Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
Ü stökösként bukkant fel a szovjet filmgyártás egén. A régóta keresett „mai lány" típusa volt, finom bőrű, csodálatosan fotogén, izzóan tehetséges. Tanárai, Szergej Geraszimov és Tamara Makarova javaslatára, a berlini DEFA filmesei foglalkoztatták először, még főiskolásként, 1962-ben, az Emberek és állatok című NDK-szovjet közös filmben. Megjelenését óriási siker kísérte, hajviseletét, öltözködését utánozni kezdték a fiatalok, számos koprodukcióban, majd NDK és bolgár filmekben szerepelt. Most, harminc filmmel és több mint két évtizeddel első bemutatkozása után, a színésztípus változásairól beszélgetünk.- Óh, már nem én vagyok a „legmodernebb", a „legmaibb" asszony típusa. Mivel életünk fejlődése az elmúlt időszakban hihetetlenül felgyorsult, meggyorsult a színpadi és filmideálok, színésztípusok változása is. Ez örömteli, természetes folyamat, mely szükségszerűen új arcok, embertípusok, színészalkatok megjelenésével jár. Mondjuk nyolcvan évvel ezelőtt a színészek kilencvenöt százaléka még a földművelő muzsikok világából lépett színpadra vagy filmvászonra. Sugárzóan tehetséges, de nem elég művelt emberek voltak, sokukat életük végéig zavarta, hogy városlakókká kellett válniuk. Nagyjából hat évtizeddel ezelőtt lépett fel nálunk az úgynevezett „intellektuális színészek" nagyobb csoportja, közülük például Cserkaszov - elsősorban filmjei révén - világhírű lett. Mintegy negyven évvel ezelőtt indult útjára az a szinésznemzedék, mely a szovjet rendszerben felnőtt fiatalok típusait személyesítette meg, ez Bondarcsuk nemzedéke, míg valamivel több mint húsz évvel ezelőtt személyemben is a második világháború után felnőtt fiatalok megtes- tesitóit, típusait keresték. Csakhogy a kulturálódási folyamat azóta is rohamléptekkel haladt előre, fokozódott a szocialista építés tempója és ez más ifjúságot teremtett, mint amilyenek mi voltunk. Most e megváltozott ifjúság hőseinek, típusainak korszaka jött el. És ők kezdik is benépesíteni a filmvásznat, színpadokat. Ám annak ellenére, hogy olykor éles összecsapásokat közvetítő drámákban, vagy éppen kacagtató vígjátékokban találkoznak - e különböző színésztípusok és nemzedékek - a lehető leqbékésebb Zsanna Bolotova- egy csoda harminc filmmel később... együttélésben élnek, dolgoznak egymással. Ez természetes is, hiszen a típusok és alkotó egyéniségek változatossága a színházi vagy filmkultúra egyik legnagyobb ereje és pozitívuma. Hozzátehe- tem, szinte örülök, hogy már nem én vagyok a „legmodernebb", a „legmaibb" asszony típusa. Míg az voltam, folyton útkereső egyéniségeket alakítottam, a boldogságra vagy érvényesülésre, vagy mindkettőre törekvő fiatalokat, akik helyet kerestek maguknak „valahol" a nap alatt. Ma ezzel szemben, mint például legutóbbi filmemben, az Élet, könnyek, szerelemben érett, céltudatos asszonyokat formálhatok meg, akik eredményesen munkálkodnak mások boldogságán. Azon pedig csak az tud dolgozni, aki a saját helyét már megtalálta az életben.- Gyakran kérdezik tőlem, hogy én, aki olyan színésznő vagyok, hogy már a forgatókönyv olvasása után izekre bontom, végigelemzem szerepemet, nem szeretnék-e egy napon rendezővé válni. Akik már láttak dolgozni, tudják, hogy ez logikus kérdés, mégis egyértelmű nemmel felelek rá. Nem szeretnék soha rendező lenni. Alaptermészetemet tekintve elö- adó-tipus vagyok, ha úgy tetszik, recitátor, aki szereti és igényli, hogy erőskezű, határozott, céltudatos rendezővel dolgozzon. Vágyom rá, hogy egy bizonyos pontig irányítsanak, segítsenek, azután igyekszem szárnyra kapni, magamtól cselekedni. Magamban ezt úgy hívom: szibériai karakter. Novoszibirszkben születtem, szibériainak vallom magamat és a szibériaiakra általában két dolog jellemző: nem hívei a sok beszédnek, másrészt nem szeretnek ígérgetni. Márpedig a jó rendezőnek sokat kell magyaráznia, sokat kell színészeivel beszélgetnie és „ígérgetnie" is kell, hiszen azt kell állítania, hogy amennyiben színészei végrehajtják utasításait, biztosan a kívánt célhoz jutnak, maradéktalanul visszaadják a mű és az író mondanivalóját és ez szükségszerűen sikerrel jár...- Egyébként én mindig csak egy jellem ■ elemzésére, boncolgatására tudok vállalkozni, azéra, amelyet majd nekem kell eljátszanom. A megkapott feladatban mindig a jellem kibontása és a magatartás, a magatartás-változások indítékai izgatnak. Ezért is igyekszem olyan mélyen elemezni minden szerepet. Ha eljutok egy-egy szerepajánlat jellembeli, lelki indítékaiig, a szerep - szinte magától - élni kezd bennem, ettől a pillanattól kezdve magabiztos leszek, tudom, hogy képes leszek majd megformálni, ha a rendezőtől megfelelő segítséget kapok. Látja, azt mondtam, a szibériaiak nem szeretnek sokat beszélni, most meg valóságos szóáradattal öntöm el magát. Hirtelen elmosolyodik. És gyorsan hozzáfűzi:- Igaza volt a nagyapámnak, javíthatatlan vagyok. Amikor ugyanis egyszer meglátogatott minket Moszkvában - ekkor már hetvenöt éves volt - azt kérdeztem tőle: „Nagyapa, áruld el nekem, azért jöttél Szibériából Moszkvába, mert untad a telet, vagy mert szeretsz bennünket?" Nagyapám csak a fejét csóválta, azután azt mondta: „Zsanna, javíthatatlan vagy. Túl sokat beszélsz.“ Közben magához húzott - iszonyatos erőt éreztem karjaiban - és gyengéden megcsókolt. Hát ilyenek vagyunk mi, szibériaiak... FENYVES GYÖRGY „Ha neked szabad, miért ne lehetne nekem is, Átejtesz? Majd füllentek én is. Félrelépsz? Akkor találok magamnak valakit én is. Egy kicsit én, egy kicsit te. Ha te így, én úgy. Csak a lányod élétét fel ne rúgd!" - röpködnek a szavak Éva és Feri, Gyarmathy Lívia most elkészült filmjének a hősei között. Éva, a feleség éttermi főnöknő egy jóhírü gyógyszállóban. Vonzó, szókimondó, harminckilenc éves. Csak úgy forognak utána a férfiak. Feri, a férje alig pár évvel idősebb földrajz szakos tanár. Kocsijuk, nyaralójuk nincs. De van egy tel- kül, ahol hétvégi házat építenek. Ha vitáznak, általában egyszem lányuk, Juli miatt, akit félteni kell a fiúktól. Ha meg perpatvarrá fajul a nézeteltérésük, akkor azért, mert a nagyszülők szava is csak olaj a tűzre. Ilyenkor aztán oda a családi béke! Juli eltűnik egy-két napra, az öregek egymásnak dünnyögnek, Feri régi szerelménél keres megnyugvást, Éva meg, igaz, csak azért, hogy ő is megmutassa: nem akárki, egy belevaló pincér karjaiban próbál meg felejteni. Igen, egy kicsit mind a ketten kirúgnak a hámból. De úgy, hogy a másik még csak véletlenül se tudja meg. Aztán másnap elölről kezdődik minden és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Gyarmathy Lívia szinte minden filmjében a családról, az egy fedél alatt lakók jó és rossz viszonyáról, a cserbenhagyott feleségről, a maguk igazát fújó férjekről vagy a hátrányos helyzetű gyerekekről beszél. Ha nem rólunk, akkor a szomszédainkról. A Magányosok klubjában a társ- talan, egyedül élő emberek társadalmi helyzetével foglalkozott, a Kilencedik emeletben a gyerekeit egyedül nevelő asszony hétköznapjait mutatja be, az Ismeri a szandi-mandit? tisztelet a csetlő- botló kisember előtt, a Minden szerdán egy szeretetre éhes fiú útkeresése elvált anyja közelében.-Tulajdonképpen minden filmem az együttélésről szól - vallja a rendező -, az Egy kicsit én, egy kicsit te mindössze annyiban különbözik a többitől, hogy ebben egy ép csalódot mutatok be, amelyben mindkét szülő a saját képmását szeretné látni tizenöt éves lányukban, s ez nagy viharokat kavar köztük. Mindennek tetejében ott vannak még a nagyszülők is, akik ugyancsak „besegítenek" a gyermeknevelésbe. A bajok forrása persze, nem itt keresendő. A leggyakrabban ugyanis abba a hibába esünk, hogy bármiről legyen is szó, képtelenek vagyunk tolerálni, s az erők, az indulatok rossz irányba terelik döntéseinket.- A groteszk hangvételről, amely any- nyira a sajátja, gondolom, még a téma komolysága miatt sem mondott le.- Persze, hogy nem. Én most is fanyar, ironikus lírai komédiát forgattam, amely remélem, nemcsak megnevetteti - el is gondolkoztatja majd a nézőket.- A férjet Lukáts Andor, a feleséget Esztergályos Cecilia, lányukat pedig EGY KICSIT ÉN, EGY KICSIT TE Gyarmathy Lívia új filmjéről A két nagymama: Tanay Bella és Jirina Jirasková a középiskolás Tóth Ildikó formálja meg. Ki lesz a minden lében kanál nagymama?- Két nagymama van a filmben. A megértő, jó megjelenésű, akit Tanay Bella kelt életre és az örökké dohogó, akaratlanul is bajt keverő másik, aki Júliákkal együtt lakik. Erre a szerepre a prágai Jirina Jiráskovát kértem fel.- Honnét ismerte őt?- Nem ismertem öt, egy kollégám ajánlotta. De amikor meglátogattam öt Prágában, teljesen megdöbbentem. Sokkal fiatalabb volt, mint amennyinek az évei alapján elképzeltem magamnak. No. most aztán jól melléfogtál, gondoltam, aztán mindjárt az első forgatási napon kiderült: mégis csak jól választottunk. Mert végül is nem a ráncok a fontosak- az öregséget belülről kell megéreztetni.-Igen, Jirina nagyszerűen játszott...- hangsúlyozza Tanay Bella -, sajnos, nekem csak egy röpke jelenetem volt vele, de a forgatási szünetekben így is összebarátkoztunk. A magam szerepéről csak annyit: az én nagymamám nem szól bele mások életébe és felszabadultan, jókedvvel éli az életét. Apró-cseprő gondjai elöl a zongorához menekül: ha játszik, megszűnik körülötte a világ. Az első forgatási napom jutott most az eszembe, amikor a Jirina által megformált nagymama aranylakodalmát ünnepli a család. Eredeti helyszínre, egy Duna- parti félkész villa kertjébe vitt a kocsi, ahol egy nagy, megterített asztal várja a rokonságot. Hatalmas bográcsban fortyogott az étel, a fejünk fölött színes lampionfüzérek, az asztal körül pincérek, vendégek, zenészek, kellékesek, öltöztetők, maszkmesterek... mind a forgatandó jelenet részesei. Szinte elképzelhetetlen volt számomra, hogy ebből azúrzavarból mégis egy filmbeli lakodalom lesz. Aztán megjelent egy furcsa, szinte férfias alkatú-öltözetű asszony: Gyarmathy Lívia, s egyszerre csak rend lett, mindenki tudta, mi a dolga. Hát így került filmszalagra az a nagy kavalkád... SZABÓ G. LÁSZLÓ újszd 14 1985. II. 8
