Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
Nyektov hazatérésének híre futótűzként terjedt el Kazankában. Az érdeklődést és együttérzést az is kiváltotta, hogy elsőként jött meg a háborúból, az is, hogy halottnak hitték és váratlanul kiderült, hogy él, az is, hogy ez az erőteljes, dolgos, vidám, fáradságot nem ismerő ember egyszerre mindenét elveszítette. Mert ki tudná megmondani, mit kezdjen egy ember lábak nélkül. Nagy volt a nyugtalanság a faluban. Mindenki a közelgő találkozásról beszélt. Nyektov anyja, Mária Afanaszjevna fölött sajnálkoztak, aki férjét az első világháborúban veszítette el, és most itt az újabb csapás. Találgatták, hogy fogadja majd férjét Duszja, hogyan fognak ezután élni. Amikor a délutáni órákban megtelefonálták a járási pártbizottságról, hogy Nyektov még hajnalban elindult Oren- burgból és úton van Kazankába, az egész falu fölbolydult. Duszja örömében és bánatában olyan, izgatott volt, hogy nem tudott magán uralkodni. Maria Afanaszjevna hősiesen fogadta a hirt, a szíve ugyan összeszorult, mintha egy hideg vaskéz markolta volna meg, de csak ennyit mondott: „Nem tudom, hogyan fogom megszokni.. Estefelé gyógyfüvet forralt, hogy megáztassa beteg, reumás lábát, de egyszerre elfeledkezett mindenről. Halkan sírdo- gálva behívta férjét, akihez tízévi özvegység után ment férjhez, s megkérte, vágjon elegendő fát, készítsen elegendő ha- rasztot. Ó maga pedig odaállt a tűzhelyhez, sütött, főzött. Amikor aztán kifáradt, elment Duszjához, aki nem messze, az út túloldalán lakott. Ment, de könnyein át nem látta az utat. Amíg menyével beszélgetett, figyelte öt..., leste, s amikor Duszja közölte, hogy készül a férje elé, örömében összecsókolta öt. Sokáig integetett utána, a hidegben már a keze is meggémberedett. Konsztantyin Nyikolajevics parancsot adott egy sereg gyereknek, hogy figyeljék az utat. Azok - örülve a bizalomnak - azonnal szolgálatba léptek. Percenkét futkostak ki csapatostól a Tilgaz partjához, nem látnak-e a Kékhegy felől közeledni valami fogatot. Aztán egyenként figyelték a távolban alig kivehető utat. Danyilov is izgatott volt. Félretette munkáját, benézett a kolhozelnök irodájába. Az elnök szorgalmasan írt valamit egy szürke, szakadt papírra.- Csak nem verseket faragsz, Miron Petrovics?- Még mit nem! - válaszolt Csepurnih. fel sem nézve a pártitkárra. - a járási újságból kértek meg, hogy írjak egy cikket, hát azt körmölöm. Danyilov állt az iroda közepén, fejét csóválva mosolygott.- A kolhoztagokat is így fogadod? Csepurnih a pártitkárra nézett, nem értette a kérdést. Danyilov leült az ablaknál.- A kolhoztagokról beszélek, akik bejönnek hozzád. Akkor is a papírokba temetkezel?- Ki jön hozzám? - nem értette még mindig.- A kolhoztagok!- Ja, értem! - és ismét leírt egy-két szót. - De a tagok, Konsztantyin Nyikolajevics, sokan vannak, Csepurnih pedig csak egy. Danyilov vállat vont. Az elnök gyakran zavarba hozta öt. Nem volt könnyű kideríteni, mikor beszél komolyan és mikor tréfál. Egyszer az öreg Kapisnyikov a szemébe is mondta: ,,Miron, te olyan sikamlós vagy, hogy nehéz lenne a sarkadra lépni.“ Csepurnih ezért sem haragudott meg, csak nevetett.- Tehát, vendéget várunk - váltott témát az elnök.- Igen, ha minden jól megy, estére itt lehet.- Gondoskodtam róla - tette félre Csepurnih a szürke papírt. - Kiírtam neki egy métermázsa lisztet, mézet, vajat. Mert, ugye, milyen öröm az, élelem nélkül? Az elnök most várta, hogy a párttitkár helyeselni fogja tettét, de Danyilovnak nem tetszett.- Nem jól intézted ezt.- Nem jól? - Állt fel Csepurnih. - Tehát szerinted nem kell segíteni a frontharcosokat?- Ezt nem mondtam. De a jótettet ésszel kell csinálni. Csepurnih nem csodálkozott. Ó mái rég megállapította: „Csepurnyih dolgozik, Danyilov meg csak beszél, beszél ..De nem merte a szemébe mondani. Igyekezett elrejteni érzelmeit.- Hiszen Nyektovéknál, ahogy én tudom - folytatta Danyilov - van elegendő élelmiszer. Van gabonájuk, tehenük, hízójuk, bárányaik... így aztán a te ajándékod alamizsnának tűnhet. Meg kellett volna ezt tárgyalnod a vezetőséggel A nép is félremagyarázhatja. Mert nem Csepurnih, sem Danyilov, hanem a nép, a falu fogja segíteni Nyektovot. - Közben ki-kinézett az ablakon, nem jön-e még. De Nyektovot aznap hiába várták. Duszja estefelé indult elébe. Igyekezett, sietett, a sötétben csaknem minden bokorról, fáról azt gondolta, hogy egy közeledő szán, s csak hajtott, hajtott Orenburg felé... Gondolta, benéz Beli- zerkába Szurnyinékhoz, aztán mégsem ... Nem tudhatta, hogy a férje - Pro- kofij itt egy barátjával találkozott. Csak másnap déltájban vették észre a megfigyelők, hogy a Kékhegy alatt, mintegy két kilométerre Kazankától, megjelent egy szán. Két utasát ilyen távolságból nehéz volt fölismerni, de a lovat, Rozsdást, megismerték. A gyerekek hanyatt-homlok rohantak a kolhoz vezetőségére:- Jön! Jön! Danyilov terve nem sikerült. Az volt a szándéka, hogy Nyektovot sóval és kenyérrel fogadják a háza előtt, s hogy náluk töltik az estét, de hát gazdasszony nélkül...? Hiszen Duszja elébe ment, és nyilván elkerülték egymást. Amint a várva-várt szán megjelent a falu végén, a nép, mint a gátat átszakító viz, zúdult feléje. Mindenki kezet akart rázni Nyektovval, mindenkinek volt egykét meleg, üdvözlő szava. Jegor visszafogta Rozsdást. Danyilov állt a tömegben, V és megelégedéssel fogadta a falu lakosainak megnyilvánulását. A katonafeleségek, öregek, lányok és fiúk körülállták a szánt, mint egy élő gyűrű. Danyilov utat tört magának a tömegben, felült a bakra és kiadta Jegornak a parancsot:- Hajts! Rozsdás fölvetette a fejét és elindult. A nép vele együtt. Nyektovék háza előtt még több ember állt, többnyire idősebbek, köztük az öreg Kapisnyikov és Miron Csepurnih, mind ünnepélyes néma csendben. Egy széles, kivarrott abroszon már el volt készítve a finom puha kenyér és mellette - mint a frissen hullott hó- egy maréknyi só. Amikor a szán és a tömeg megérkezett, Kapisnyikov és Csepurnih fölvették a kenyeret és a sót, és elébe mentek. A nép elcsendesedett. Nyektov nem számított ilyesmire. A szive összeszorult, szinte a lélegzete is elállt. Leemelte piroscsillagos sapkáját, s mivel semmi mást nem tudott tenni, szótlanul, megdöbbenve ült. Kapisnyikov és Csepurnih átnyújtották a kenyeret és a sót, Nyektov a kezébe vette, és óvatosan maga mellé helyezte. De szólni még mindig nem tudott, döbbenten nézte körülötte álló földijeit. Csepurnih megszorította Kapisnyikov könyökét, jelezvén, kezdje el üdvözlő beszédét. De az öreg egyszerre mindent elfelejtett. Hiszen ö is elérzékenyült, amint meglátta Nyektov széles, markáns arcán a meghatódottságot. Szinte ráborult nehéz testével, átölelte és megcsókolta. Aztán hangosan, örömmel üdvözölte:- Pronyka! Az ördögöt vagy te olyan anyámasszony katonája, hogy a fasiszták a másvilágra küldjenek, mint ahogy azt a faluban beszélték. Esküszöm, egy percig sem hittem el! Hisz az lehetetlen, hogy egy ilyen sólymot legyőzzön az ellenség... Amint az öreg elmondta e pár szót, melyből, természetesen egy sem volt az előkészített beszédben, még egyszer átölelte és megcsókolta Nyektovot.- Előbb magamért, most meg a faluért. A férfiak nevettek, az asszonyok könynyeiket törölgették. Amikor már Prokofij Vasziljevics a házban volt, az ablak alatt megjelent Maria Afanaszjevna.- Utat, elvtársak, jön az édesanyja! - szólt valaki. A tömeg széthúzódott, élő folyosót képezve az udvaron. Maria Afanaszjevna elment a lépcsőkig, itt két fiatal menyecske fölsegítette a tornácra. Az anya, amint átlépte a küszöböt, meglátta fiát. Ült az asztalnál, körülötte a sok ismerős. A szobában nagy volt a zaj, de egyszerre mindenki elcsendesedett. Prokofij fölfigyelt - az ajtóra nézett. Tekintetük találkozott:- Anyám! - hangjában fájdalom és öröm érződött. Megmozdult, mintha elébe akarna menni, aztán - várt. Anyja kinyújtotta mindkét kezét és csak állt, mozdulatlanul állt a küszöbön. Mintha gyökeret eresztett volna a lába. Szemét elöntötte a könny. Valaki gyöngéden megérintette a vállát, ekkor föleszmélt, eltolta az idegen kezet, és a fiához lépett. Ráborult széles vállára, és szótlanul állt, meg-megremegett, olyan erősen ölelte öt magához. Mindez oly soká tartott, hogy a körülál- lók már kezdtek aggódni, nem történt-e valami. baja az anyának. De Nyektov hallotta, hogy dobog az anyai szív, érezte az arcán forró leheletét. Végre fölemelte fejét fia válláról, a szemébe nézett, s halkan, alig hallhatóan csak ennyit mondott:- Hát ezt is megértem fiam... A családi tanács, amelyben szót kapott az elnök és a titkár is, úgy döntött, hogy Duszja megérkezéséig átmennek a szülői házba. Jegor közelebb húzott a szánnal, de a férfiak nem tették rá Nyektovot. a fejük fölött éljenezve vitték öt át az úton. Danyilov ismét lelkesedett: „Ilyesmit aztán nem mertem volna tervbe venni!“ Maria Afanaszjevna máris a tűzhely körül forgolódott, de tanácstalan volt. Úgy gondolta, lesznek vagy tízen-tizenöten, és Íme, itt az egész falu. Mivel vendégelje meg őket? Mennyi bor, mennyi harapnivaló kell ennyi népnek? Az asztalhoz a legközelebbi rokonok és a vezetők ültek, szembe azok a fiatal gépesítök, akiket Nyektov tanított be. De a házba a tizedrésze sem fért be azoknak, akik eljöttek. Ők az udvaron maradtak. Csepurnih odahajolt Danyilovhoz és a fülébe súgta:- Az öreg becsapott bennünket. El kellene mondani azt az ünnepi beszédet. Ekkor kinyílt az ajtó, és egymás után jöttek be a falu asszonyai. És mind felpakolva: az egyiknél sült liba, másiknál egy kerék házikolbász, egy korsó bor...- Mit csináltok? - csapta össze tenyerét Maria Afanaszjevna. De hiába. Az élő láncnak nem akart végeszakadni. Már tele voltak az asztalok, a konyhaszekrény, az ablakmélyedések... Kézről kézre jártak a poharak, csészék, korsók. Mindenki, ha csak egy pillanatra is, közel akart kerülni Nyektov- hoz. „Koccintsunk, Prokofij, egészségedre!“ És mondták a pohárköszöntöket, újra töltöttek, zajongtak. Aztán fölállt a pártitkár.- Csend, polgártársak! - kocogtatta meg poharát Jegorics. - Ne zajongjatok, Danyilov akar beszélni. Lassan elcsendesedett a tömeg, még az udvaron lévők is figyeltek. Konsztari- tyin Nyikolajevics egy szép régi ezüstpoharat tartott a kezében:- Népünk szereti és tiszteli azokat, akik elöl járnak - kezdte beszédét. - Emlékezzünk ma azokra, akik az igazságért, a szabadságért, minden dolgozó ügyéért vívott harcokban álltak az első sorokban, nem riadva vissza sem a börtöntől, sem az akasztófától. Emlékezzünk azokra, akik elsőként álltak a forradalom barikádjaira, akik mezítláb, rongyosan harcoltak a polgárháborúban, akik nem kímélve erejüket teljesítették az első ötéves tervek feladatait és akik ma farkasszemet nézve a halállal építik a szabadság útját. Hazánk hősként tiszteli ezeket az embereket, s ez nagy boldogság, elvtársaim. Nagy szerencse és öröm élen járni. Igyunk ma azokra, akik a munkában, a harcban mindig élen járnak, akik ma is és a jövőben is találnak magukban annyi erőt és bátorságot, hogy mindig a megbecsülésre méltó elsők közt maradnak, igyunk, elvtársak, a mi Nyekto- vunkra! A párttitkár utolsó szavai már szinte elvesztek a nép éljenzésében. Nyektov hálásan nézett Danyilov mély, szürke szemébe: - Köszönöm, köszönöm - és keményen megszorította kezét. Ez idő alatt Duszja már közeledett Kazankához. Átkozta magát, hogy eljött otthonról, hogy nem a házuk előtt várta meg férjét, hogy elkerülte öt útközben. Elment egész Orenburgba. Kora reggel érkezett a kolhoz klubjába, ahol féjre az előző éjszakát töltötte. Itt mondták neki, hogy Nyektov már útban van hazafelé. Duszja el volt keseredve. Ekkora kudarc! De ugyanazon a napon a szerencse is rámosolygott. Kazanka mellé, a szomszéd faluba, orvost hívtak az orenburgi kórházból. S az orvos egy szanitéc-gép- pel repült Kazanka mellé. Duszja rohant a repülőtérre. A pilóta meghallgatta kérését.- Elviszem - mondta. - De a kabinban nincs helyem, csak a gép törzsében.- Akár a szárnyán is, mindegy. Most már végtelenül boldog volt, hiszen Kazanka közelébe még soha nem szállt le repülőgép, és most, mintha megrendelésre menne. * Késő este érkezett Duszja Kazankába a szomszéd faluban kölcsönkért szánon. De amint meglátta házának jégvirágos, sötét ablakait, még a szívverése is elállt. Aztán megfordult és látta, hogy anyósá- éknál minden ablak ki van világítva. Alig fújt, amikor belépett a zsúfolt házba. Furakodott, törtetett az ott álldogáló emberek között, míg el nem jutott az asztalhoz, ahol a férje ült. Kimerültén, szinte utolsó szikrányi erejét összeszedve, de végtelenül boldogan borult férje keblére:- Drágám, egyetlenem! sóhajtotta önfeledten. Semmi többre nem futotta erejéből abban a pillanatban. BELLUS IMRE fordítása Dainák A lett népdalok, a dainák: évszázadok csiszolta, tömör megfogalmazásai a lett nép hétköznapjainak, szertartásainak. Szűkszavúságukkal a magyar lírai népdalokra emlékeztetnek, a különbség többek között annyi, hogy ezek többnyire rímtelenek, inkább a ritmus adja énekszerüségüket. Ezekből a lírai miniatúrákból, amelyekből eddig több mint félmilliót jegyeztek fel, gyűjtöttek össze, mintegy háromíves válogatás készül a budapesti Európa Könyvkiadó gondozásában. Ebből adunk közre néhány darabot. R. Zs. Anyám asszony szid eleget, amért mindig énekelek. Mintha élni könnyebb volna könnyet ontva, szomorkodva! Ezüst nyiresben sétáltam, egy ágacskát le nem törtem. Ha egyet is törtem volna, járnék talpig színezüstben. Sírdogált a fenyöfácska, mert a fejszémet meglátta. Ne sírdogálj fenyöfácska, nem tűzifa lesz belőled, nem tűzifa lesz belőled, lesz belőled házam talpa, lesz belőled házam talpa, házam énektől lesz hangosI Pártám gyönggyel ki nem hányom, mert fejemen nehéz lesz. Legényekkel nem cicázom, mert a szégyen enyém lesz. Szaladj, húgom, bújj el szegény, eljött érted a vőlegény. Ha meglát, utánad ered, jobb, ha magad vízbe veted. Jobb egyszerre meghalni, mint idegenbon sorvadni. Két anyja az árvának: napocska meg kenyérke. Napocska melengeti, kenyérke etetgeti. Mind az ifjak örvendenek, minek örülhet az öreg? Annak egy vigasztalása: domboldalban nyugovása. RAB ZSUZSA fordításai A zi rétegekb utcasarki a kerítés tán heve Az utca r meg a m Az ör ablakon, tes szak; zottan ló karta a r kodott; m és fékét; a rátelep Az ön közben h Fogatlan dolgoztai mozdulat kiemelke tékán ide szőrös elálltak a arca, fák csillogott Hajlott csüngött rejtelmes lett már a ja is: nac deinél kit csontos zárta le számmal ként tola szárak al Az abl megcsap hópelyhe a jeges fi függönyt, nyakát: i hullott. N; dott be közé: a v- Halle tóan a h asztal Iák csönd vai kicsit odá van és ny A sarol be vizet r gedni. A I den mozr Újra a lan... - f< - Szokat rohanni s Egyetle egy ütött- légypiszk már a va volt, néhí hely, kál Ferenc Ji gyúságge Az őre van itt. N vagy hoz •derített. V A pi <t ai momra. I meggyőz Otto. Hat műkön, i dig teljes-Uta- őket. - H még min-óm- Mihely dühük g) nálunk ki-No I- mondti- Pillái ujját Udo-Nóg) annyiszo- Szó megsérti-Jól \- Akkor vagytok, előnyei, i meqneht- Ki b szerre.- Ki n .ellen. - sok. Me fiatalodtc múlva? I tökre...-Mii Otto eg
