Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
A gyermek személyiségének formálásáról É letünk minden pillanatában érzelmeket kiváltó hatásoknak vagyunk kitéve. Sem a tanulás, sem a munkavégzés szempontjából nem közömbös, milyen a tanuló, a dolgozó ember közérzete. Modern korunkban az ember érzésvilága olyan probléma, amellyel a szülőknek éppúgy számot kell vetniük, mint a társadalomirányitó intézményeknek. A külvilág hatásait, a szociális tapasztalatokat, a különféle társadalmi "szabályokat, a mindenünnen áradó agresszivitást, ha akarjuk, ha nem, felfogja az idegrendszer és felhalmozza. Az érzelem szorosan kapcsolódik az ember szociális és szellemi igényeihez, bizonyos mértékig motiválja az egyén magatartását, munkáját és beilleszkedését a társadalomba. A kiegyensúlyozott személyiség, a megbízható családi háttér tudatában éló fiatal tűrési képessége magas, irányítani tudja érzelmi életét, csökkenteni szorongásait, mert van kivel megosztania gondjait és bizonyos idő után megtalálja a bajokból kivezető utat. Ha viszont serdülő gyermekünk úgy érzi, hogy öt senki sem érti meg, a hozzá legközelebb állók, a szülők sem, egyre nehezebben alkalmazkodik a külvilághoz. Elviselhetetlen feszültséget okoz számára minden kudarc és akadály, nem talál kiutat a kellemetlen helyzetekből vagy érzésekből, pedig mindenáron szabadulni szeretne tőlük. Egyedül nem képes sem problémáinak megoldására, sem szorongásai valódi okának kibogozására. Nem tudja felvenni az élet természetes ütemét, nem - vagy rosszul - ismeri fel az élethelyzeteket, elveszti türelmét, és megtörténhet, hogy például alkoholban próbálja feloldani szorongásait. Nem képes felismerni, hogy minden régi problémája megmaradt és az alkoholizmussal, amelyből beláthatatlan anyagi és erkölcsi károk származnak, újabb gondokat zúdít a saját fejére is, a családjáéra is. Társadalmunk nem az anyagiak halmozására - munkára orientált társadalom. így tanulják gyermekeink az iskolában, ezt hallják az ifjúsági szervezetben, Így informálnak a tömegkommunikációs eszközök. Gyermekeink érzésvilágát a társadalom értékrendje határozza meg. Jó, ha egész kicsi koruktól abban a tudatban nőnek fel, hogy munka és erőfeszítés nélkül sem az iskolában, sem az életben nem lehet előbbre jutni. Tanítsuk meg őket okosan felmérni a lehetőségeket, megtalálni a helyes sorrendet, beilleszkedni az iskolai közösségbe, a sikerért, az örömökért mindennap megvívni a napi kis harcokat, és lelkiismeretesen elvégezni nemcsak a kellemes, hanem a kellemetlen kötelességeket is. Ha tevékenyen élnek, az egészséges fáradságot gyorsan kipihenik, jó lesz a közérzetük, s évek során harmonikus személyiséggé fejlődnek. H a nem tanítjuk meg őket a mindennapi feladatok elvégzésére, a tevékeny életre, ha nem értetjük meg velük a munka, a mozgás, asportfontos- ságát, napjaik révedező, bizonytalan lődörgéssel telnek el. Heverésznek, tűnődve nyomogatják a tévékészülék gombját, ki-bekapcsolják a magnót, unatkoznak. Kellemetlen, szorongó lesz a közérzetük, elviselhetetlennek érzik az eseménytelen, örömtelen életet, rémesnek, hogy velük soha nem történik semmi. Estére éppoly fáradtak lesznek, mint tevékeny társaik, csakhogy számukra elmaradt a jól végzett munka, a kivédett gólok, a legyalogolt kilométerek öröme. Gyenge akaratú, szorongó, csak szenvedni tudó emberekké válnak. Az élet felkínálta lehetőségekkel sem tudnak élni. Ritkán ismerik meg a teljesítményért folyó küzdelem, a helytállás örömét, mert közönynyel, flegma nyugalommal, „úgyis minden mindegy" hozzáállással nem lehet jó teljesítményt elérni. Alacsony érzelmi szint mellett alacsony a teljesítmény is. A jól végzett munkából fakadó öröm, a tevékeny életforma, a korábbi századokban nem volt oly fontos, mint ma. Ma a gyermek - s főleg a serdülő - mindennapjait és közérzetét az az életritmus és értékrend határozza meg, amelyet a társadalom diktál. M inden, gyermekét orvoshoz kisérő édesanya közös élménye a segítséget várón arcukra tapadó gyermeki tekintet. Ilyenkor, ha csak rámosolyognak gyermekükre, ó megérti, hogy együttéreznek vele és mellette vannak. Az érettségire készülőknek is erőt, magabiztosságot ad a tudat, hogy szüleik, környezetük bízik bennük, velük együtt élik át a feszültségeket, és elvárják tőlük, hogy sikeresen megoldják feladataikat. Az elvárás, az előlegezett bizalom szárnyakat ad a gyermeknek, fokozza fizikai és szellemi képességét. A durva, elutasító bánásmód, a türelmetlenség viszont roppant megnehezíti az életét, szinte megbénítja őt. Ha mindennapi csatáit rideg közönnyel figyeljük, mi adjon neki lendítő erőt? Régi tapasztalat, hogy akit butának, komisznak, izgágának tart a környezete, elóbb-utóbb valóban primitívvé, komisszá, összeférhetetlenné válik. Ha a gesztusokból, a körülötte élők magatartásából, a tekintetekből azt olvassa ki a gyermek, hogy rosszat tételeznek fel róla, kételkednek benne, bizalmatlanok vele szemben, szorongóvá, majd neurotikussá válik. Tompaság, közöny, apatikus állapot, vagy éppen ennek ellenkezője, az agresszivitás lesz rá jellemző. A gyerek valóban olyanná formálja magát, amilyennek környezete „megjósolta“. Minden ember számára fontos, hogy szeressék és ragaszkodjanak hozzá. A serdülő gyermek szeretettel viszonozza az őszinte szókimondást és megvetéssel utasítja el a hízelgést. Elvárja, hogy olyannak szeressük, amilyen, és ne akarjuk magunkhoz idomítani. Ne szóljunk bele az életébe, mert a saját egyéniségét önmagának kell kialakítania, de a döntő pillanatban álljunk mellette, mutassunk neki jó példát, hogy átvehesse a pozitív viselkedési mintákat, legyen kivel azonosulnia. A serdülők a tágabb környezet, a barátok, ismerősök véleményére is figyelnek, sőt néha csakis arra figyelnek, mert szeretnének lazítani szüleikkel szembeni függőségi helyzetükön. Már nem az a norma, amit apa, anya és a tanító néni mond. Ki akarják alakítani önálló véleményüket, saját meggyőződésüket, autonóm erkölcsüket, önállóbbak lesznek, társakat keresnek és találnak is, a hasonló korúak között. A felnőttek szeretete, gondoskodása azonban továbbra is fontos, csak már más formában kell kifejezésre juttatni. Akit serdülő korában magára hagytak s nélkülözte a biztonságot, a szeretetet adó felnőttek támaszát, nehezen birkózik meg a kapcsolatteremtés problémáival, bizalmatlan lesz környezetével szemben, gyakran deviánssá válik. erencsére nem minden ember tanúsít felnőtt korában antiszociális magatartást, akit rideg szülők, szeretet nélküli környezet nevelt. De az ő esetükben erre nagyobb az eshetőség, több erejüket emészti fel az önnevelés, nehezebben teremtenek kapcsolatot embertársaikkal, s ezekben a kapcsolatokban rendszerint ők lesznek a vesztesek, mert minden megaláztatást elviselnek, csak azért, hogy egy kis szeretetet vagy egy kis elismerést kapjanak. A jó érzelmi megalapozás ezzel szemben védettséget ad, elősegíti a harmonikus személyiség kifejlődését. A kamaszodó gyerekek nehezen kezelhetők, bírálják a felnőtteket, a családi viszonyokat, a szülők életvitelét. Minél tehetségesebbek, annál több gondot okoznak környezetüknek. Az esetek többségében kellemes gondokat is. Ne igyekezzünk mindenáron letörni őket, mert aki mindig és mindenben szelíd és engedékeny, az rendszerint nem csinál semmit. A serdülőknek ugyanis, mint minden egészséges embernek, van bizonyos elképzelése arról, hogy milyen az ideális embertípus. Ezért joggal védi saját elképzeléseit, saját világának folytonosságát. Ha ez nem sikerül neki, személyiségzavar, neurózis jelentkezik nála. Ha nem élhet lehetőségeivel, nem valósíthatja meg elképzeléseit, nem védheti meg választott értékeit, széteshet a személyisége. A modern pszichológia újra igazolta, hogy Shakespeare nagy művész, s kiváló lélekismerő is volt. Mai pszichológiai ismereteink birtokában is pontosan kimutathatók Ophélia tragédiájának okai. Ophélia mindig engedelmes, hallgat az apjára, igyekszik eleget tenni bátyja és Hamlet kívánságainak. Akarata gyengén fejlett, sosem ő választ, mindig alárendeli magát környezete igényeinek. Az ilyen emberek egyénisége olyan gyenge, hogy trauma, sorscsapás esetén törvényszerűen neurózis, személyiségzavar lép fel náluk. Ophélia tragédiája szélsőséges eset, korunkban nehezen elképzelhető. A korszerű nevelési elveket alkalmazó szülők gyermekeit nem fenyegeti Ophélia sorsa. Mégsem árt, ha a nevelésben tudatosan kerüljük az erőszakot, nem törjük le a gyermek akaratát, s a józan ész erejére szorítkozva, meggyőző szeretettel bírjuk jobb belátásra őket és irányítjuk személyiségük kialakulását TÖRÖK ZSUZSANNA Srácok... (Molnár János felvétele) — odálattal nézegetem unokáim logikai játévb kait. Szégyellem bevallani, de én talán már nem is tudnék játszani velük. A gyerekeknek borotvaélesre csiszolják gondolkodási készségüket s erre szükségük is iesz az iskolában. Mégis azt tapasztalom, hogy az ötéves Dávid - noha korához való logikai játékot kapott - sokkal szívesebben eljátszik a maga csinálta, képzeletével fűszerezett játékokkal. Gyakran van nálam, sokat foglalkozom vele. Így arra kényszerülök, hogy a magam gyermekkorából való játékokat is újra elővegyem. Az ő szobája meg roskadásig tele van játékszerekkel. Hát akkor mi a baj? Az, hogy készen kapja a tárgyakat, már nincs mit hozzátenni a képzeletének. Valahogy elszoktattuk a gyerekeket a mesétől is, pedig csinálhatunk mi magunk is mesét, amiben már nincs boszorkány, tündér, királyfi, de ott van a múltunk: félredobott tárgyaival, használati eszközeivel. Amiknek neve már semmit sem mond a gyereknek, mert nem is ismerik őket. Szép nyári este volt, amikor kettesben ültünk Dáviddal az emeletre vezető lépcső legfelső fokán. A hegyen, mint sok szentjánosbogár, elszórtan világítottak a lámpák. Csak az erdő volt fé'elmete- sen sötét.- Nagyi, miért nincs az erdőben világos? Én ott nagyon félnék - mondta Dávid és hozzám bújt szorosan.-Tudod mit, játsszunk most egy képzeletbeli kirándulást a hegyekbe!- Hogy majd nyáron felmegyünk a fenyvesbe?- Nem, most megyünk fel! Kicsit hideg van itt fent, és erősen sötétedik, azt hiszem, eltévedtünk, Dávid! De sebaj, menjünk csak tovább. Nézd, látod te is azt a kis kunyhót... ott... jobbra?! Már az eső is megeredt, én is fázom. Bemegyünk. Ez valami pásztoré lehetett. Hogy ki az a pásztor? A birkákat őrzi, amíg legelnek. Hogy miért kell őrizni? Azért, mert az állatok csak a gazKIRÁNDULÁS- KÉPZELETBEN dáik rétjein legelhetnek. Ebben a munkában a pásztornak a puli kutya is besegít, tereli az állatokat... Egész csinos ez a kis ház, meghúzódunk itt, míg el nem áll az eső... Te reszketsz?!... Tudod mit? Gyújtsunk be! Mibe? Hát nem látod, ez egy tűzhely. Úgy hívják: rakott sparhelt. Régen csak ilyen volt minden szegény családban. Téglából, sárból készült, csak a teteje van vasból, a vaskarikákat- látod -, le is lehet szedni. így gyorsabban felforrt az étel, de persze a lábasok is jó kormosak lettek... Maradj itt, kimegyek rózsáért!... Mint mondasz- rózsa? Nem, ilyenkor nincs rózsa, az erdőben meg amúgy sincs. A rőzse: fagally. Majd meglátod, milyen meleget ad. Már itt is vagyok. A pásztor jó sokat összegyűjtött. Ugye, milyen jó, hogy pattog a tűz, szinte dalol. A fénye bevilágítja a kunyhót és már nincs is hideg.- Mi lesz nagyi akkor, ha nem áll el az eső? Itt alszunk ezen a micsodán?... Ezen a faágyon?- Ügyes vagy, valóban faágy. Úgy hívják, hogy prices. Gyalulatlan deszkából ágyat csináltak a pásztorok, és - nézz ide! - A szalmazsákba száraz füvet tettek, még most is illatos. Kicsit kemény, de meg lehet szokni.- De már alig látok! Itt nincs villany!-Az bizony nincs, még petróleumlámpa sincs. Ne félj, azért mindjárt világos lesz, csinálunk mécsest? Most meglepődtél, mi? Nem hallottál még erről? Persze, csak ha találunk a kunyhóban olajat, és kellene hozzá pertli is. Mutasd a cipődet! De jó, hogy vastagfüzós tornacipő van rajtad. Levágunk a cipőfűzőből egy darabot... Csak találjunk már valami zsírfélét... a pásztoroknak is kellett világítani. .. Itt van, ebben a cipópasztás dobozban. Most beletesszük a cipőfűzőt és meggyújtjuk. így ni, máris ég. Kicsit büdös és csak pislákol, de megteszi. Úgy látom, itt kell éjszakáznunk. Ebben a szakadó esőben nem tudunk már lejutni a hegyről.- De nagyi, nincs zár az ajtón, így nem feküdhetünk le?!- Ez igaz. Valahogy mégis el kell reteszelni. Tönkrement a rigli.- Az mi?- Egyszerű tolózár fából. Még egyszer kimegyek egy öl rozséért és hozok egy vastag faágat, valahogy kitámasztjuk az ajtót.- Milyen szerencse, hogy esett az eső, másképp nem alhattam volna soha kunyhóban, pedig milyen jó! Ezzel vége is lett a képzeletbeli kirándulásnak, mert Dávidot hívta az édesapja megnézni a tévében az esti mesét. Az én mesém azonban sikeresebb volt. Sokszor meg kellett ismételnem, persze mindig más-más variációban az éjszakai kirándulást. Amikor megbetegedett, újra mesélni kellett, felolvasni. Ezt is rövidesen megunta. Játsszunk iskolást - mondtam, de fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan csináljam. Szerencsémre a kezemben akadt a télen fölöslegessé vált jégkockadoboz.- Nos, ezek lesznek a padsorok. Minden padba ültetünk egy gyereket. Ezek a színes cérnák a fiúk, lányok.- Miből lesz a tanító néni? - kérdi Dávid felvillanyozva.- Egy szép nagy cérnából - mondtam.- Nem, ő egy nagy ezüst dióból lesz, az óvó nénin is láttam egyszer ezüst ruhát. Aztán énekeltem neki, ő pedig „hárfán“ kísért. Már a második tojásvágóm húrja szakadt le „hárfá- zás“ közben, de nem bánom. B. KOVÁCS MARGIT
