Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-01 / 9. szám
Á tlőtt karok. Szétroncsolt lábak. Vérző fejek. Lázas szemek. Sebesültek. Ágyban és földön fekve vagy száz hadirokkant. Valaki vízért könyörög. Csak egy korty vizet kér. Az oszlop mellett fekvő katona egyetlen szót ismételget: anyám... anyám! Nem bírom tovább, ordítja egy másik, teli torokból. Erre, mintha csak beintettek volna, feljajdul az egész kórterem. Aztán kicsapódik az ajtó, újabb és újabb sérülteket hoznak a szanitécek; nővér szalad, orvos jön, száz méter számra fogy a géz - és feldől egy vödör piros festék. Előbb a hideg futkosott a hátamon, most meg nevetnem kell. Szombat van, reggel fél kilenc. Kényszerszünet egy forgatáson. A rendező félrevonul. Az operatőr a felvevögép lencséjét fényesíti. A sminkes sápadtabbra fest néhány arcot. A folyosó végén művért kevernek. Majd megszólal a csapó és a neogótikus prágai szülészet ismét katonai kórházzá válik. A lépcsőfordulóban egy fiatal, csontos arcú, sovány nővér tűnik fel: Jozka Jabúrková. Bent feszült a csend, még a lány lépeit sem hallani, kint szakad az eső, s a film szerint háború van. A RENDEZŐ: JURAJ HERZ- Képtelen vagyok elhallgatni; rettentően meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ön, aki a kalandfilmek és a komédiák mestere, legújabb filmjét közelmúltunk egyik jelentős politikai egyéniségéről, a cseh Jozka Jabúrkováról forgatja. Miért és hogyan esett a választása Járomira Kolárová forgatókönyvére?- Sok minden közrejátszott abban, hogy elkérjem magamnak ezt a munkát. Először is: régóta élt már bennem a vágy, hogy forgathassak egy olyan filmet is, amelynek nagy része koncentrációs táborban játszódik. Az Utolért az éjszaka ilyen film lesz. JoZka Jabúrková ugyanis Rawensbrück- ben töltötte élete utolsó hónapjait. Megjegyzem: én is ugyanennek a koncentrációs tábornak a foglya voltam fél évig, tehát a saját bőrömön tapasztaltam mindazt, amit a filmben láthat majd. Aztán megfogott a téma is, egy haladó szellemű nö nem mindennapi életútja. Jozka Jabúrková 1896-ban született Ostraván; politikai öntudata az első világháború idején formálódott. Újságíró volt, egy nők számára készült kommunista lap szerkesztője, aki a párt prágai vezetőségében is aktívan dolgozott. Politikai tevékenysége miatt többször is bebörtönözték. A Csehszlovák Köztársaság náci megszállásakor az elsők között tartóztatták le, majd Rawensbrückbe vitték, ahol az illegális kommunista szervezet vezetője lett. Elveit, nézeteit még akkor sem adta fel, amikor mások már rég meghason- lottak. Nos, ez volt a másik oka annak, hogy „lecsaptam“ a forgatókönyvre. Aztán nem volt mellékes az sem, hogy Járomira Kolárová olyan pontosan festi meg a női lélek színeit, hogy az nem hagyhat hidegen senkit sem. S ha jól meggondolja: tulajdonképpen Juraj Herz filmje Jozka «Ja búr kováról majdnem minden filmem a nőkről szól. A Morgánia is, a Petróleum- lámpák is, A szűz és a szörnyeteg is, a Törékeny kapcsolatok is, sőt még a Vámpír négy keréken is. Azt kérdezi miért? Á nők szerintem mindig több izgalmat hordoznak a lelkűkben, mint a férfiak. Ki merem mondani: a lelki világuk is gazdagabb, mint a miénk. Es én azok közé a rendezők közé sorolom magam, akik nem is annyira az észre, mint inkább a szívre akarnak hatni. Ha úgy tetszik: nálam az érzelmek a fontosak. De hogy a kérdésre százszázalékosan válaszoljak, azt is meg kell mondanom, hogy a téma érdekességén túl magának a barrandovi lehetőségnek is örültem, hiszen A szarka óta, vagyis 1983-tól csak egy filmet forgattam, az Édes gondokat, s azt is Bratislavában.- Igen, és az is vígjáték volt. Most viszont jóval nagyobb fába fágta a fejszéjét.- Netán arra céloz, hogy a komoly műfaj nem az én zsánerem? Majd kiderül... A FŐSZEREPBEN: JANA RIHÁKOVÁ Nem szép, de mégis vonzó. A melegsége, az egyszerűsége, a természetessége teszi vonzóvá. Meg az, ahogy kedvesen, pironko- dás nélkül kifecsegi titkait.- Jó, most mondhatnám azt is, hogy Jozka Jabúrková én vagyok Nem mondom. De egy biztos: akárcsak ö, az igazamat én sem tudtam elhallgatni soha. Nem érdekes, ha fejbekólintanak, én a hazugságot, a kétszínűséget nem tudom szó nélkül hagyni. Olomoucból is csak azért jöttem el, mert észrevettem valamit, amit nem kellett volna. Attól a perctől fogva nem volt maradásom. Inkább ne legyek egy színház tagja sem, csak ne lássam, hogy ki ◄ „Mindig tudta, mit akar“ (Jiri Kucera felvétele) miért kapta meg ezt vagy azt a szerepet. Kiábrándult voltam és keserű. Azt hiszem, a legjobbkor született meg a gyerekem. Aztán hívtak a pardubicei színházba, most ott vagyok. De nem azért, hogy kilegyen a létszám: Ophéliát játszom. Az előadás? Sokban különbözik a korábbi Hamlet-bemu- tatóktól. Egyesek lehurrogják, mások az egekig dicsérik. Például azért, mert Ophélia nem fullad a patakba, mint ahogy az Shakespeare megírta, hanem terhesen jelenik meg a színen és Hamlet igazát védi. Szóval kimondja, amit érez. És ebből ered a legtöbb baja Jozka Jabűrkovának is. Bigott, szigorú, epilepsziás anyja mindig tisztességre, becsületességre intette, de arra, hogy az igazságért keményen meg kell harcolni, senki sem tanította. Szomorú, mostoha gyermekkora volt. Akármilyen nagyon szerette is az anyja, sosem engedte meg neki, hogy mellé bújjon. Hát nem furcsa? Tizenhét éves volt, amikor először fordult szembe anyja elavult nézeteivel, de attól fogva aztán ritkán volt egyetértés köztük. Az első világháborút nővérként éli át, aztán pártszervezeti tisztségviselő, később meg szerkesztő. Erős, céltudatos egyéniség volt, aki mindig tudta, mit akar. Amit tett, másokért tette. Szeretettel, megértéssel, önfeláldozóan. Adni- és segíteni- akarása még a koncentrációs táborban sem hagyta el. Mindenkinek a kezét nyújtotta, pedig segítségre szorult volna ö is. A film kerek harminc évet ölel át, Jozka Jabúrková a szögesdrótok mögött, állandó feszültségben emlékszik vissza életére; az első kockákon még diáklány, az utolsókon már negyvenhat éves, meggyötört nö. Két jelenettől féltem, de nagyon: a városházán tartott nagygyűléstől, ahol olyan hangosan kellett beszélnem a vasműben dolgozók alultáplált gyerekei érdekében, hogy visszhangozzon a terem; és a majdaneki koncentrációs táborban felvett képektől, amelyekben szavak nélkül, csak a szememmel volt szabad érzékeltetni, mi történik körülöttem. A forgatásnak vége. Jozka Jabúrková a tizennegyedik filmszerepem. Herz azt mondta, nerh csalódott bennem. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ú gy öt évvel ezelőtt, az akkor már negyvenegy éves Alekszandr Kaljagint vajmi kevesen ismerték. A hírnév nem sietett választásával kitüntetni öt. Kaljagin ma a Moszkvai Művész Színház (MHAT) vezető színésze, a filmművészet elismert mestere. Neve a plakáton az előadás vagy a film sikerének biztosítéka. A „Kaljagin-jelenség“ gyökereit a művész életében kell keresni. Nem véletlenül mondják, hogy a művészt saját élettörténete formálja. Miután befejezte az egészségügyi középiskolát, két évig dolgozott a mentőknél. Éjszakai riasztások, álmatlanság, súlyos betegek, a hozzátartozók riadt pillantásai. Sok bánatot láttam - meséli Alekszandr -, ez beleégett a telkembe, érzékennyé, sérülékennyé tett. A színházról gyerekkora óta álmodozott, és 23 éves korában, anyja akarata ellenére (apja meghalt, amikor a fiú még egészen kicsi volt) beiratkozott a Vahtangov Színház színiiskolájába. A szégyenlős fiatalember, rekedtes hangjával és „szabálytalan" külsejével nemigen nyerte meg a pedagógusok tetszését. Szóba került az eltanácsolása. Csehov „mentette meg“, akit Kaljagin fanatikusan szeretett. Közel álltak hozzá az író átmenetei a vidámból a tragikusba (a színész kedvenc műfaja ma is a tragikomédia), lágysága, szomorkássága, iróniája. Kaljagin az ellentéteken játszik: groteszkül. líraian, excentrikusán, megindítóan. Nemhiába nagy tisztelője Charlie Chaplin művészetének és a miniatűr esztrád mesterének, Arkagyij Rajkinnak, akit „ezerarcú művésznek“ nevez. Kaljagin számára alkotni annyit tesz, mint szüntelenül változni. A világon a legjobban az önismétléstől fél - hiszen a színészi mesterségben az ismétlés nem a „tudás anyja“, hanem a művészet gonosz mostohája. - Utánozni önmagunkat - mondja értelmetlen, terméketlen, végső soron felelőtlen dolog. De önmagunk maradni, önmagunkat nem ámítani - az alkotás nélkülözhetetlen feltétele. Jó tenne mindig meglepetéssel szolgálni. Elcso- dálkoztatni. Megnevettetni. Elborzasztani. Csak közönyt nem szabad kiváltani. Már eljátszotta a televízióban Pickwick urat Charles Dickens regényének feldolgozásában - a jó lelkű, lebilin- cselöen szívélyes, pocakos öregurat; már átvonult a képernyőkön mint Charly nénje, a terjedelmes asszonyság, aki A KALJAGIN - JELENSÉG Paluorlov, Mihail Roscsin komédiájának, a Régi újév nek főhőse csiklandós helyzetekbe keveredik. Tisztelettel adózik ezzel a szereppel Charlie Chaplin vidám és szomorú filmjeinek; már elviselhetetlenül unatkozott Alekszandr Kaljagin mint némafilm-rendező a Szerelem rabja című filmben (Nyikita Mihalkov rendező külön Kaljagin számára gondolta ki ezt a szerepet, sót a színész nevével is ruházta fel, de a legfontosabb szerep még hátra van: Csehov korai műveinek motívumaiból készített filmben játszik. Ez Platonov, akit a nézők Nyikita Mihalkov F'üdnh gépzongorára című filmjéből ismernek. Platonov, aki meghozta a színésznek a nemzetközi hírnevet, a nézők és a kollégák elismerését (Jack Nicholson, a híres amerikai színész, miután megnézte a Szeretem rabját és az Etűdök gépzongorára című filmet, a következő szöveggel küldte el neki fényképét: Alekszandr Kaljaginnak, akinek a rabjává váltam). Korábban Kaljagin úgy vélte, hogy a film többet nyújt számára, mint a színház. Most megváltozott a véleménye. És ennek az oka - a Művész Színház új előadása, az így győzünk!, amelyet Mihail Satrov publicisztikai monodrámája alapján vittek színre. Mi volt a leglényegesebb a színész játékában? A felül- kerekedés. A súlyos betegség legyőzése, annak az embernek a hatalmas ereje, aki képes az utolsó pillanatban, tudva azt, hogy napjai meg vannak számlálva, arra gondolni, ami életének lényege volt - a forradalomra, Oroszországra, a jövőre. A színháztörténészek nem véletlenül jegyzik meg, hogy ilyen Lenin-alakítás még nem volt a szovjet színpadi Lenin-megformálások történetében.- Igyekeztem megmutatni a vezetőt, a politikust - mondja Kaljagin. - Véleményem szerint lehetetlen visz- szaadni Lenin egyéniségét. A színész csak arra képes, hogy néhány vonását megjelenítse, kibontsa, kiegészítse.- Szerintem ahhoz, hogy ma valósághűen eljátszhas- suk Lenint, gyűlölni kell mindazt, ami zavarja életünket, ami felháborít. Társadalmunkból még nem tűntek el a nyerészkedés, a szemfényvesztés, az önzés elemei, amelyeket Vlagyimir lljics oly élesen kipellengérezett. És vajon elavult tenne Lenin viszonya a béke, a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élése kérdéseihez? És gondolatai a népek egyenlőségéről és testvériségéről? Ezek még ma is aktuálisak. Ezek egy olyan művész szavai, akit nyugtalanít az országa és az emberiség sorsa. JELENA ZONYINA
