Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 14. szám
JÁN SMREK Örök-ifjú város örök-ifjú város, a vén vár varázsát ontod egyre énrám. Reggel, este, éjszaka nézem, szemem nem fárad bele mégsem. Fent ül a mennyei magasban, füröszti lábát Duna-habban. Közelről holt, távolról él még, száz ablaka révedve néz szét; régen betörtek mind, de néznek, szólnak, tanítanak, igéznek, mondván: az öregkort becsüld meg, aranytáljából étkeit szedd, öregségtől ifjúi a lélek, ki megveti, balsorsot érhet! így szólnak a vén falak messze, s lelkem hozzájuk közeledve a távolság redőin áthat, megkerül nyárfákat, tujákat, szállva gondolatoknak árján szökell át gesztenyefán, hársfán, és átugrik új háztetőket, minden új erkölcsöt s új vétket, s mint a Duna nagy vize kékjét, a boldogság örök törvényét messziről hozza, s viszi messze. És a várra leszáll az este. GARAI GÁBOR fordítása MILAN HOLLY Fővárosunk Hajnali ködből felébredvén fogadsz bennünket karjaid közé s apró ékeit a szépnek- melyek kapuid és utcáid füzéréről sohsem tűnnek el- szívemben a Nappal meglelem... Lassan folydogál a történelem Az emlékek gyökeréhez csönd térdepelt s a tornyokból galambok röpködnek az ódon terekre Teremtettek folyvást születő dicsőségre vonzod a diákszerelmeket... Mint legszebb menyasszonyát a Dunán ölelt keblére az idő... És ki téged megtekint s mint vendég adja üdvének jelét szívében magával viszi a fiatalság mágnesét... GEDE PÁL fordítása TŐZSÉR ÁRPÁD Időnként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu az előbb kialudtak az utcai lámpák, kinéztem s nem ismertem rá a bajkál útra. sötét sejtelmes folyónak tűnt, amelyben villogó pisztrángokként úsztak a kocsik, a toronyházak tömött lombú titokzatos fákként álltak a partján, ez volt az első benyomásom, a második pedig az, hogy milyen otthonias így ez a táj. azaz hogy fények nélküli táj lett a negyedünkből, olyan közönséges határrész, mint otthon a kisrét vagy a halyagos. s hogy így sokkal ismerősebb, sokkal több emlékem van róla. PAVEL LUKNYICKIJ * mm Nim 1945. február 15. Budára igyekszem. De nem könnyű odajutni: az utolsó Duna-hidat a németek felrobbantották, amikor csapataink Pestet megtisztították. Az utászok éppen most fejezték be a felrobbant Margit-híd melletti pontonhíd munkálatait. De ezen átjárni egyelőre úgyszólván lehetetlen. Jégzajlás a Dunán, magas vízállás a megrongált rakpartok mellett; a kezdődő zajlás, az elakadó, torlaszokat emelő jég duzzasztja fel a széles, sötét vizű folyamot, ezért azután az átkelőhelyhez vezető utakat elöntötte a víz. Teherautók, lövegek, harckocsik, szekerek kaotikus oszlopai torlaszolják el a pontonhídhoz vezető utcákat. Én a kisautómmal mentem, és elhatároztam, hogy mégis befurakodom ebbe a jármúáradatba, de majdnem pórul jártam. Szerencsémre még időben sikerült kivergödnöm belőle, éppen, hogy meg tudtam menteni az autót; majdnem szétzúzták a hatalmas járművek. Abban a reményben, hogy egy-két óra múlva elrendeződik a révkörüli zűrzavar, elmentem a kihalt téren emelkedő Parlamenthez, amelyet eddig még nem tekintettem meg alaposan. A Parlamentnek a tér felőli bejárata előtt Vaszilij Makszimovics Popovics, a 3. század alhadnagya állt őrt. Ezt a századot, amely a zsákmánygyűjtő csapatok 6. dandárjának állományához tartozik, már régóta ismerem, sokat írtam róla január elején tábori füzetembe. * * A szerző a TASZSZ haditudósítójaként vett részt a magyar- országi hadműveletekben. Ez a század foglalta el azután a Parlament épületét, és őrizte egészen a budapesti harcok végéig. Az őr átengedett. Egymagám jártam be a gyönyörű épület néhány helyiségét; általában keveset szenvedett az ágyútűz- töl, repülök nem bombázták, amint az ismert többi történelmi objektumot sem, harci repülőgépeink csak a szigorúan megadott célpontokra, az ellenség védelmi gócaira dobták le bombáikat. A Parlament épületét a Duna felől találatok sora érte, a nácik, mint mindig, nem kíméltek senkit és semmit. A Parlament épülete előtti rakparton légelhárító ágyú áll, amely védi az épületet az ellenséges légitámadások ellen. Kezelője Ovcsinnyikov szakaszvezetö, szibériai legény, a krasznojarszki terület szülötte. Lefényképeztem ezt a fiút, Gre- jev szakaszvezetővel, a lövegirányzóval együtt, azután az üzbég nemzetiségű Hudajberd Muratov közkatonát is, aki Pahtaabadból vetődött ide, Galja Gorje- jev tatár közkatonával együtt Ezután gépkocsivezetőm, Vaszilik Si- pov ismét elvitt az átkelőhelyhez. De látva, hogy autóval aligha kelhetek át a pontonhídon, járművemet a pesti oldalon hagytam, magam pedig minden nehézség nélkül átjutottam Budára, gyalogszerrel. Előbb a Margit-rakparton haladtam, egy templom meg egy kolostor mellett bandukoltam el, majd befelé indultam a városba a Margit körúton. A villamosvágányok mentén lassacskán eljutottam a Retek utcához, amelyen át a minap a Várpalotából kitört németek menekültek nyugat felé. Végül a Krisztin át elértem az óriási Vérmezőt. Leírva csak így: utca, ház, szavak - valójában döbbeneté: títás Budán. A város romokb; Csak Narva romjaihoz hasc a pusztulást; Narvát közvetlen láttam, hogy rohammal beve évvel ezelőtt. Szomorú látvány volt Narva, itt, a fasisztáktól felszabadított az úgyszólván élettelen város összedőlt házak omladékai ke összérve alaktalan vashulladí gyűlve borítják az utcákat... Lépten-nyomon műszaki ka látom, amint magyar katonák os együtt igyekeznek megtisztítani tét, legalább annyira, hogy áthal nak a szovjet harckocsik, a tü2 a gépkocsik, a sebesültszá művek... A lakosság még alig mérés; utcákra; a romokon átvergödn veszélytelen vállalkozás, itt-ott baja hallatszik, máshonnan de valószínűleg időzített aknák ro de az is lehet, hogy a lőszer robl elfojtott, de még parázsló tüzek a romokból édeskés hullasz: A Vérmezőt, amelyet a némete térré építettek ki vitorlázó repi számára, annyira felszántották bák, a tüzérségi lövedékek me nák, hogy gyalogszerrel is bajo átvergődni rajta... A napokban Pesten sikerült szereznem, így ma ócska EEI tartalmával nem takarékoskodói kerül jó felvételeket készítenem ténelmileg érdekes képem lesz az a nagy szállítógép, amelyik emeletes ház tetejébe ékelődve az utca fölött; német katonák « lopai jönnek még mindig a kata ból égnek emelt kézzel; a ror félénken osonnak az apácák; a náink pedig, éppen mellettem, r lát erősítenek az egyik házra ez irattal: ,,Buda városparancsi Ezek a képek holnapra talán nyc eltűnnek az emlékezetből, f a fényképek meg nem őrzik a napok emlékét. Itt-ott sikerült néhány szót ' azokkal a szovjet katonákkal, aí ostromolták, majd visszaverték elszánt gonosztevő kitörési kísé A Svábhegyen, ahová ma fő kodtam, egyik aknavetősünk t nekem, milyen hőstettet hajtott v rancsnoka, Kijasko kapitány, ak pen ma nyújtotta át a Vörös Zás H elyes. Az orosz hadsereg haditanácsa Filiben ült össze. Akkor talán arra is emlékszel, hogy mit mondott Filiben Kutuzov tábornok?- Kutuzov félszemű volt, de nagyon jól látott mindent... - próbálok hasalni.- Azt akarod mondani, hogy jól előrelátott mindent? Igen? Nem nézek a tanárnőre, mert félek szigorú arckifejezésétől. A táblát figyelem. Valamikor fekete volt, mint a szén. Most pedig szürke a krétaportól. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít ahhoz, amelyik elé Litvániában kihívtak felelni. Az a benyomásom, hogy a mi régi táblánk követ engem, áttörte magát a front tüzén. Városok borultak lángba, emberek vesztek el a tűzben, de a tábla nem égett el. A tábla vak és süket, fogalma sincs arról, hogy most háború dúl, a németek pedig Moszkva alatt vannak. Ha figyelmesen nézem a táblát - egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, mert bizony, valóban elfelejtettem, mit is mondott Kutuzov! -, sok érdekeset láthatok. Lent, ahol a törött krétadarabok hevernek, odafagyott a törlőrongy. Úgy, hogy körömmel sem lehet feltépni. Mintha egy békát szegeztek volna oda. A piszkos rongycsomó úgy hasonlít a békához, hogy már szinte sajnálom. Megpróbálom észrevétlenül lekaparni és ledobni a földre.- Ne piszkáld azt a rongyot - mordul rám a tanárnő. Háttal áll nekem, mégis látja minden mozdulatomat. - Inkább azon gondolkozzál, hogy mit mondott Kutuzov. Akkor is tél volt, ellenség taposta hazánk földjét. És - emlékszel? - Kutuzov azt mondta, hogy... Na, mit is mondott Kutuzov r Már nem sajnálom a békát. Miatta haragudott meg rám a tanárnő. Ha a rongy nem hasonlítana a békára, nem piszkáltam volna és a tanárnő hátha elfelejtette volna a kérdést. Mert mostanában a tanárok is gyakran feledékenyek! Az is meglehet, hogyha nem ötlik szemembe a béka, akkor csak Kutuzov- ra gondolok, és eszembe jutott volna valami. Egyre inkább úgy érzem, hogy mindennek ez az odafagyott béka az oka. A béka nyelte el a vaskályha gyenge melegét! _Ó ragasztott fehér szakállat az ablakokra! Ő szegte be zúzmaraprémmel az osztály ajtaját, ö kapkod kezünk, lábunk után, npint a harapós kutya!- Képzeljük csak el a zord orosz telet...- A tanárnő egyenletes hangja lassan úszott az osztály fagyott levegőjében. Segíteni akar nekem, de én még jobban belezavarodom. Hiszen nekünk nem kell elképzelnünk az orosz telet! A tél jégkéreggel vonta be az osztály ablakait, ajtóit, fejünket behúzta kabátunk felhajtott gallérjába, lábunkat súlyos, nagy nemezcsizmába bújtatta. Az iskolát annyira kihútötte, hogy még a sapkát sem kell levennünk. Még felelés közben sem, annyira fázunk. így öltözve olyanok vagyunk, mint a görnyedt öregemberek, és alig férünk el a padokban. A tinta megfagyott és a tintatartót ide-oda gurítjuk a pad alatt, hogy legalább egy csepp kifolyjék belőle. Már régóta nem tudunk írni, de nem is búsulunk nagyon a tollbamondás meg a fogalmazás után. A füzetünk is csak megsárgult, régi újságból készült. Amikor a táblánál felelünk, szánkból, mint a szamovárból, gomolyog a pára. Az enyémből azonban nem. Ha agyonütnek, akkor sem tudom, mint mondott Kutuzov. Hátha kihúz a csávából a vonat. A mi falunk belevész a végtelen, havas pusztaságba. A legközelebbi vasútállomás jó száz kilométerre van. De nem erre, hanem egy másik vonatra gondolok. Tanítás közben, ha nagyon fázunk, meg van engedve, hogy dobogjunk a lábunkkal. Ritkán dobogunk egyenként. Az egész osztály egyszerre kezdi. Ilyenkor aztán, úgy tűnik, mintha katonákkal, szanitécekkel, tábori konyhákkal és fegyverekkel megrakott vonatok robognának tova. A katonák énekelnek, a mozdony fütyül. Azonban az osztályban tilos énekelni és fütyülni. Kár. De hát a mozdonyt és a dalt olyan nehéz hozzáképzelni? Mozgásba jön az utolsó pad is, csörömpölnek az ütközők a vagonokon, majd dübörögve elindul az egész szerelvény. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! Érzem, hogy visz a vonat a hóborította pusztaságon át, fehér erdők, lerombolt frontvárosok és falvak mellett. A vonat Litvániába- robog. A fagyos ködben felvillannak tavaink, folyóink, az első kunyhók... Itt-ott már fekete foltok, olvad a hó...- Kész, megérkeztünk - állítja meg a tanárnő a vonatot, éppen akkor, amikor ki akartam ugrani a virágzó, méhzümmögéssel teli mezőre. Ó, bárcsak megfehéredne az orrom! Ha valakinek megfagy az orra vagy a füle, kiküldik az udvarra, hogy Órák hosszat dörzsölheti, szót sem. De mi volna, ha a tai mert megfagyott a vonali Hiszen a tanárok jót a gyerekek. Nem szaladc ben, mint a bolondok. Ner az osztályban is szégyel dobogni. Csak a mi tan - azt ugyan várhatjuk! Az rövid vadász-sílécein,_ ap a sarokba állított. A szak gók barakkjában lakik. Síi rekedne. A tanárnő szőrr MYKOLAS SLUCKIS bolta, füles sapkáját tarkój van! A sapka alól kiálló haj a nyírfakéreg. Mintha az: volna. Úgy tűnik, most a hóban, ahogy mi szó nyáron a Vjatka vizében sohasem enged ki bennür deg miatt, még akkor sem hideg van. Úgy látszik, k hogy mi így ülünk és fagy szeretjük öt télen. Csak ta amikor nincs csikorgó fag; is van az udvaron, úgy órákon, mintha a hőségtő Mintha nem volnánk jé Mintha nem volna háborjj, törnének Moszkva felé!...- Hát mesélj valami mt jut - a tanárnő hangja cseng, arca, mint két pi különben unatkozni fogi rekek? A gyerekek, a barátair
