Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-11 / 2. szám

j volt. Lajoskát neveztük, nem után, hanem ból származott ltokra. Ha nem ír a közlekedő udta az egész mikor kell fel- >gy egy vissza- ismét Pesten y hideg-meleg 'mint az első­iben. tartozott a mi alkalommal vi- ís Pituk Józse- sgális akcióban nakkor engem (otthonból. Ez nomra, hiszen m. A Szepesi véből is követ­ír Csehszlová- gröl elszárma- iiskolások me- ihetösen nyo- i Mária-Valéria a mai nagysze- a lakótelepen, dlizett be oda. az otthonban, negjelent egy irmazék méltó­szobába és az <öszönt: Szebb áRoknak pedig felni: Felvirrad sok alkalmával s sztrapacska ilamennyi diák t, túltettük ma- óbortjain. gyébként elég pedig a bentla- niuk. De miből k éhenkórász jk, hogy a tele- lan hivatalnok­asszonyai és íc tanfolyamot t jövedelemből iolatban újabb ík legyenek az lint a múvész- ncz - hangzott )a tiltakoztunk, ni. összeadták >rsan beírattak obnak számító És megtörtént eg én szerdán snél, azt azon nítottuk a szép eknek, kisasz- meglehetösen , bizony néha tér: ,, Mondja, a zene?" Ez gy fölényesen í a piruló lá- z én hibámból len kivül még tánciskolának: fásokat kapott ni mindig éhes I jött. kiküldött megtekintet­te a könyvtárt, és tu­lajdonképpen elégedett volt, de nem mutatta. Úgy érezte, hogy a polcon látható könyvek egyúttal meg is vannak. Bár a jófene tudja, minek annyi könyv: könyvespolc könyvespolc után. Mert kell ugyan a könyv, de nem ennyi: tízezer vagy százezer. Esetleg billiárd. A jófene tudja. Vajon nem lenne-e elég kétszáz? Eset­leg háromszáz? De billiárd? Vagy még több? A könyvtárosnöhöz fordult a kiküldött, aki ellenőri mivol­tában az irodalomtudomány kandidusa címért állt csa­tába. Már kandidus volt vagy kantiánus? Mert mind a két cím létezett. Ezt már tudta. A jófene tudja, melyiket nyer­te el. Ott pityergett a könyvtá­rosnő, szókén, törékenyen, kék köpenyében. Talán si­mogatni kellett volna, és csó­kolgatni, hogy hagyja abba. A kiküldött összefonta a kezét. Ujjain két óriás arany pecsétgyűrű fénylett, egyiken A-A betűk, a másikon az a fölirat állt, hogy Béla. Kéz alatt vásárolta, tetszett neki a két A betű is, meg a Béla is. — Milyen probléma van?- kérdezte pislogva. A kisasszony megreme­gett.- Elveszett Az elveszett Paradicsom - suttogta. Erre a kiküldött bólintott.- Tudom.- Jaj - sirdogált a kisasz- szony -, ezek szerint ön már tudta...- Tudtam. A kiküldött a billiárdnyi könyvre pislogott. Erőteljes hanggal küzdötte le félszegségét:- Sírjanak ezért a nagy­urak, mert csak az övék volt! Mi nem sírunk!- Nem tudtam, hogy a nagyuraké volt - vallotta be a könyvtárosnő de annyi szent, hogy egy mukkot se értettem belőle. A kiküldött nézte a billiárd­nyi könyvet, majd elővette arany zsebóráját és megnéz- 'a Nem csalódott: most is az volt a hátlapjára írva, hogy ,, Karcsinak".- És mit csináljak Az elve­szett Paradicsommal, ha el­veszett? - kérdezte a könyv­tárosnő - Jelentsem? Vállat vont, bár a kérdés kezdett ránehezedni.- Nyugodjék meg. Elég egyszer kijelenteni, bánat nélkül.- De ha elveszett Az elve­szett Paradicsom... A kiküldött cigarettát és arany öngyújtót vett elő, az" öngyújtón az Irimie név ra­gyogott, mint lángírás. A fene* képes eligazodni ezeken a kisasszonyokon. Itt van a billiárd könyv, és köz­ben siratja Az elveszett Para­dicsomot, mintha az övé lett volna.- Ki vállalja azért a felelős­séget, amiért Az elveszett Paradicsom elveszett? - kér­dezte a kisasszony. A kiküldött ökölbe szorítot­ta a kezét, dühösen.- Én vállalom! Vegye úgy, hogy nálam van. Erre a kisasszony hálából könnyezett, majd elővett egy kartotékot.- Akkor beírtam - mondta, - és örökké hálás leszek. Most pedig itt tessék aláírni Az elveszett paradicsom ki- kölcsönzését. A kiküldött odakanyarintot- ta a nevét, aztán továbbindult ragyogva. Két esztendő is eltelt, ami­kor egy úr megjelent nála, és követelte Az elveszett Para­dicsomot.- De kérem - mondta az egykori kiküldött nem va­gyok az elveszett paradicso­mok megőrző hivatala! Kü­lönben maga is beismeri, hogy a paradicsom elveszett. Még mit.akar?- Tolvajság. - lármázott az úr. Attól kezdve hetenként, de néha kétnaponta kereste ná­la valaki Az elveszett Paradi­csomot.- De ha elveszett - kiáltot­ta kétségbeesetten az egy­kori kiküldött —, akkor mit ke­resnek rajtam?- Hát a könyvet! Maga is tudja, ne adja itt a tökéletlent! Az egykori kiküldött meg­értette, hogy az aljasok, a bil­liárdnyi könyv gőgös kezelői valami kötetet követelnek tőle. Mivel alapvetően ,,tisztes­séges" ember volt, megren­dült lélekkel járt-kelt a vi­lágban. Mígnem alvajárás közben hirtelen fölpillantott, és az egyik könyvesbolt kirakatá­ban megpillantotta azt a cí­met, amit keresett: A böter- mő paradicsom... Amikor harmadnap jelent­kezett az újabb békétlen könyvtáros, reszketve adta át. Az illető mérgesen vette kézbe, lapozta, aztán ráripa- kodott:- Látja, hogy megvan - ki­áltotta, csak maga dugdosta. És végül bele se nézett, mert a paradicsom palántázásáról szóló rész még föl sincs vág­va! így hát annyi könyörgés után legalább visszaszerez­tük. - Kifele indult, és meg- enyhülten tette hozzá: - Ez végre jól fog. Bár előkerült egy másik könyvünk a para­dicsomról, amelyikre reá­nyomtatták, hogy Elveszett. Azonban hiába írták reá, hogy paradicsom, mert egy mukkot se lehet belőle hasz­nosítani a zöldségkerté­szetben. BAJOR ANDOR Amikor az elveszett paradicsom megkerül PAVEL BUNCÁK Sóhaj Hogy megöregedtél a tükör előtt, szétterülve, kimerülve, nyársratűzve, mint a lepke, mely üresen repül az örökkévalóságba. Úgy megöregedtél a tükör előtt. Galambok csupasz szárnya, bárányok csontocskája, ártatlan halak árnyéka - a fejből már csak a száj maradt, mely a történelem előtti korban csak tiszta sóhaj volt, csapongóit ide-oda magában, fájdalom és boldogság között, mikor a lepke, színes virágként, az örökkévalóságba emelkedett. Daloljunk inkább másról, már nincs jogom a nevetésre, már nincs szavam, csak szomorú örömtelen melódia a telkembe zárva, s ez hallgat, egyre csak hallgat. Kihunyt az érzés, ellobbant a vágy, mely régen végtelen álmokat jövendölt. Megfertőzik a földet, ököllel fenyegetnek az ismeretlen világból, a pokol mélyéről dübörögnek akár a földrengés. A lepkéből oly régen már minden vér kicsurgott. OZSVALD ÁRPÁD fordítása VILÉM ZÁVADA Rekreáció Fáradtnak látszik s kissé idegesnek, s ezért orvosa úgy tartaná jónak, hogy felüdülni egy helyet keresne, hol napok magányban, csendben folynak. Van, kinek jót tesz a szanatórium, sokan vannak, akiknek tenger, heg/, rét. Rám jó hatású az emberi fluidum: elmúlik tőle vakság és sötétség. Akad szép számmal édeskés ember, ki olyan, mint a ragadós szirup. Van keserű, mint tea ürömből, de segit, ha az ember bajba jut. Megkopogtat, hogy lássa, lelkünk ép-e, lényünk mélyéig röntgennel vizsgál át. Szívélyes tekintet mágnesével kihúzza belőlünk a bú szilánkját. Van, kinek jót tesz a szanatórium, sokan vannak, akiknek tenger, hegy, rét. Rám jó hatású az emberi fluidum: elmúlik tőle vakság és sötétség. FÜGEDI ELEK fordítása aanni A/íműt istenben, az szá­odva csapott a tér­z ember valakiben, ) a vége! Fel kéne slyével helyeselt, al! - mondta, g a kapitányé eköz- ett. aki a temetési en- semmiember, saját és ostobaságának ott ki a sarokból, ez a Nino képes hiszen képzeljék ássál szerezte, élt, hogy mi ket- g én, még odakünn az udvaron is hallottuk. Én Juliánra néz­tem, ö meg azt mondta:- Miket nem hallani! Nagy tisztelettel tekintettem az öreg­re, valahányszor megszólalt.- Hogyan, öregem, maga talán nem hiszi? Felém fordult. Magam előtt láttam csú­csoskalapját, a hold megvilágította a tete­jét, s a karimája alatt, az árnyékban csak a szivar parazsa látszott.- Ne higgye, bárkivel megeshet, ami Ninóval történt. És akkor a következő történetet me­sélte: „Nino ott élt a tanyán, fél kilométernyi­re a kapitányságtól. Jól megtermett, erős ember volt, mint a ceibafa. Szívesen mosolygott mindig. Jóságos arca volt, és nagy, tiszta fényű szeme. Magányosan éldegélt a cukbrnád mező közepén, a há­za homlokzata egész évben tele volt virággal, s azt beszélték, szemet hunyt, ha májusban a gyerekek betévedtek mangót lopni. Értette a módját, hogy szép időben, rossz időben kitartson a földjén, s a hold fényváltozásaiból számítgatta a várható időt. Ott minden az övé volt, a zsíros, fekete föld, mely százával rejtet­te a kövér földigilisztákat, a két pár ökör, a szekerek. Verejtékes munkával szerez­te mindenét. Ilyen volt Nino. De kedvesen, szép szóval kellett hozzá közeledni, mert kü­lönben lángot vetett a szeme. Az volt a baj, hogy Celorio Ramos nemigen ér­tette, milyenek az emberek, no de azt tudta, milyennek kell lenni a csendőrnek. Egy délután azt mondta neki a kapi­tány, kérjen kölcsön valahol egy fogatot, mert valami tennivaló akadt a kapitány­ság udvarán. Celorio háromszor is rábó­lintotta, hogy igenis, mielőtt még befejez­te volna mondókáját a kapitány. Aztán történt a baj, hogy betért Nino földjére, pedig jónéhány engedelmes szomszédot találhatott volna a környéken. Azon a dél­után, kihasználva a hűs időt, Nino a föl­det törte éppen. Az őrvezető beállított, megnézte az ökröket, s rá sem pillantott, mikor odavetette:- Fogd ki őket, kellenek a kapitánynak. Nino keze fejével letörölte homlokáról a verítéket.- Nekem is kellenek.- Hamar visszakapod - morgott az örvezető.- Hamar vagy sokára, egyre megy, kifia el nem viheti most az ökreimet. Az őrvezető legyintett, aztán még egy­szer azt mondta:- Hallod-e, a kapitánynak kellenek! Nino felkapta a fejét. A napsugár fé­nyes háromszöget rajzolt a halántékára, s a szeme felizzott, mint a parázs.- Még a zistennek se! Celorio nem állhatta tovább, eléje lé­pett és rárivallt:- Vagy az ökröket viszem, vagy téged, fajankó! ^ No, akkor megtudta, hogy kicsoda Ni­no. Egyet lépett előre, megkapta az őrve­zető derekát, és felemelte a feje fölé.- Gyenge legény vagy te ahhoz - mondta, aztán összeharapta a fogát, s a csendőrt a barázdába hajította. Aztán hátat fordított, mintha csak valami ma­kacs, kiszáradt gyökeret tépett volna ki. S az volt a baj, hogy hátat fordított. Mert a másik hirtelen gondolt egyet s golyó fúródott Nino bal vállába. De annál többet már nem is tehetett, mert Nino hatalmas, kemény marka nyakon ragadta, s újra a barázdába nyomta. Egy kézzel, az ám! A frissen forgatott föld még langyos volt, nedves. Celorio koponyája belesüppedt.-Két szeme vér- beborult, ki akart ugrani az üregéből, s valami távoli, bizonytalan pontra me­redt. Ujjai az óriás testébe martak, s jobb keze éppen a sebesült vállát ragadta meg. De Nino rendithetetlen volt. Mint a kő, mely görögve zuhan a mélybe. Aztán Nino felállt, jobb kezével sebesült vállára emelte a halottat, s semmivel sem törődve, se a fájdalommal, se forrón ömlő vérével, elindult a kapitányságra. Leszállt az est, mire odaért. Az őrszem megálljt parancsolt, de ő csak ment egyenesen az ajtóhoz. Úgy állt meg a ki­áradó fényben, hogy a kapitány ki sem léphetett. Akkor leeresztette válláról a halottat.- „Akinek van saját ökre, ne keressen másnál.“ így mesélte az öreg Julián. Aztán úgy hajnali három felé kijött a házból Lucio Bermúdez, hogy cigarettára gyújtson. Odaállt az öregember elé, s tüzet kért. Julián Barreras mereven az arcába né­zett, aztán fogta a szivarcsutkát, s a földre hajította. 1944 HARGITAY GYÖRGY fordítása HMHOm

Next

/
Oldalképek
Tartalom