Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 14. szám
>n det Fomin vezérezredes, a 2. Ukrán Front tüzérségi parancsnoka, ík Vlagyimir Vlagyimirovics Kijaso kapiz- tány, a 16. tüzérhadosztály 14. aknavető >r. dandárjának parancsnoka törzsével m a Svábhegy gerincén tartózkodott (odaírj vezet a most omladékokkal elborított fo- jy • gaskerekű vasút sínpárja), amikor a február 12-én éjszaka kitört németek egy ik osztaga megtámadta a dandár törzsét, tz Három és fél ezer német mászott föl a Svábhegyre, hogy a támadást végreól hajtsa. Kijasko fedezte katonáinak visz3- szavonulását, majd törzsének hatvan emberével meg négy aknavetössel at a hegy tetején maradt, al Megszervezte az ellentámadást, hu3- szonnégy óráig tartotta a Svábhegy ge- a- rincét, gyorstüzeléssel szórva az akná- >s kát. Hogy mennyi fasisztát sikerült meg- r- semmisítenie, amíg végül a támadók kénytelenek voltak szétszaladni a mere- iz dek mellékutcákon, azt sem Kijasko, sem is az a tiszt, aki az esetet elmondta, még D- csak elképzelni sem tudta... A holttestek k, most is ott hevernek mindenfelé a hegy k, lejtőjén; egyetlen porcikám sem kívánta, tz hogy a közelükbe menjek, még a hegy >tt lábánál is alig lehet lélegzetet venni j. a hullabüztöl! > Kijasko életben maradt, megsebesült, ik kórházba vitték; ma sem tudom, /ni lett v a sorsa. Aknavetősei és az őket támoga- <- tó katonák közül néhányan estek el... et A Duna pesti rakpartján, mielőtt beesteledett, várt rám a rendíthetetlen nyugal- 3t mú Sipov, aki a gépkocsiban jól kialudta n magát. i- Késő este megtudtam, hogy csapatar- ink ma, átfésülve a Budától északnyugat- j| ra eső hegyvidék erdőségeit, összefog- t- dosták a németek meg a nyilasok kisebb :g csoportokra forgácsolódott menekülőit i-X, (azok közül, akik a 12-ére virradó éjszaka <- kitörtek a városból és a hegyek közé menekültek), foglyul ejtettek több mint )- 3400 katonát és tisztet, s összeszedtek >- 4000 puskát, 1500 géppisztolyt meg 200 I- géppuskát. Ezeket a fegyvereket a foglyul ejtett ellenséges katonák eldobálták ul vagy átadták a mieinknek. Az erről szóló ik jelentést továbbították Moszkvába azű zal, hogy csatolják a Szovjet Tájékoztató Iroda holnapi hadijelentéséhez, amely m beszámol a szétforgácsolódott csoportok át felszámolásáról, s közli, hogy a foglyul I0 ejtett német katonák közül soknál találtak mindenféle ékszert, aranyórákat, karkö- töket, gyűrűket, ezüstkanalakat, vagyis a a budapestiektől elrabolt értékeket... *■ Ezekkel a tragikomikus kanalakkal >■ meg gyűrűkkel ért ma véget az óriási í- bekerített sereg budai kapitulációja. J avában beszélgettünk, amikor Elzász íróasztalán megszólalt a telefon.- Tessék - mondta Elzász. - Én vagyok... Hogyan?... Igen... Igen... Szóval a homlokán... És mekkora a seb?... Értem... Értem... Nagyon vérzik... Dehogy... Semmit... Ne csináljanak semmit... Azonnal megyek... Szabad a lakáscímét? 25, második emelet 7... Ebben a pillanatban ... Kérem... Felém fordult:- Sajnos el kell szaladnom. Csak ide a szomszédba. Be kell varrnom valakit. Én is indultam. De ö tartóztatott: - Maradj itt. Ha most elmégy, Isten tudja, mikor látlak megint. Tíz-tizenöt perc az egész. Annyi sem. Várj meg. Olvass addig - odadobott egy könyvet. - Itt a cigaretta is. Csöngetett. Egy fiatalember jelent meg, csöndes és sápadt, az ajtót takaró szőnyeget félretolva.- Imre - utasította -, a kocsit. Az inas eltűnt. Néhány perc múlva közölte, hogy a kocsi a ház előtt áll. Akkor már az esőköpenyét, a kalapját is hozta, s kezébe adta sebésztáskáját is.- Szervusz - intett felém, és rohant, de az ajtóból visszaszólt. - Ha kell valami, csöngess Imrének. Főzess magadnak feketét. Remek feketét főz. Az ajtót betette maga után. Egyedül maradtam. Ez a terem a műtő előszobája volt, könyvtárral, jó képekkel és szobrokkal. Az Íróasztalhoz ültem. Lapozgattam azt a könyvet, melyet odaadott. Nézegettem színes ábráit. Valami új angol sebészeti munka volt. Csörömpölt a telefon. Egy pillanatig haboztam, leemeljem-e a hallgatót? Végre én itt vendég vagyok, nem is gyakori vendég. Lehet, hogy nem illik. De eszembe jutott, hátha beteg, hátha azok nyugtalankodnak, akikhez elindult.- A főorvos urat - pattogott egy hang.- Nincs itthon.- Hol van?- Fogalmam sincs, kérem. Elment, beteghez hívták, de azt mondta, hogy egy negyedóra múlva visszajön.-Halló - kiabált a hang -, ki beszél ott? Mit feleljek erre? Én eddig a személytelenség voltam, a tárgyilagosság. Rövid gondolkozás után válaszoltam:- Az alkalmazott.- Halló - kiabált a hang még ingerültebben -, hogy beszél maga velem? Milyen félvállról beszél? Milyen pimasz, szemtelen hangon beszél velem?- Bocsánat - dadogtam -, én csak azt bátorkodtam...- Ne feleseljen - ordított a hang. - Fogja be a száját. Fülig vörösödtem. Kezemben reszketett a hallgató. Hát hogy beszéltem én eddig? Nyilván úgy, ahogy rendszerint beszélni szoktam mindenkivel a világon, a társadalmi rangjára való tekintet nélkül: egyszerűen, a tényeket tudatva. Ezt tartom a legnagyobb udvariasságnak. De az ilyesmi - úgy látszik - nem mindig elegendő.- Itt dr. Seregély - mutatkozott be a hang -, dr. Seregély Artúr. Na, majd gondom lesz magára. Ki fogom dobatni. Értette?- Igenis - rebegtem megszeppenve. Most elfogott a kisértés, hogy levetem álruhámat, melyet nem holmi tréfából öltöttem magamra, hanem kénytelenségből, s igazi valómban tűnök föl. En ugyan nem ismertem dr. Seregély urat, de ő - bizonyosan tudtam - ismert engem. Kissé elszégyellte volna magát. De ez ízléstelenség lett volna. A csábító-olcsó ötletet elvetettem. Hiszen nem is rólam van szó, hanem arról, akinek szerepébe önkéntelenül belesodródtam. az alkalmazottról. Nekem ezt a szellemi kalandot, már csak az ö érdekében is, végig kell szenvednem, becsületesen, minden gúny és fölény nélkül, amint dukál. Ennélfogva megigazítottam magamon képzelt aranygombos inasruhám, egy kissé meggörnyedtem, álarcomat még keményebben arcomra szorítottam, hogy eltakarja rajta a szégyenpírt, s az álarc két hasadékán annál jobban kimeresztettem parázsló szememet, hogy mindent lássak, s az álarc mögött annál jobban hegyeztem fülemet, hogy mindent halljak. Ezt hallottam.- Ide figyeljen. Én ma már harmadszor keresem a főorvos urat, de soha sincs otthon. Megállapodtunk, hogy este hétkor fölszólítom, aztán együtt vacsorázunk. Mihelyt hazajön tehát, jelenti neki, hogy dr. Seregély - hangját emelte -, dr. Seregély Artúr kereste, és megkéri, hogy tüstént hívjon föl. Mit fog neki jelenteni?- Azt, kérem, alássan - ismételtem -, hogy dr. Seregély Artúr úr keresni méltóztatott a főorvos urat, s arra méltóztatott kérni őt, hogy hívja föl, mihelyt hazaérkezik.- Igen - dörmögött a hang, és nagylelkűen oktatni kezdett. - Maga pedig, barátom, jegyezze meg, hogy mindig tisztességesen kell beszélni. Ha még egyszer úgy viselkedik, mint most, majd tudom a módját, és...- Alázatos tisztelettel bocsánatot kérek. Egy darabig vártam. Semmi választ se kaptam. A hallgatót ott túl lecsapták. Zúgott a messzeség. Le-föl járkáltam a szobában. Egy tükörben megpillantottam arcomat. Sápadt volt. A kerevetre vetettem magam, és így gondolkoztam: ,,Tyú a mindenit. Mi lelhette ezt a barmot? Az embereket kirúgják a hivatalfőnökeik, felszarvazzák a szeretőik, s akkor a szegényekkel gorombáskodnak, az alantasokon töltik ki bosszújukat. Ősi levezető szelep ez. Mindezt rég tudtam. De még nem tudtam, hogy milyen nehéz játszani az ilyen szerepet. Én csak úgy belenyugodtam, véletlenül vagy szeszélyből, mindössze két-három percig vállaltam, akkor is látatlanul, akkor is csak a szellemem kapott egy kis pofont, de bizony isten elég volt. Hát még ha valaki komolyan játsz- sza és állandóan, mert nincs más szerepe ezen a földgolyón. Jaj, de szörnyű lehet...“ Valaki megérintette a vállamat. Elzász, a sebésztáskájával. Már visszatért.- Aludtál? - kérdezte mosolyogva.- Nem - feleltem, és én is elmosolyodtam.- Pedig olyan az arcod, mintha aludtál volna.- Unatkoztál?- Nem én. Rágyújtottunk.- Igaz - újságoltam -, valaki fölhívott.- Kicsoda?- Valami dr. Seregély. Arra kér, hogy szólítsd föl, mert ma veled akar vacsorázni.- Ja - szólt Elzász, és vállat vont. Megnyomta a csengőt. Imre bejött.- Kérem - rendelkezett -, legyen szíves kapcsolja át a telefont. Ha dr. Seregély keres, tagadjon le. Műtétre hívtak és csak éjfél után jövök haza.- Igenis. Imre Jement.- Milyen derék fiú ez - mondtam, és hosszan utánanéztem.- Miért? - kérdezte Elzász.- Magam se tudom. Nekem roppant rokonszenves.- Főzettél vele talán feketét?- Igen - hazudtam.- Na és milyen volt?- Remek - áradoztam -, remek. I KOSZTOLÁNYI DEZSŐ illírt Ije be hóval, em szól egy szaladna ki, rés orra? íznak, mint a szünetek- < a kezükön, slünk együtt nem fázik, irkezett meg !L_gondosan i tut, a favá- álkül a hóba Iáját kigomunatkoznak. Vacog a foguk és a vonatra gondolnak. Pár perc múlva újból szabadra lehet váltani a szemafort... Ó, milyen szívesen meséltem volna nekik valami másról! Ma reggel farkasokkal találkoztam. Kettővel egyszerre! Mégpedig az utcán, nem messze a péküzlettől. Vacogtak, mint a kutyák. A rózsaszínű reggeli hótól vörösen csillogott a szemük. A pékség környékén friss kenyér illatát lehetett érezni, az édes szag engem is vonzott és nem is csodálkoztam azon, hogy fényes nappal farkasokat láttam ott. De hát beszélhetek a kenyérről a mi szigorú, sohasem fázó tanárnőnknek? Azonnal félbeszakítana azzal, hogy háború van, ez a tanuló a leckét, nem szégyened zavarni? Megint csúfolódik velem. S mint mindig, még gúnyolódás közben is, makacs, mint a fagy. Hát ilyen ő, a mi osztályfőnökünk.-Tatjana Gri... Grigorjevna... - a régi kabát felfúvódik és lelohad, akár a léggömb. - Ha tudná, mit mondok én magának, Tatjana Grigo... Most már mindnyájan felismerjük Szaska Aljabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el a háborúban, és ő nagyon büszke rá. A faluban egyetlen család sem kapott annyi gyászjelentést, mint ők. S ezért az egész iskola szereti Szaskát. a - melege fehér, mint is melegük ;odott meg megfürödni tanárnőnk óráról a hi- gyvenfokos élik abban, ink. Nem is f és ősszel, lilyen hideg síelnünk az az arcunk, ermedve... intetek sem íg eszedbe gúnyosan na -, mert |az-e gyeiltalán nem és mi, tanulók is hatvan deka kenyéradagot kapunk, annyit, mint a katonák, akik feláldozzák életüket. S ezt végig kell hallgatnunk, már csak azért is, mert a férje a fronton van. Mintha csak egyedül ő harcolna! Vajon mi történt a csengővel? Talán megfagyott vékony hangocskája és sohasem halljuk többé vidám csilingelését? Alighogy a csengőre gondoltam, s vártam a hangját - mintha meghasadt volna a fagytól! - kinyílt az osztály ajtaja.-Tatjana Grigorjevna! Tatjana Grigorjevna! - az ajtóban a párafelhövel együtt gyap- júkendöbe bugyolált fej jelent meg.- Ne zavarj! Tatjana Grigorjevna, így hívják a tanárnőnket, meg se mozdul. Semmi más nem érdekli - csak én meg Kutuzov. De a gyapjúkendöbe bugyolált fej nem nyugszik. Most már egy hosszú, viseltes, feltúrt ujjú vattakabát látható.- Tatjana Grigorjev...- Mit akarsz? Nem látod, milyen jól tudja- Na, mondjad már, Szaska - biztatja a tanárnő, és melegen, anyásán mosolyog, szigorú, keskeny vágású szeme csillog.- Na, mondd már végre... Most már megmenekültem, igazán megmenekültem! Amíg Szasa el nem mondja a magáét, semmi veszély sem fenyeget. Aztán, hátha kisegít a csengő...- Tatjana Grigorjevna... Tatjana Grigor...- dadogja a tanárnő nevét Szaska. Vattakabátja fénylik, és arcocskája úgy ragyog, mint egy új kopejka. - Hát mit mondjak? - Széttárta karját és megszólalt: - Visszatért Mihail Jefimovics!- Ki tért vissza, te? Miféle Jefimovics? Mit beszélsz itt össze-vissza?- Hát a fizikatanárunk! - Szaska kerek képe újra felragyog az örömtől. - Hát Mihail Jefimovics. Szaska szégyelli azt mondani, hogy a tanárnő férje tért vissza. Mihail Jefimovics a fizikatanár, a tanárnő férje. Röviddel bevonulása előtt házasodtak össze. „Hurrá! Hazajött Mihail Jefimovics!“ - tört ki huszonöt torokból. Mindenfelől robogtak a vonatok, a sokszáz, vadonatúj, puskával felfegyverzett, éneklő katonákkal megrakott szerelvény. Lökdösődünk, dobogunk, nem sajnáljuk a nemezcsizmát, teli torokból ordítunk. Hiszen Mihail Jefimovics a fizikatanárunk volt!... A fasiszták ellen harcolt. S íme, hazajött, pedig mindenki azt hitte, soha többé nem tér vissza!...- Csend legyen! - kiáltotta a tanárnő számunkra szokatlan hangon. Reszkető ujjakkal gombolgatja bundáját, de sehogy se tud belétalální a gomblyukakba. Most már őt is rázza a hideg. Tatjana Grigorjevna annyira átfázott, hogy mozogni se tud. Miért áll ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába? Mi az ő helyében százszor is kirohantunk volna a folyosóra. A tanárnő óvatosan lépked, mintha nem is padlón, hanem törékeny, síkos jégen járna. Egész testével az ajtónak dől. Az ajtó hirtelen, csikorgás nélkül kinyílik és úgy marad. A folyosó félhomályában magas, erős férfi áll, hosszú katonaköpenyben, teli hátizsákkal. Ide-oda néz, rángatja a fejét. Ahogy felemeli, tovább remeg a feje. Reszket, hol jobbra, hol balra billen... Még akkor is, amikor a tanárnőnk átöleli a nyakát, feje kiszabadítja magát az erős kezekből.- Légnyomást kapott - suttogjuk rémülten egymásnak. Mihail Jefimovics nem csak légnyomást kapott, bal kabátujja is üres. Csak egyik karjával, a jobbal szorítja magához a tanárnőt. Hogy fogja ezután fél kézzel a fizikai kísérleteket végezni? Mihail Jefimovics egészen fekete, mint az üszők.-Tűzben voltam, de nem égtem el... Megmaradtam - mormolja. Pedig milyen csengő hangja volt mielőtt bevonult volna! A tanárnőnk már nem próbálja visszatartani férje rángatózó fejét. Simogatja és gyú- rögeti az üres kabátujjat, mintha az ép kart akarná megtalálni benne.- Boldog vagyok, Misa... - ismétli ugyanazt. - Nagyon, nagyon boldog vagyok... Ugye, tudod...- Igen, Tányecska, tudom... A magas, fekete katona bátortalanul elmosolyodik. Sok-sok apró darabkára törik mosolya. így mosolyogna egy darabokra tört tükör.- Órám van... Azonnal befejezem Azonnal... Várj egy pillanatig... De a tanárnő nem siet. Ott áll és nyomkodja az üres kabátujjat, mintha abban reménykedne, hogy élettel tudja megtölteni... Majd, anélkül, hogy levenné szemét a férjéről, lassan hátrál az osztály felé. Rajtam kívül az egész osztály a padokban ül. Mintha a szél fújta volna el őket a küszöbről. És a sapkákat is, mintha lesodorta volna a fejekről. A tanárnő észre sem veszi, hogy sapka nélkül ülünk. Fehér és hideg, mint a jég. Amikor megáll az asztalnál, olyan, mint egy megfagyott, hóborította nyírfa. A fedetlen fejeket csípi a hideg. Én pedig úgy szeretem a tanárnőnket, mint még soha. Az egész osztály szereti, pedig még csak tél van, és nem tavasz. - „Tányecska“ - szomorúan és gyengéden cseng fülünkbe a tanárnő új neve.- És te? Mit csinálsz itt? - a tanárnő ismeri fel az osztályt, a táblát, engem. - Igen! - jut eszébe, hogy miért is állok a táblánál. Lassan járkál a padsorok között, nyikorog a padló, keményen lépked durva férfi nemezcsizmájában .- Nos, hát eszedbe jutott, mit mondott Kutuzov tábornok? Hangja tiszta, nyugodt és parancsoló. Csak szép, keskeny szeme lett még szú- kebb. Szemében két könnycsepp csillog. Makacsul és bátran. Mint a szurony hegye. Éles csillogása a lelkünk mélyéig hatol. Melegem lesz a tanárnőnk tekintetétől. Az egész osztályt valami érthetetlen, izgalommal teli melegség önti el. Igen, most már eszembe jutott. Nagyon is jól tudom, hogy mit mondott Kutuzov. Legyőzzük Hitlert! Hát ezt mondta Kutuzov tábornok. Mi mást mondhatott volna? A tanárnő int, hogy üljek le.- Győzni fogunk — ismétli egyenletes hangján, amely olyan megnyugtatóan hat ránk. Csupán az a furcsa, hogy nem csodálkozott azon, hogy összetévesztettem a századokat, Hitlert mondtam Napóleon helyett, és Kutuzov tábornokkal olyasmit mondattam el, ami nem fordulhatott meg a fejében sohasem. Litvánból fordította: BÁN PÉTER
