Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
ESTI KORNÉL ÉLETE ÉS HALHATATLANSÁGA Száz évvel ezelőtt született Kosztolányi Dezső C éltalanul kószálva egy nagyváros szédítő forgatagában - vagy egy bizonyos, megadott cím felé igyekezve, egy fontos, nem is olyan fontos - megbeszélés, tárgyalás színhelye felé ödöngve, ki ballagott már el úgy az Üllői-úti fák alatt, hogy szívén ne kopogtattak volna be Esti Kornélhoz fűződő emlékei? Mert itt élt, kószált, szemlélődött, dúdolta könnyed dallamú és mégis mívesen, cizelláltan ékes veretű rímjeit hajdan Esti Kornél - Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák s itt mormolta halkan, a balzsamos alkonyatban a szerelmes vallomás merengő sorait: Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák. A fák, a házak és az ember szövetségesek. Elválaszthatatlan közösségben élnek. Láttál-e már kisgyereket, aki házat rajzolt, hogy ne pingálta volna melléje az öles, háztetőn és rajzlap távlatain túl magasló, ágas-bogas fát? És láttál-e már költőt - a költő is gyerek, néha szelíd és ártatlan szívű, máskor konok és lázadó: a korral és a vajúdó pillanattal játszik komoly, felelősségteljes, elmélyült játékot aki ne idézné olykor mondanivalója figyelmeztető szimbólumául szálas, erős testvérét, a fát? A házak és az ember szövetségesek, de a fák és az ember rokonok is. A fa olykor helyettesítheti és megszemélyesítheti az embert; gondolj a gyermeki népekre, amelyek totem-állatok helyett ágakat, leveleket és falombokat, a fa gyermekeit választották törzsi jelképül, és gondolj a romantikában és biedermeierben megboldogult, letűnt korok családfáról, gyökerekről, ifjú hajtásokról és nemes gyümölcsökről szóló, megmosolyogtató- an patetikus és együgyüen magasztos példálózgatásaira. A fának vérkeringése, erei és inai vannak, akár az embernek. Él és erősödik, és néha megéri tisztes, szép öregkorát. És néha nem éri meg. De mindig a városi körengetegbe zárt ember meghitt bizalmasa, gondokban, bajban hűséges társa, ihletöje. Élő tanúja elmúlt történéseknek. Ezért van az, hogy bizonyos tájak és környezetek tükrében mélyebben érzi az ember elmúlt korok nagy alakjainak örökös jelenlétét, mint emléktáblák, szobrok ünnepi színe előtt, vagy díszes lexikonok méltatásainak magasztos légkörében. Arany János ma is a Margitsziget fái alatt írja Ószikéit, s ott hadakozik a Disznófejü Nagyúrral és egyéb nagyurakkal Ady Endre; itt társalog Szindbáddal és Rezeda Kázmérral Krúdy Gyula - ha éppen nem budai kiskocsmákban támasztja alá bortól, éjszakázástól fáradt tenyerével álmodozó fejét. Esti Kornélt az Üllői-úti fák alatt lehet megtalálni. De ne vágjunk a dolgok elébe. Az Üllői-úti fák idején (Négy fal között, 1907) Esti Komét - nyomtatott betűkkel írott kötetbe kötve - még nem is élt. Az írott kötet Esti Kornélja huszonhat évvel az Üllői-úti fák után született. Igaz, hogy időközben megírta már szívfájdítóan szép vallomását a „bús pesti népről“ - ez is tizenhét évvel a ,,ti voltatok az ifjúság“ kedvesen ifjonti sóhaja után történt -, de Esti Kornél ekkor már nem a fákat, hanem az embereket látta: Ó én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosban tépett ruhákba jár vasárnap délután... Esti 'Kornél az idő tájt (A bús férfi panaszai, 1924) már „bús férfi“ volt (pedig években mindössze tizennégy esztendő választotta el A szegény kisgyermek panaszaitól), s ekkor már nem ,.színes tintákról“ álmodott, hanem az emberi felelősségről és gondról, amelynek részese és szószólója kívánt lenni: Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? Ki leste meg, van-e ágyukban párna? Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép? Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott, én láttam a föld vérző szívét. Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre, szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám, mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja 385. III. 29. s jaj, az a föld, e bús föld a hazám. ÚJ SIÚ ED E sti Kornél az élet írója volt. ,,Mindig hozott valami úti élményt vagy regény-fejezetet az életből. Közben csak pár napra utazott el.“ Pár napra, pár évre: amíg megírta a Négy fal között után a Mágiái, a Mákot, Kártyái, a Kenyér és bort, s közben egykét novellás kötetet, regényt. De akkor is - mindig is - hű maradt az indulás élményéhez, a sorsdöntő, elkötelező pillanathoz: ,,Palavesszők visítottak, mint a kismalacok. A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte.“ Nem csak az i betűt írta szépen: amit az írás művészetéről, a nyelv csodálatos titkairól, a líra és a próza szépséges és gondos emberi munkával megmunkálható, egyszerre simulékony és darabos, ellenszegülő.és idomítható, makacsul ellenálló és mégis hajlítható anyagáról és eszközeiről tudni lehet és tudni kell, azt Esti Kornél - elnézést: Kosztolányi Dezső mind tudta. Költészetében, prózájában egyaránt nyelvművelő és nyelvújító volt: Kazin- czyék óta talán nem volt a magyar irodalmi nyelvnek olyan avatott, féltő művelője és gondozója, mint Koszolányi Dezső. Holott, elsősorban a lírában, Ady Endre közvetlen utódának és - irodalomtörténeti szempontból nézve - kortársának lenni, olykor szinte kétségessé tette, képes-e bárki is, az epigonizmus veszélye és buktatója nélkül, önálló hanggal és mondanivalóval belépni az új magyar lírába. Kosztolányi megtette. (És vele együtt Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád - és legalább részben Somlyó Zoltán - szintén megtette: a Nyugat nemzedéke, hála az utat megjelölő Ady Endrének, nagyon nagy nemzedék volt.) Nem volt mentes az ellentmondásoktól. Olykor kevélyen és minden egyéb lehetőséget mereven visszautasítva, a l’art pour Tart feltétlen hívének vallotta magát. De közben hol a francia parnasz- szista Leconte de Lisle „cifra pesszimizmusáért“, hol Francis Jammes művészi egyszerűségéért hévül, máskor - fiatalabb éveiben - a francia dekadensek a példaképei, de tudatosan menekül a dekadensek művészetének valódi értékét és lényegét felfedező és tisztázó Ady Endre hatása alól - Ady ellen olykorolykor egy-egy lapos oldalvágással is berzenkedik -, s nem tudni, vajon-a gőgösen vallott l’art pour l’art védelmében, vagy éppen ellenében vitázik önmagával: ,,Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet. - Ezt a költők gyakran szégyellik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék valláni. Sót, regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos számukra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?“ Tele volt ellentmondásokkal - hiszen ember volt -, de ellentmondásaiban is szigorú emberi következetesség uralkodott: halálosan komolyan vette és űzte a költői mesterséget. Rímmel - Kosztolányi minden egyes rímének, rím-elhelyezésének súlya, funkciója és mondanivalója van - és rím nélkül egyaránt. A magyar költészetben talán Kosztolányi lírájára érvényes a legmaradéktalanabbul Paul Verlaine bosszúsan fanyar megállapítása: ,,A rím a jó költő számára arany kapocs, amely összetartja a vers épületét - rossz költő számára csörgő egy hóbortos szerecsen kezében...“ Kosztolányi ismeri és vállalja ezt a tételt: a rím arany kapocs szerepét. Egészen addig, amíg kénytelen érzékenyen és megbántottan felfigyelni egy tőle idegen - hajdani mintákból újjá született - új irányzatra, amely annyira felzaklatja, hogy - elfogadva a kihívást, megírja az új irányzat egyik legszebb remekét, a szabadversekből álló Meztelenül (1928) című kötetét. S benne - meztelenül: rím nélkül, korunk - és minden előttünk járt kort, s ez bizonyára az utánunk elkövetkező korokra is érvényes lesz - egyik „nagy" kérdésének, a generációs-ellentétek problémájának összegezését, Az apa című költeményét, amelyben ilyen sorok hasítanak bele a dolgok lényegébe: Mily gyorsan távolodsz a nagy időben tőlem, fiam. Már idegesen kelsz föl az ebédtől, eltűnsz, szaladsz. Újságot olvasol, amikor beszélek, kurtán felelsz. Barátaiddal vagy. Üres a szobád. Üres a lelkem. így hagytam el egykor én is apámat. O is Így ment el. Ó e magány a régihez hasonló, mikor még nem éltél. A reggelek hamut szórnak fejemre, szürkék a delek. Este a kertben nézem az eget, a fákat, a lombot, s kérdem magamtól, miéd nem érti gyümölcs a törzset? I gen, időnként makacsul tusázott élete és művészi, emberi alkata ellentmondásaival: a nagy történelmi ellentmondások összecsapásának előestéjén élt. Nagy emberekről szólva ma már - szerencsére - olcsó közhellyé laposodott az egyesekhez - Kosztolányihoz is - oly gyakorta odabiggyesztett irodalom- történeti megállapítás, amely szerint az illető „szívből“, vagy, ha úgy tetszik „szeretettel“ esetleg „forró, őszinte lelkesedéssel“ üdvözölte az 1918-as forradalmat. Bizonyára ez volt az igazság: becsületes költő, művész, ember nem is érezhetett másképpen. De a forradalom vérbe fojtása után új, alattomos erők indultak harcba élet és lét, ember és költő ellen - s ezekben az években Kosztolányi is megingott; egy ideig a reakciós Új Nemzedék munkatársa lett. Talán azért, hogy átvészelje a vihart - lehet. Egy azonban bizonyos: az Új Nemzedék kétes hasábjaira így és általa került rá némi érték és irodalom. Mert a művész, író, költő nevében csakis az alkotás beszélhet. A mű - semmi egyéb. A mű, amely bizonyít: a. kiábrándult és utálkozó esz- méléssel és heves magabiztonsággal magára találó Kosztolányi ezekben az években írta meg első nagy regényét, s ez a regény - Néró, a véres költő — tanúságtétel, vád és kiáltás. (Különös, de merőben véletlen egyezés: az ellenállás és tiltakozás szellemének egyezése- Feuchtwanger a harmincas években írta meg a fasizmus ellen tiltakozó nagy regényét, A hamis Nérót; Kosztolányi 1922-ben a kora társadalmi és politikai viszonyainak persziflázsát bemutató Néró, a véres költő című regényét.) Aztán, híven akkor már egyértelmű írói hitvállásához:,,Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl s a lehetetlent kísérli meg“, sorra következtek a társadalmi egyenlőtlenségek, hazugságok, a kispolgári képmutatás ellen felszólaló remekművei, a Pacsirta (1924), az Aranysárkány (1925), s a szívbemarkoló- an őszinte, legszebb szociális tárgyú költeményeire - Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát - rezonáló Édes Anna (1926). Mit lehetne, mit kellene még írni róla? Kritikai munkásságáról, amelyről a Nyugat nagy esztétája, Schöpflin Aladár így ír: ,,Mint kritikust, az előadás eleganciája, nagy irodalmi kultúra és a művészi formák ösztönszerű megérzése tünteti ki“. Bravúros műfordítói munkásságáról (Modern költők, 1913, Shakespeare Téli regéje, 1925); a magyar novella-irodalom legtökéletesebb remekeihez tartozó Tengerszem (1936) című kötetéről s az életműve, pályája lírai összegezését jelentő Számadás (1935) című verses kötetéről. Csodálatosan szép, az ,,édes anyanyelv“ védelmében írott szellemes tanulmányairól, amelyek olyan lebilincselőek és megkapóak, hogy úgy lehet végig olvasni a kötetet, akár egy izgalmas, kalandos nagy regényt. M it lehetne még elmondani, megírni róla? Megszállott lüktetésű, áradó tanulmány-köteteket. Vagy semmit. Esti Kornélról nem írni kell: Kosztolányi Dezsőt olvasni kell. Ha nem másért, azért, amivel Esti Kornél számunkra is megvonta az alkotó, mindig küzdeni kész ember életének az egyenlegét: ,, Megállapítottam, hogy »küzdöttem és győztem«. Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő tűrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával - csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk. “ RÁCZ OLIVÉR Új Paganini? Zseniális - mondta róla Hrennyikov, a zeneszerző. - Ma nincs a világon hozzá fogható tehetség - tette hozzá. S aligha az elfogultság szólt belőle, hiszen a 12 éves novoszibirszki Vagyim Repin lett a ljubjanai nemzetközi hegedűverseny győztese. Felfedezése a véletlennek köszönhető, a színhely egy játékbolt volt. Édesanyja valami aprósággal akarta megajándékozni a négyéves kisfiút, aki ugyan örült az ötletnek, de nem talált semmi kedvére valót az üzletben. Az eladónö éppen egy mackót emelt le a polcról, amikor véletlenül megmozdított egy harmonikát. A felcsendülő hang megbabonázta a gyereket. A hangszert megvásárolták, s ezzel a Repin család otthonába beköltözött a muzsika. A fiú rövidesen zeneiskolába került, s itt megismerkedett a hegedűvel is. Tanulmányaiban olyan viharos gyorsasággal haladt előre, hogy tanárnője beajánlotta Zahar Bron neves hegedűtanárhoz. Bron 1978-ban ismerkedett meg a fiúval, s mint később mondotta: „Óvatosságból semmit sem ígértem Vagyim anyjának, de amint megláttam a fiút, tudtam, hogy elvállalom. Csak rá kellett néznem a kezére: ideális hegedűs kéz. Lágy, szinte csont nélküli, mégis erős, izmos ujjak. Aztán kipróbáltam az emlékezőtehetségét: első hallásra lejátszott bármilyen dallamot. Még egy módszerrel próbálkoztam: egyszerre több billyentyűt ütöttem le a zongorán, s ö minden alkalommal tévedhetetlenül kitalálta, hány hangot hallott. Éreztem, hogy sok van a fiúban, de ez a „sok“ - mint kiderült szinte ijesztő. Vagyim el tudja játszani Paganini híres La Campanelláját. Nem a Kreisler-féle átdolgozást, hanem az eredetit, ami valóban különleges technikai virtuozitást igényel, ezért csak nagyon kevesen képesek interpretálni. „Az ifjú hegedűművész egy „háromnegyedes“ Stradivari boldog tulajdonosa. Az értékes hangszert az államtól kapta tehetsége elismeréséül. (BP)
