Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-11 / 2. szám
A csapodár madárka Ruzantejá- nak szerepében (középen) Vá- rady Béla, mellette Hídvégi Mária és László Géza A mesterség fogásait korosztálya a színházban és nem az iskolapadban tanulta meg. Az akkori társulattal egyszerre keresték önmaguk útját a színházművészet felé. Az azóta eltelt évek jubileummá is kerekedtek, alkalommá, amely lehetőség lett volna az újságíróknak a méltatásra, a megszólításra. Sajnos, hiányzott valami ahhoz, hogy teljesebb, kitárulkozóbb és derűlátóbb legyen az így létrejövő párbeszéd... Várady Béla jutalomjátéka kissé megkésett, bár Ruzante (civil nevén: Angelo Beol- co) reneszánsz komédiája, A csapodár madárkának Ruzante szerepében minden regi sikert felidézövé lett. Annak idején szinte expedíciós küldetést vállaltak társaival, hogy Kassán (Kosice) és a keleti végeken ismét ban meghatározó szerepeket osztott Várady Bélára. Egy olyan Truffaldinóra emlékszem ebből az előadásból, amelynek nyomai pontosan felismerhetők egy korábbi olasz mester nemrég bemutatott darabja főhősének megformálásában is. Várady Béla akkor is, most is egy-egy ravasz figurát állított elénk. Csakhogy míg Truffaldino furfangjai, cselei rendre bejönnek, s két úr szolgájaként elsősorban önmagának hoznak hasznot, addig Ruzante okoskodásaiból leginkább önmagának származik kára. Két állomás a színész életében. Előtte is, utána is szerepek sora. Míg egykor Komáromban (Komárno) a játék, a mesterség míves űzése kötötte le energiáját, Kassán az új feladatokat, a küldetést vállaló tapasztalA színész jó rendezőre vár legyen állandó magyar színtársulat. Sokat nyilatkoztak, emlékeztek erről a tizenöt esztendeje kezdett vállalkozásról. Ha értékét, szerkezetét vitatják is, a Thália Színpadra szüksége van Nógrád, Gömör, a Cserehát, a Bodrogköz népének. Éppen ezért érdemel figyelmet minden, ami ebben a lelkes társulatban történik. Várady Béla nemcsak színészként, de közéleti tevékenységével is az előrelépést, az ismételt megújulást szeretné elősegíteni. Hogy mennyire mások, jobbak és tudatosabbak voltak az első esztendők produkciói, azt leginkább a krónika tükrözi. S nem kevésbé az, hogy a közönségét hódítgató, önmagát formálgató társulat „komoly“ ko- médiázással lódította meg Thália szekerét. Ahogyan a társulat „Bécijét“ Platzner Ti(Bodnár Géza felvétele) Goldoni Két úr szolgája című komédiája anpak idején Gömörhorkán (Gemerská Hör- ka) nemcsak a Magyar Területi Színház új társulatát, de egy Goldoni-sorozatot is elindított. Beke Sándor rendező ebben a sorozattabb kollégákkal együtt a fiatalokat is nevelnie, segítenie kellett. A megváltozott helyzetben, amikor később egyszerre csak állandó rendező nélkül maradt a színház, színészként is, pártmunkásként is igyekezett helytállni. Jöttek a különböző szerepek... Ajtma- tov-, Vasziljev-drámák, egy-egy vérbó figura, néhány silány vígjáték megíratlan szerepe... Mígnem az idei színházi évad ismét a teljességet, az egykoron annyit csodált Várady Bélát - a ,,clown“-t - teremtette újjá számunkra. Az önmagában bízó, furfangjait zseniális ötleteknek tartó kisemebert jelenítette meg a színpadon. Úgy lett ez a figura nevetséges, hogy együttéreztünk vele, cset- lése-botlása egyszerre volt az elesett és az együgyű ember cselekvése. Az a fanyar humor, amely az Illés István rendezte komédia egészében lüktetett, leginkább Várady Béla Ruzanteja révén lett eleven. Az a jelenet, amelyben a sötétséggel hadakozó, felesége által megcsalatott Ruzante keresi a háza felé vezető utat, s görbe lándzsájával, kopott pajzsával védekezve a semmit űzi, remek clown-jelenet volt. Ebben ellenfele: a mi olykor megjelenő gyávaságunk volt. A kiszolgáltatottságban, a biztosnak hitt cselvetés csapdájában, az önmaga gyávaságának tudatában mégis tenni próbál. A félelem igazgatja ezt a kisembert. A veszteségektől vaíó féielem. Egyetlen őrzött tulajdonát, a felesége hűségét lopják el tőle, s megpróbál valamit tenni. De mindez annyira nevetséges, annyira szánalmas, hogy már szeretetre méltó is. S ha van jelző Várady Béla színészi teljesítményeire, akkor az éppen ez lenne: szeretetre-méltó. Mint ahogy a színészi állapot is ilyen. Hibáikkal, emberi gyengeségeikkel együtt is a művészvilág legkiszolgáltatot- tabbjai ők. Mindenkor jó rendezőre várnak. Rendezőre, aki bennük látja meg egy-egy szerep lehetséges megformálóját, aki visz- szaadja önbizalmukat, hitüket. A színésznek tehát jó rendező kell, s a rendezőnek jó színész. Várady Béla, „jutalomjátékához“ párosult még egy jutalom. Illés István személyében - bár csupán egyszeri alkalomra - megtalálta a keresett rendezőt. Ennek a Thália Színpad előadásainak nézői örülhetnek leginkább. DUSZA ISTVÁN Közönség és színház egymásra talál Pontosan 197 színházi évaddal ezelőtt gördült fel először a függöny Kolozsváron az egész magyar nyelv- terület első állandó kőszínházában. Amit akkor Kotsi Patkó János és társai , elhatároztak - nevezetesen az anyanyelv pallérozását és annak ápolását -, lényegében érvényes ma is. Negyven évvel ezelőtt a front nyugat felé vonulása után közvetlenül megindult a kolozsvári színház újjászervezése, beindítása. Jóformán az új élettel egyezerre kezdett lüktetni a színház pulzusa is, a közönség nagy örömére. Janovics Jenő „a nagy színházi ember“ a színházszervező és rendező társulatában akkor nem kisebb egyéniségek játszották a nagy klasszikus repertoár szerepeit, mint Poór Lili érdemes művész, Sen- kálszky Endre érdemes művész, Benes Ilona érdemes művész. Csóka József érdemes művész, Andrási Márton érdemes művész és társaik. 1946-ban Tompa Miklós a művészet érdemes mestere és Kemény János új társulatot szerveznek Marosvásárhelyen. A társulat tagjainak sorában Kovács György, a nép művésze, Delly Ferenc érdemes művész, Kőszegi Margit érdemes művész, Bo- rovszki Oszkár érdemes művész és társai voltak, a színház főrendezője Szabó Ernő népművész lett. Majd nemsokára, 1947-ben Kolozsváron a Magyar Népi Szövetség szervezni kezdi a Kolozsvári Magyar Operát, amely ma is rangos dalszínháza a romániai művelődési életnek. Az Opera Kodály Háry János című dalművével nyitja meg kapuit és azóta a klasszikus opera és az operett repertoár majd minden számottevő darabja szerepel műsorán. Természetesen a balettirodalom jelentős művei és táncjátékai is. Ma már szívesen jönnek a világ sok tájáról énekelni, táncolni vagy vezényelni a művészek Kolozsvárra. De hogy a kronológiánál maradjunk, el kell mondani, hogy Nagyváradon, Szigligeti Ede városában a kolozsvári színházhoz hasonlóan szintén a front felszálló füstjével egyszerre indultak meg a színház előadásai, ahol olyan vezéregyéniség irányította a színpadi munkát, mint Gróf László érdemes művész. A színház tagjainak sorába pedig Halasi Gyula, Cse- ke Sándor, Ihász Aladár és sokan mások tartoztak. 1948-ban az egy tömbben élő szé- kelység művelődési igényeinek kiszolgálására a kolozsvári dolgozók színházából megszervezik a szepsi- szentgyörgyi színházat. A pionír munkát Bokor Andor vezette és nagy színészek csatlakoztak a nagy feladat céljainak eléréséért a társulathoz. Többek között Papp Nusi, Bokor Ilona, Kovács Kati, Deési Jenő. Megint visszaugrunk a kronológiában, ugyanis feltétlenül fontos elmondani, hogy 1946-ban Szabó Lajos és Szentirmai Jenő írók és színházi szakemberek vezetésével megindul a sziniakadémia munkája Kolozsváron, és a tanárok között minden idők egyik legnagyobb szavalóművésze Tesszitóry Nóra is ott van, férjével, Kömives Nagy Lajossal, a rendezővel. Rajtuk kívül az akkori erdélyi magyar színjátszás kiválóságai tanították a mesterség titkaira a növendékeket. Azóta a mai napig ellátja a hat magyar színházat utánpótlással a színiakadémia. Innen többet nem kell előre-hátra ugrálnunk, mert folyamatosan peregtek az események. 1948. június 11 -én Romániában a nép jogos társadalmi tulajdonába veszi a termelési javakat és gazdasági kincseiket. Az államosítás természetesen érintette a fent felsorolt intézményeket, valamennyit. Állami Magyar Színházak és Állami Magyar Opera jött létre. A sziniakadémia Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven főiskolai rangra emelkedik. Mindenik színház ettől kezdve saját költségvetéssel rendelkezett és tekintélyes állami dotációt élvezett. Ez az ■ anyagi biztonság és a színművészet ilyetén megbecsülése óriási alkotó energiákat szabadított fel és dobott a felszínre. A művészeknek volt biztos megélhetésük, biztos lakásuk, állami alkalmazottakként, biztos nyugdíjuk stb. Megkezdődött a tudatos, lelkiismeretes művészi munka, mely kiszorította a még jelenlevő anomáliákat, aszín- házak életéből. Már nem szükségeltetett hetente vagy havonta kihozni (törik-szakad) egy premiert, hanem biztosítottakká váltak a körülmények az elmélyült, komoly alkotómunkához. Általában a színházak hat-hét darabot iktattak be egy évad játékrendjébe. Ezeket az előadásokat a színházak bérletrendszerrél biztosították a nagy közönség szamara. A bérletrendszer még ma is jól bevált módszer a hat magyar színházban és az Állami Magyar Operában. A színházak sokat tájolnak, még a főiskola Stúdió Színháza is úgy, hogy alig van olyan helység Erdélyben, ahol a színház mint varázslat, mint bűvös mágia ne lenne jelen anyanyelvűnkben. Forduljunk ismét a dátumokhoz és azonnal megtudjuk, hogy a főiskola 1953-ban végzett növendékei 18-an a kormány segítségével megalakítják a szatmári társulatot, hozzájuk csatlakozik néhány idősebb kolléga. Művészeti vezetőjük Harag György lesz. A társulat alapító tagjai: Elekes Emma, Csíky András, Ács Alajos, Török István, e sorok írója és még sokan mások. Rövidesen az erdélyi magyar szellemi élet és az egész romániai szakma kedvence lesz a társulat. Sorjában nyeri a díjakat az országos seregszemléken, és pofencíáíis színházként tagja ma is szellemi életünk egészének. Akárcsak kisöccse, az 1955-ben alakult Temesvári Magyar Színház, amelynek Taub János lett az igazgatója, a társulat élén meg Sinka Károly, Szabó Lajos, Fábián Ferenc és Bertalan Magdáék játszottak. Külön foglalkozni kellene azzal a sok tehetséges képzőművésszel, akik színházaink előadásaihoz a díszleteket és a kosztümöket tervezik, nemegyszer európai színvonalon. Írjuk talán ide a nevét néhánynak: Háry Lajos, Paulovics László, Szatmári Ágnes, Kemény Árpád, Tamás Anna, Bíró Iván Géza stb. Ha sommásan nézzük a hat magyar színház műsortervét, az derül ki, hogy a világrepertoár majd minden szerzője többször is helyet kapott a játékrendekben. Csehov, Gorkij, Tolsztoj, Shakespeare, Moliére, Schiller, Lope de Vega, Goldoni, Ibsen J. B. Shaw, Oskar Wilde, Sebastian Ca- ragiale, Hasek, Nusics, Mrozek, mellett természetesen elsősorban Madách, Vörösmarty, Móricz, Mikszáth, Barta Lajos, Csíky Gergely, Szigligeti. Németh László, Illyés Gyula, Tamási’ Áron. A kortárs szerzők is sikeresen működnek együtt színházainkkal: Sütő András, Székely János, Bajor Andor, Méhes György, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, D. R. Popescu, Baranga. Szólnunk kell még arról, hogy a nagyrealizmus korszakának vezér- egyénisége Tompa Miklós volt a felejthetetlen Úri muri, Kispolgárok, Éjjeli menedékhely, Tanítónő, A sirály előadásaival. A modern korszak animátora pedig Harag György, Az ember tragédiája, az Özönvíz előtt, a Sütő-trilógia, A menedékhely és a Csongor és Tünde újraálmodásával, mely előbb meghökkent, majd nyilvánvalóvá válik bennünk, hogy kortárs gondolatokról van szó. Hadd szóljunk még arról a sorozatról, amelyet Senkálszky Endrének köszönhetünk. Az ö konok munkabírása tette lehetővé, hogy valóra váljon egy olyan álom, ahol a nagy görög drámairodalom összes darabja közönség elé került. Oratóriu- mi elödásokon adta elő a kolozsvári társulat több év kemény munkájával, így Szophoklész, Euripidész közvetlen élő élménye lehetett a kolozsvári közönségnek a zeneakadémia vadonatúj koncerttermében. Ez a néhány gondolat, néhány felsorolás nagyon távol áll attól, hogy felmérhesse valódi értékeit a hat magyar színház tevékenységének, a színházak tudatformáló hatásának, közönség és színház egymásra találásának. Egy biztos: ha Erdély-szerte valahol megjelenik valamelyik színház plakátja, a közönség azonnal sorban- állással biztosítja a telt házat. Kell-e színháznak és közönségnek ennél szebb és jobb? KÖLLŐ BÉLA ÚJ SZÚ 14 1985. I. 11.
