Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1985-10-30 / 256. szám, szerda

A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK PROGRAMJA

(Folytatás a 4. oldalról) marxista-leninista tételt. A tudomány növekvő alkalmazása a termelésben azzal jár, hogy a munkásosztály sorai a szellemi munka képviselőivel gyarapodnak. Az osztályharc csatáiban egységbe forr a munkás- osztály, létrehozza saját politikai pártjait, szakszervezeteit és más szervezeteit, gazdasági, politikai és ideológiai harcot vív a kapitalizmus ellen. Nagyobbodnak e harc méretei, változatosabbá válnak formái és gazdagodik tartalma. A proletariátus alapvető érdekei egyre sürgetőbbé teszik a munkásmozgalom egységének megteremtését, minden osztagának szolidáris akcióit.

Nehéz feladatok várnak a fiatal és gyorsan fejlődő munkásosztályra az ázsiai, afrikai, latin-amerikai országokban. Szemben áll velük a külföldi tőke, éppúgy, mint a helyi kizsákmányolok. A harcban növekszik e munkásosztály politikai érettsége és szervezettsége.

A munkásmozgalom, a világforradalom összes erőinek élcsapata a nemzetközi kommunista mozgalom. A kommunisták egyaránt küzdenek a munkásosztály közeli és távlati céljaiért, minden egyes dolgozó érdekeiért, a társadalmi fejlődésért, a békéért, a leszerelésért és az általános biztonságért. A kommunista mozgalom korunk legbefolyásosabb eszmei és politikai erejeként lép fel.

A munkásosztály forradalmi pártjai a társadalomfejlődés tudományos elméletéhez, a marxizmus-leninizmushoz igazodnak, elvi osztálypolitikát folytatnak. Az jellemzi őket, hogy meggyőződésük szerint történelmileg elkerülhetetlen a kapitalizmusnak a szocializmussal való felváltása, hogy világosan megértik a szocialista forradalom objektív törvényszerűségeit - bármilyen, akár békés, akár nem békés formában megy végbe ez a forradalom -, s hogy minden ország konkrét viszonyaira tudják alkalmazni a szocializmusért folyó harc általános elveit.

A forradalmi pártok ereje abban van, hogy szilárdan védelmezik a dolgozó nép jogait és létfontosságú törekvéseit, kiutat mutatnak a társadalom válságállapotából, megmutatják a kizsákmányoló rendszer reális alternatíváját, társadalmi optimizmust árasztó válaszokat adnak korunk alapvető kérdéseire. Ők országaik nemzeti érdekeinek leghívebb kifejezői és legállhatatosabb védelmezői.

A következetes osztálypolitika növeli a kommunista pártok tekintélyét annak ellenére, hogy az imperializmus politikaiideológiai gépezete mind ravaszabb módszereket alkalmaz, a kommunisták megkülönböztetését és üldözését, a leplezetlen kommunistaellenes propagandát párosítja azoknak az elemeknek a támogatásával a munkásmozgalmon belül, akik ellenzik az osztálypolitikát és az internacionalista szolidaritást, akik a burzsoáziával való társadalmi megbékélés és partnerkapcsolat mellett vannak. A monopolburzsoázia, a reakciós erők éppen azért támadják a kommunistákat olyan dühödten, mert a kommunisták olyan mozgalmat alkotnak, amelynek mély gyökerei vannak a társadalmi fejlődésben, s a néptömegek legégetőbb érdekeinek adnak kifejezést.

Korunk jellemző vonása: a demokratikus tömegmozgalmak fellendülése a nem szocialista világban. A tőkés világban mélyül az antagonizmus a monopóliumok és a lakosság óriási többsége között. A monopóliumok uralma az uralkodó osztályok reakciós politikája elleni harcba egyre aktívabban bekapcsolódnak az értelmiségiek, az alkalmazottak, a farmerek, a városi kispolgárság, a nemzeti kisebbségek, valamint a fiatalság és a diákság képviselői. Különböző politikai beállítottságú emberek követelik, hogy vessenek véget a társadalom militarizálásának, az agresszió és a háború politikájának, szüntessék be a faji és a nemzeti megkülönböztetést, a nők jogainak csorbítását, vessenek véget a fiatalok helyzete rosszabbodásának, a korrupciónak, valamint annak, hogy a monopóliumok rabló- gazdálkodást folytatnak a természeti erőforrásokkal és a környezetet károsítják. Ezek a mozgalmak objektív módon az imperializmus reakciós köreinek politikája ellen irányulnak és beolvadnak a társadalmi fejlődésért folyó harc közös áramlatába.

A világforradalmi folyamat része a gyarmati igát lerázó országok antiimperialista harca függetlenségük megszilárdításáért, a társadalmi fejlődésért. A nemzeti felszabadító forradalmak történelmi vívmánya - s ez lényegesen befolyásolta a világ erőviszonyait hogy összeomlott az imperializmus gyarmati rendszere, s romjain több tucatnyi önálló állam jött létre.

A függetlenség évei alatt számos ilyen ország jelentős eredményeket ért el a gazdasági és a kulturális építésben, a nemzeti államiság megszilárdításában. Kialakultak

annak a harcnak a kollektív formái, amelyet ezek az országok vívnak jogaikért nemzetközi síkon. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy útjukat a politikai függetlenség megszilárdulásához, a gazdasági és társadalmi megújhodáshoz, rendkívül megnehezíti a gyarmati és a félgyarmati múlt öröksége, az imperializmus számos cselvetése.

Az imperializmus újgyarmatosítási politikát folytatva arra törekszik, hogy semmissé tegye a fiatal államok által kivívott szuverenitást, megőrizze, sőt fokozza ellenőrzésüket. Igyekszik bevonni őket a militarizmus hatókörébe azzal a céllal, hogy ugródeszkaként használja fel őket saját agresszív globális stratégiája szolgálatában.

Az imperialisták e céljaik elérése érdekében felhasználják a katonai nyomás és a gazdasági diktátum módszereit, támogatják a belső reakciót. Még azok az országok is, amelyek régen kivívták állami függetlenségüket, mint például a latin-amerikai államok, kénytelenek szívós harcot folytatni az Egyesült Államok és más imperialista hatalmak monopóliumainak uralma ellen.

Az imperializmus - kihasználva a felszabadult országok gazdasági és technológiai függését, egyenlőtlen tőkés világgazdasági helyzetét - könyörtelenül kizsákmányolja őket, sokmilliárdos adót hajt be rajtuk,, amivel tönkreteszi gazdaságukat. Az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok óriási méretű eladósodása az iparilag fejlett tőkés országokkal szemben, ezen országok imperialista, mindenekelőtt amerikai imperialista kizsákmányolásának egyik legfőbb csatornájává váltak. Ezzel együtt növekszik ezen országok népeinek ellenállása is az imperialisták eljárásával szemben. Kitartó, igazságos harcot folytatnak az újgyarmatosítás, a belügyeikbe való beavatkozás, a fajüldözés és a faji elkülönítés ellen. Ez az ellenállás objektív módon találkozik a népek általános antiimperialista harcával, amelyet a szabadságért, a békéért és a társadalmi fejlődésért folytatnak.

A társadalmi haladás szélesebb távlatait nyitja meg a fejlődés nem kapitalista útja, a szocialista orientáció útját, amelyet számos felszabadult ország választott. Tapasztalatuk alátámasztja, hogy a jelenlegi körülmények között, a világ jelenlegi erőviszonyai mellett kibővültek a lehetőségek a korábban leigázott népek számára, hogy elutasítsák a kapitalizmust, jövőjüket kizsákmányolok nélkül, a dolgozók érdekeinek megfelelően építsék. Ez nagyon fontos történelmi jelenség.

Az uralmon lévő forradalmi-demokratikus pártok - leküzdve a belső és külső reakció ellenállását - azt a politikát folytatják, hogy felszámolják az imperialista monopóliumok, a törzsi előkelőségek, a hűbér- urak és a reakciós burzsoázia uralmát, megszilárdítják az állami szektort a gazdaságban, ösztönzik a szövetkezeti mozgalmat a falvakban, növelik a dolgozó tömegek szerepét a gazdasági és a politikai életben. Ezek az országok - függetlenségüket védelmezve az imperialisták nyomásával szemben -, bővítik az együttműködést a szocialista államokkal. Az általuk választott út megfelel a tömegek valódi érdekeinek és vágyainak, tükrözi az igazságos társadalmi rendre irányuló törekvéseket, egybeesik az emberiség fejlődésének fő irányával.

A legsúlyosabb probléma, amely most az emberiség előtt áll: a háború és a béke problémája. Az imperializmus két olyan világháborúban vétkes, amelyek mindegyike tíz meg tízmillió életet követelt. Az imperializmus harmadik világháborúval fenyeget. Az emberi lángelme vívmányait az imperializmus annak a szolgálatába állítja, hogy iszonyatos pusztító erejű fegyvereket hozzon létre. Az egész nemzetek sorsának feláldozására kész imperialista körök politikája csak tetézi a veszélyt, hogy ezeket a fegyvereket fel is használhatják. Végső soron ez általános katonai összeütközéssel fenyeget, olyannal, amelynek következményeként nem maradnának sem győztesek, sem legyő- zöttek, de elpusztulhatna a földi civilizáció.

A jelenkori társadalmi-politikai harc egyik fő kérdése, hogy milyen célra használják fel a tudományos-műszaki forradalom vívmányait. Korunk tudománya és technikája lehetővé teszi, hogy biztosítsuk a földön a javak bőségét, megteremtsük az anyagi feltételeket a társadalom virágzásához, a személyiség sokoldalú fejlődéséhez. És éppen ezek az eredmények, az ember szellemi és kétkezi alkotásai - az osztályönzés következtében, a tőkés világban a hatalmon lévő elit gazdagodása érdekében - pontosan az említett célok ellen fordulnak. Az emberiség ilyen égbekiáltó és tűrhetetlen ellentmondással érkezett a XXI. század küszöbére.

Nem a tudomány és a technika az, amely veszélyezteti a békét. A békét az imperializmus és politikája - a kor legreakciósabb militarista és agresszív erőinek

politikája - fenyegeti. Ezzel a veszéllyel csak úgy számolhatunk le, ha megfékezzük ezeket az erőket.

Az ellentmondásokkal telített világban, a fenyegető katasztrófával szemben az egyedüli ésszerű, az egyedül elfogadható út: a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése. És ez nem csak a háború nélküli világot jelenti.

Ez olyan nemzetközi rend, amelyben nem a katonai erő, hanem a jó viszony és az együttműködés uralkodna, végbemenne a tudomány és a technika vívmányainak, a kultúra értékeinek széles körű cseréje valamennyi nép javára. Ha megmenekülnénk attól, hogy katonai célokra hatalmas erőforrásokat pazaroljunk, akkor a munka gyümölcseit kizárólag az alkotás céljaira lehetne fordítani. Az önálló fejlődés útjára lépett államok mentesek lennének a külső támadásoktól, s ez megkönnyítené útjukat a nemzeti felemelkedéshez. Kedvező lehetőségek nyílnának arra, hogy az államok közös erővel oldják meg az emberiség általános problémáit. A békés egymás mellett élés megfelel valamennyi ország, minden nép érdekeinek.

Sohasem függött az emberiség fölött ilyen súlyos veszély. Ugyanakkor sohasem voltak ilyen reálisak a lehetőségek a béke megóvására és megszilárdítására. A népek, ha egyesítik erejüket, elháríthatják és el is kell hogy hárítsák a nukleáris megsemmisülés veszélyét.

Az imperializmus agresszív politikájával szemben áll a béke erőinek növekvő súlya. Ez - a szocialista államok aktív, következetes békepolitikája, növekvő gazdasági és védelmi ereje; azon ázsiai, afrikai és latin-amerikai államok túlnyomó többségének a politikája, amelyek mélységesen érdekeltek a béke megóvásában, a fegyverkezési hajsza megszüntetésében, továbbá a társadalmi élet tartós és befolyásos tényezőivé vált széles néptömegek háborúellenes mozgalma valamennyi kontinensen. A tényleges erőviszonyok józan mérlegelése ahhoz vezet, hogy a tőkés államokban számos államférfi és politikus megérti, mennyire veszélyes a feqvverke- zési hajsza folytatódása és bővülése.

Az SZKP abból indul ki, hogy bármilyen nagy is a békét fenyegető veszély, amelyet az imperializmus agresszív köreinek politikája okoz, a háború nem végzetszerűen elkerülhetetlen. A háború elhárítása, az emberiségnek a katasztrófától való megmentése lehetséges. Ebben foglalható össze a szocializmusnak, a földkerekség haladó és békeszeretó erőinek történelmi elhivatottsága.

Az egyetemes fejlődés egész menete alátámasztja korunk jellegének és alapvető tartalmának marxista-leninista elemzését. Ez a kapitalizmusból a szocializmusba és a kommunizmusba való átmenetnek, két társadalmi-politikai világrendszer történelmi versengésének korszaka, a szocialista és a nemzeti felszabadító forradalmaknak, a gyarmati rendszer összeomlásának korszaka, a társadalmi fejlődés fő mozgatóerői - világszocializmus, a kommunista és munkásmozgalom, a felszabadult népek, a demokratikus tömegmozgalmak - ama harcának korszaka, amelyet az imperializmus agresz- szív és elnyomó politikája ellen, a demokráciáért és a társadalmi haladásért vívnak.

Ezeknek az erőknek az állandó gyarapodása és együttműködése a biztosíték arra, hogy megvalósuljon a népek vágya a békés, szabad és boldog életre. Minden egyenlőtlensége, bonyolultsága és ellentmondásossága ellenére feltartóztathatatlan az emberiség előrehaladása a szocializmus és a kommunizmus felé.

MÁSODIK RÉSZ

Az SZKP feladatai a szocializmus tökéletesítésében és a kommunizmusba való fokozatos áttérés útján

I. A Szovjetunió kommunista távlata és a társadalmi-gazdasági fejlődés meggyorsításának szükségessége

Az SZKP végső célja - a kommunizmus felépítése országunkban. A szocializmus és a kommunizmus az egységes kommunista formáció két egymás után következő szakasza. A kettő között nincs éles határ: a szocializmus fejlesztése, lehetőségeinek és fölényének minél teljesebb kibontakoztatása, a rá jellemző általános kommunista elvek erősítése jelenti a társadalom tényleges előrehaladását a kommunizmus felé.

A kommunizmus osztálynélküli társadalmi rend, ahol a termelőeszközök egységes össznépi tulajdonban vannak, a társadalom valamennyi tagja teljes szociális egyenlőséget élvez, ahol az emberek sokoldalú fejlődésével egyidejűleg a tudomány és a technika szüntelen fejlesztése alapján növekednek a termelőerők, ahol bőven buzog a társadalmi gazdaság valamennyi forrása és megvalósul a magasztos elv: ,,Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint“.

A kommunizmus a szabad és öntudatos dolgozók kitűnően szervezett közössége, ahol érvényesül a társadalmi önigazgatás, a társadalom javára végzett munka mindenki számára elsőrendű létszükségletté, felismert szükségszerűséggé válik, ahol minden egyes ember képességeit a nép szempontjából a legnagyobb haszonnal gyü- mölcsöztetik.

A kommunizmus anyagi-műszaki bázisa feltételezi a termelőerők olyan fejlesztését, amely lehetővé teszi a társadalom és az egyén ésszerű szükségleteinek teljes kielégítését. A kommunizmus feltételei között az egész termelési tevékenység a leghatékonyabb műszaki eszközök és technológiák alkalmazására épül, s biztosítva lesz az ember és a természet harmonikus kölcsönhatása.

A kommunista formáció magasabb szakaszában teljes mértékben érvényesül a munka és a termelés közvetlen társadalmi jellege. A régi munkamegosztás maradványainak és a vele összefüggő lényeges szociális különbségeknek a végleges felszámolása révén befejeződik a szociális szempontból egynemű társadalom kialakulásának folyamata.

A kommunizmus magával hozza a nép szocialista önigazgatási rendszerének, a szocialista demokráciának az átalakulását, a társadalmi szervezet magasabb formájává: kommunista társadalmi önigazgatássá. Annak megfelelően, ahogyan beérnek a szükséges társadalmi-gazdasági és ideológiai előfeltételek, ahogyan az összes állampolgárt bevonják az igazgatásba, megfelelő nemzetközi feltételek esetén, miként azt Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább „az államtól a nem államba való átnövés átmeneti formájává válik“. Az állami szervek tevékenysége nem politikai jelleget ölt, fokozatosan megszűnik az államnak mint külön politikai intézménynek a szükségessége.

A kommunista életforma elválaszthatatlan vonása a magasfokú öntudat, a társadalmi aktivitás, a társadalom tagjainak fegyelmezettsége és önfegyelme, miközben a kommunista együttélés egységesen és általánosan elfogadott szabályainak megtartása minden egyes ember belső szükségletévé és szokásává válik.

A kommunizmus olyan társadalmi rend, amelyben az egyén szabad fejlődése az egész közösség szabad fejlődésének feltétele.

Az SZKP-nak nem célja, hogy elmerüljön a teljes kommunizmus felvázolásának részleteiben. A kommunizmus felé történő haladás, a kommunista építési tapasztalatok felhalmozódásának megfelelően gazdagodnak és konkretizálódnak az új társadalom szakaszaira vonatkozó tudományos elképzelések.

A szocializmus átnövését a kommunizmusba a társadalomfejlődés olyan objektív törvényei határozzák meg, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Minden előre- szaladási kísérlet, a kommunista elveknek a társadalom anyagi és szellemi érettségének felmérése nélkül való alkalmazása, mint a tapasztalat mutatja, csak balsikerrel, gazdasági, és politikai természetű veszteséggel járhat.

Az SZKP ugyanakkor abból indul ki, hogy a megérlelődött átalakítások megvalósításának, az új-feladatok megoldásának halogatása megengedhetetlen. A párt figyelembe veszi, hogy a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején az országfejlesztésben elért vitathatatlan eredmények (Folytatás a 6. oldalon)