereplőnek. Ezenkívül mint segéddramaturg én állítottam össze a műsorfüzeteket, plakátszövegeket, sőt írtam az újságokba is a színházról. Olyan is volt, hogy amikor a technikai személyzetnek voltunk híjával, mi voltunk a kulisszatologatók, sőt mi készítettük a díszleteket is. Valamiféle úttörő lelkesedés munkált bennünk. Leginkább azonban a szerepeimnek örültem. Játszottam szinte mindent. Lírai leányalakokat, drámai hősnőket, s voltam szereplője harsány komédiáknak. Az elmúlt harminc évben száznál is több szerepem volt. Persze, ennyi csak a színpadon, mert legalább ugyanennyi szerepet keltettem életre a képernyőn is.- Ez azonban csak az egyik oldala művészi podréjának. A költészet végigvonul egész pályafutásán, sót mi több - a Munkásotthon teadélutánjait is beleértve - egész életén...- Nekem a költészet mindennél fontosabb, mert a verseknek is köszönhetem, hogy hiszek abban, amit mondok, és csak olyan szöveget vállalok, amiben hinni tudok. A költészet azért fontos, mert e rohanó világban időnként szükség van arra, hogy egy pillanatra megálljunk, megmondjuk és meghalljuk a nagy igazságokat, amelyeket a költészet eszközeivel a költők közölnek az emberrel. Aztán a költők gyakran helyettünk is szólnak. Erre kell rádöbbennünk és rádöbbentenünk. Annak idején a Munkásotthonban a munkások azért szavalták a forradalmi költők verseit, mert érezték, hogy helyettük szólnak, és hogy a költők helyettük fogalmazták meg azt, amit ők is el akartak mondani. Ha édesapám megérte volna a felszabadulást - még most is csak hetvenhat éves lenne -, talán szívesebben látott volna valamilyen közéleti, politikai pályán. Azonban a művészet sem lehet apolitikus, kiváltképp nem lehet az a szocialista művészet.- Amikor ötvenedik születésnapján Jozef Lenárt, az SZLKP KB első titkára levélben köszöntötte a kommunista művész', Kornosné Szabó Teréziát, különösen azt emelte ki, hogy művészetével a legfiatalabb nemzedéket neveli, annak szolgálja lelki-szellemi gyarapodását.- Nagyon szeretem a gyerekeket, és nagyon szeretek nekik játszani. Játék közben is őket figyelem, mert sohasem tévesztem szem elől egykori tanárom, Jozef Budsky intelmeit, miszerint a néző nem unatkozhat. Sírjon vagy nevessen, de ne unatkozzon. Sőt, gondolkozzon. Igyekszem a gyerekeket is meggondolkodtatni, hiszen ók a legfogékonyabbak mindenre, a jóra is. Tervem egyszer gyermekregényt írni apámról és a mi gyermekéveinkről, arról, amikor mi fáztunk, éheztünk, hogy rámutassak a gyerekeknek arra a nagyon lényeges követelményre: nyitott szemmel kell járni a világban, és meglátni a lényeges dolgokat. Azt se tévesszék szem elöl, amit elértünk, ami értékeset létrehoztunk az elmúlt negyven esztendő alatt. S azt becsüljék is meg! MÉSZÁROS JÁNOS A moszkvai Lenin Könyvtár kincsei A moszkvai Állami Lenin Könyvtár állományát 32-33 millióra becsülik. Már önmagában ez is hatalmas - pénzben aligha kifejezhető - értéket képvisel, de emellett a könyvtár ritkaságairól is híres. Az értékes régiségek száma meghaladja a 300 ezret. összesen két példány lelhető fel az egész világon abból az 1187-ben, Németalföldön kiadott imakönyvböl, amelynek egyikét a Lenin Könyvtárban őrzik. Itt található meg az a hadvezetésről szóló kötet, amely Napóleon személyes tulajdona volt. A becses ritkaságok között szerepel Arisztotelész összegyűjtött műveinek első kiadása, amelyet a XV. században nyomtattak Velencében. A kincsek sorát gazdagítja több ezer állatbórre, vagy pergamenre írott kéziratos könyv. A könyvtár büszkesége Kopernikusznak egy 1513-ból származó műve és Galileinek egy 1623-ból való könyve, valamint Giordano Bruno munkáinak 26 kötete, XVIII. századi nyomtatásban. Különleges régiség Cervantes novelláinak kétkötetes kiadványa, amelyet parafakéregre nyomtattak. Marx és Engels műveinek első kiadásait, s az orosz remekírók, köztük Puskin, Tolsztoj, Gogol, Csehov, Nyekraszov és Dosztojevszkij könyveinek ugyancsak első kiadásait tartalmazza a könyvtár „kincseskamrája“. (B)
