Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
BELLUS IMRE Mire hazaért, beesteledett, örült, hogy a hideg, latyakos út véget ért, s bent lehet a melegen. A lakás üres volt. Kulcsra zárta maga után az ajtót, kulcsát fölakasztotta az elöszobafal egyik kampójára. Körbejárta a szobákat, a konyhában talált valami harapni valót. A dolgozószoba előtt megállt, aztán tétován benyitott. Meglepte a csend, a rendetlenség, a puszta falak. Ott, ahol tegnap még- képek voltak, ahol az íróasztal, a könyvszekrények álltak, a falak tisztábbak, világosabbak, de sivárabbak, hűvösebbek voltak. Megborzongott e látványtól. Gyorsan bezárta az ajtót, de továbblépni még nem tudott. Úgy képzelte, ez csak látomás, s újra meghallja az írógép kattogását, rekedt köhögését. De csak a nappaliban függő falióra ketyegése ért el a tudatáig, s most ezt is zajosabbnak vélte, mint a főtéri gótikus templom nagyharangját. Visszament a nappaliba, bekapcsolta a tévét. Éppen vége volt az esti mesének, utána a Slovan-Sparta bajnoki jégkorong- mérkőzés utolsó harmada következett. „Bárcsak kikapna a Slovan!“ - mondta ki hangosan, de nyomban a szájához kapott. Hiszen ilyet még sosem kívánt. A mérkőzés kimenetele az utolsó percekig bizonytalan volt. A Sparta egy góllal vezetett, aztán a Slovan egyenlített, de az utolsó percben még egyszer a Slovan hálójába került a korong. így hát a kívánsága teljesült: A Slovan négy gólt lőtt, de ötöt kapott. Zavartan ült a fotelban, tehetetlenül nézte a képernyőt, mintha azt várná, hogy valami mégiscsak megváltozik. De nem történt semmi. Hetet ütött az óra. „De hát hol lehet anyu?“ - eszmélt föl. - „Hiszen már rég itt kellene lennie.“ Várt. Végre nyílt az ajtó.- Anyu, anyu! — futott elébe. - Képzeld, anyu, a Slovan kikapott a Spartától! Tudod, most milyen mérges lehet? Biztos dühöng mint egy tigris.- De Janka! Nem szabad ilyen kárörven- dönek lenni! Hiszen nekünk mindegy, hogy ki nyer. Inkább mondd el, mi volt az iskolában, a napköziben?- Semmi - mondta csalódottan Janka. Bántotta őt, hogy anyja nem osztozik vele örömében. - És igenis.., csak veszítsen a Slovan, tudod, mert... mert...- Na, jól van, jól. Gyere ide hozzám - ölelte át kislányát, amikor letette kabátját és papucsot húzott. - Nézd, mi lesz ma vacsorára. Kaptam finom szilvás gombócot. Csak átöltözöm és már kész is lesz. Ma ünnepi vacsorát csapunk, nézd, mit kaptam. - Táskájából elővett egy kis piros dobozt és odaadta Jankának.- „Az üzem legjobb dolgozója“ - olvasta Janka, - Jé, anyu, ezt miért kaptad?- A munkámért. Mert jól dolgozom, tudod?- Anyuci, és igazán te vagy a legjobb?-Tudod..., ez nem pontosan igy van, többen is kaptunk ilyen kitüntetést, igy hát...- De ki a leges- leges- legjobb?- Azt egy üzemben nem lehet úgy értékelni, Janka. A darukezelők közt csak én kaptam, egyelőre. Egy év múlva más is megkaphatja - magyarázta. - De most már megyek átöltözni. Te addig vidd be a szatyrot a konyhába. Janka szó nélkül leült a konyhaasztalhoz, a szatyrot maga elé tette, de most eszébe sem jutott „leleltározni“, mit is vásárolt anyu. örült, hogy kitüntették, de gondolatai állandóan visszakalandoztak a hokimeccsre és apjára. Nem tudta fölfogni, miért nem örül anyu is, hogy a Slovan vesztett. „Hogy drukkolhat ugyanannak a csapatnak, mint apu!“ - mondta ki halkan, aztán bekiabált a szobába:- Anyu! Ha mi összeveszünk a fiúkkal, mi is ellenük drukkolunk. Mert néha olyan undokok!- Elhiszem, Janka, de az más. Nekünk a Slovan nem csinált semmit, a Slovan nem egy undok csapat, csak néha nem megy nekik a játék - próbálta megnyugtatni Jankát.- A Slovan nem undok, de ö! És ő a Slo- vannak drukkol. Akkor csak hadd kapjon ki... - Megszeppent. - Anyu, és apu is tudja, hogy te kaptál ilyen nagy jelvényt?- Tudja, persze, hiszen ö is ott volt a gyűlésen. - Kijött a hálóból. - Mi az, te még nem pakoltál ki?- Anyuuuciii - bújt Janka az anyjához. - Nézhetem veled este tovább a tévét? Biztos jó film lesz, te meg olyan egyedül vagy... Mindig mondtat, hogy egyedül még a tévét sem érdekes nézni.- Vacsora után még egy kicsit. Mondjuk úgy fél kilencig.- Ha már kilencéves leszek, akkor kilencig, ha tiz, akkor tízig - örvendezett Janka.- Na-na! Ilyen kis gombócoknak még sokat kell aludniuk, hogy...- De én mindig kialszom magam - folytatta tovább a könyörgést.- Tutom én, tudom, hogy ébred reggelenként az én kis mormotám. Janka elhúzódott.- Ezt ne mondd! így apu hivott. Te csak hívjál „kisverklinek“, úgy, mint ezelőtt. Fölforrt a viz, beletették a gombócokat.- És hol a harmadik doboz, anyu?- Elég nekünk kettő is - sóhajtott az asszony.- Legalább több pénzünk marad, ugye? Az anya nem válaszolt. Leültek vacsorázni. „Kisverkli“ elhallgatott. A szilvás gombóc most is nagyon finom volt - ez volt a kedvenc eledelük, mégis úgy erőltették magukba. Az anya azon töprengett, hogyan terelje el Janka gondolatait, de hiába. Még minden nagyon friss volt, még minden a „mérnök urat“ idézte, aki fiatalabb, műveltebb, „egyenrangú" partnert talált. Csak nemrég határozta el, hogy elköltözik. A felesége már rég tudta, érezte, hogy ez bekövetkezik, hogy ez már másképp nem végződhet.- Anyu - kezdte újra, mikor eltolta a táGÁLY KATI rajza nyért. - Azzal a hokival úgyis nekem van igazam. Mert, tudod, én csak apu miatt drukkoltam a Slovannak. Ezentúl már nem neki fogok. Mert mindenki annak drukkol, akinek akar.-Jól van, Janka, én nem bánom. De melyik csapatot választod?- Azokat, amelyek a Slovan ellen játszanak - csapott kis kezével az asztal sarkára.- De hát azt nem lehet, az nem sportszerű!- Igenis az! - csapott még egyet. - Én azt akarom!- Na! Csak össze ne törd a tányért! - szólt erélyesen az anyja. - Gyere, elmosogatunk, aztán megmosakodsz, pizsamát veszel, és egy kicsit még tévézünk. Janka elhallgatott. Könnyes lett a szeme. Az anya észrevette, már megbánta, hogy olyan erélyesen szólt. „Több türelemre lesz szükségem a napokban“ - gondolta. A tv-hiradó már a végéhez közeledett, mire végeztek a mosogatással és mosakodással, s éppen a Slovan-Sparta mérkőzés góljait ismételték. De Janka nem a tévét nézte, anyját figyelte, hogyan reagál a Slovan kapott góljaira. Azt várta, anyu is örülni fog, de csalódott. Úgy tűnt fel neki, hogy anyut még jobban bosszantják azok a gólok, mint máskor. A film nem tudta lekötni egyiküket sem. Főleg Janka forgolódott, izgett-mozgott, hol anyjára nézett, hol arra az üres fotelre, amelyben apja ült esténként, amikor itthon volt. Anyja meg tervezgetett, hogyan oldja meg az új gondokat. Nem, nem félt tőlük, már többször végiggondolta, de mégis... A férje üres dolgozószobáját berendezi Jankának, ha mégis elküldik arra a tanfolyamra, el kell hívni a nagymamát, vízvezeték-szerelőt kell hívni, aztán jön a válóper... De mindez semmi, a legfőbb gond Jankát megnyugtatni. Mi vár még rá? Fölnézett az órára.- Janka, hát te már majdnem alszol. Gyere, bogaram, holnap álmos leszel az iskolában. Janka szót fogadott, de mire bebújt a paplan alá, az álom kiment a szeméből. Nem tudott mindjárt elaludni. Töprengett. „Most valóban jó, hogy kikapott a Slovan? Vagy jobb lenne, ha győzött volna? Kitől kérdezzem meg? Ki tudná ezt nekem megmondani?“ De anyját már nem merte hívni. „Apu, ha apu itt lenne... ö tudná..Végre elaludt. Amikor az anyja bement megnézni, elaludt-e már, elolthatja-e a villanyt, hosszú, fekete pillái alatt két könnycseppet, két csöppnyi tanácstalanságot talált. De ezek már nem Janka pillanatnyi érzéseit tükrözték. Mert Janka most éppen azt álmodta, hogy a Slovan tíz nullára veri a Spartát, és hogy apja minden gólnál egészen a csillárig dobálja öt örömében, és minden gólnál ujjongva kiabálnak. Arcocskája nyugodt volt, boldogan mosolygott. Olyan boldogan, mint minden gyerek, aki apja karjaiban védelmet és örömet talál. Sz É öre< Egy min nye gát. has lut. Dru vált miz:-m hisz lato C mei mit able nyél fi/ ba t IV a hé gete öss: I\i egyi tárn. szál gyöi akai se k egy a ku ta v szól bér V gott Rán ban, sem az n a gz B gyűr betű a ke B gally cét, mog nödi életi zsok a sz és fi CSÁKY PÁL BTE yraiiw A lány az ablak mögött állt és nézett ki az utcára. Odakint a város lassan sötétségbe borult, elcsitult a villamosok éles zaja, szétfoszlott a hosszú kocsisorok izgalma. A lámpák bágyadt-fénye erőlködve próbált némi színt vinni'a fakuló utcaképbe. Nem messze, a járda bal oldalán egy férfi ballagott. Tucatember formájú, kissé szikár, enyhén hajlott hátú férfi. Szürke kabátja, fekete kalapja, mint abszurd színmű díszletei fonták körül alakját a leszálló ködben. Az utca csendes volt, színtelen. A házsorokból előbukkanó ablakok fénye alig bontotta meg az érdektelen összhatást. A lány unottan nézett kifelé, körmével az ablak gittpakolását kapargálta. Egyedül a férfi látványa keltette fel úgy-ahogy az érdeklődését. Valamivel közelebb hajolt az ablakhoz, tekintete a férfi alakját kutatta. Egy pillanatra úgy tűn} fel neki, ismeri a férfit, de csak egy röpke pillanatra. Az egyik lámpa fénye ravaszül befurakodott a férfi kalapja alá, s a lány rájött, tévedett. A jellegzetes arc, a kissé görnyedt alkat azonban furcsa, elmosódott sejtéseket szabadított fel benne. A férfi szótlanul haladt az utcán, apró víztölcsérek loccsantak a léptei nyomán. Vastag kabátjába burkolózott, mint aki fázik, fejét enyhén maga elé hajtotta. Az arcát mély, határozott vonások szegélyezték. A lány egy pillanatig a férfi arcába bámult, és ez a pillanat meghatározóvá vált. A mé- lyenszántó vonások sűrűjében történetek hálóját vélte felfedezni a lány. A háló csomópontjaiban mindenütt a férfit látta, a számos idősíkból előlépő, meztelen-védtelen férfit, amint erőtlen mozdulataival, mulatságos mozdulataival próbált meg evickélni a láthatatlan szálak között. A lány most már bizonyos volt benne, hogy ismeri a férfit, annak ellenére, hogy eddig még soha nem találkoztak. Arra is rájött, hogy számos hasonló férfit ismer, éles rajzolatú, időtépte arcú férfiakat, akik most talán egy másik utcán sietnek, vagy egy másik lány ágyában sírnak. Agyában éles képekké változtak a homályos sejtések. Széles mezőkre emlékezett a lány, s a mező közepén a férfira. A mezőn mindenütt virágok, leszakításra kínálkozó virágok, smaragdzöld virágok egészen a horizontig, kelyhükben élet lüktetett, lehetőségek, csábító ívelések nedve. A férfi nézte, nézte a virágszőnyeget, s csak lassan engedett a csábításnak. Tétován hajolt az első virág fölé, a virág kacéran nyújtotta felé a derekát. A férfi pillanatnyi habozás után merte csak letépni a virágot. Az hálás sóhajjal simult a karjába és kedves csacskaságo- kat súgott a fülébe. A férfi hirtelen vidám lett, újabb és újabb virágokat tépett le, aztán futni kezdett a széles réten. A virágok kacéran nevettek össze körülötte, és a férfi boldog volt: örült mámorban rohant egyik virágtól a másikig, tépte, marcangolta derekukat. A virágok körülrajongták, cirógatták öt, őrjítő illatfelhőjük űzte, hajtotta tovább a férfit. A lány elmerengett, a Fiúra gondolt. A Fiú is virágot hozott neki, tűzpiros virágot, és suta mozdulattal nyújtotta át. Emlékszik, ö elmosolyodott és megfogta a Fiú kezét. A Fiú megremegett egy pillanatra, azután a füle hegyéig elpirult. Ah, bolondság, gondolta a lány. De abban a percben egészen bizonyos volt benne, hogy a tűzpiros virág kelyhében, az apró szirmok rajzában a férfi arcát látta. Nagy, nagy csokor virágot próbált elképzelni az utca közepébe. Az utca azonban mocskos hajthatatlanságában mindannyiszor föltépte a már-már sikeredett képet. A férfi egy pillanatra megállt, körülnézett. A lány ösztönösen hátrább húzódott az ablaktól. Emlékezetének képei kusza gomo- lyaggá váltak. A férfi, karjában nagy csokor virággal, boldogan futott a réten. Hirtelen egy nő tűnt föl mellette, vonzó teremtés, a férfi ölelte, csókolta, vidáman nevettek mind a ketten. A férfi virágot szórt kettejük közé, a nő hangja csilingelő harangként visszhangzott a lány képzeletének színes hártyáján. Egy képsor kiesett, a lány felszisszent. A réten megdermedt minden, a virágok fagyos csöndbe hajtották fejüket. A férfi, arcán hihetetlen csodálkozással fordult a vacogtató ég felé. A nő eltűnt mellőle, a virágok illata is messze szállt. A lány ijedten rezzent össze, teste megfeszült, mozdulatlan szoborrá vált. Jeges szakadékot érzett betolakodni az utcáról az üvegen át. Ugyanazt az ijesztő ridegséget érezte, mint amikor először várt órákon át hiába a Fiúra. Badarság, futott át az agyán erőtlenül a gondolat, badarság. Abszurd képzettársítás, legyintett tétován. A férfi átment az utca túlsó oldalára és eltűnt egy kocsmaajtó mögött. A lány fel- igaskodott, de úgy is csak elmosódott képeket látott az üvegen át. A mocskos ivó szégyenlősen takarta el előle ragyaverte ábrázatát. A férfi a sarokba ült, egyedül egy asztal mögé. A törzsvendégek serege nem vett tudomást róla. A pincér azonnal jött, teli poharat tett elébe. A férfi nem mozdult, sokáig, nagyon sokáig ült hallgatagon. Komoran nézett maga elé, képzeletben talán egy boldog tájon járt vagy éppen egy lányra gondolt, egy mozdulatlan arcra valamelyik ablaküveg mögött. Bora érintetlen maradt a pohárban. Lassanként kiürült körülötte az ivó. A lány béna izgalommal állt az ablak mögött, arcát szorosan az üvegre nyomta. Mozdulni nem mert, mint aki tudja, nem szabad megbontania a képet: rezgések tomboló-feszülő áramát. A férfi hirtelen felállt, odakint a sötétből ijedten lépett elő a város. A lány izgalmában a lélegzetét is visszafojtotta. A férfi hatalmasat nyögött, mint aki évtizedek terhét akarná magáról lerázni: poharát állati erővel vágta a falhoz. Szikrázó cseréphalmaz, szik- rázó-vacogó élet loccsant szét a poloskajárta falon. Nem történt semmi: az ivóban minden ment tovább a maga útján. A lány tehetetlenségében a szája szélét harapdálta. A pincér gyorsan libegett oda és szolgálatkészen söpörte össze a cserepeket. A férfi nyögve borult az asztalra. Odakint a városra tompa csönd fátyla borult, az utcalámpák csak néhol tépték föl az éj feketebársony sötétjét. A lány ujjai görcsösen tapadtak az ablaküveghez. Nem történt semmi: csupán két könnycsepp, két gyémántcsiga vándorolt egyre lejjebb a lány tükörképén át a hideg ablaküvegen. 4 F
