Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)
1985-09-03 / 207. szám, kedd
A SZOVJETUNIÓ JAVASLATAI MÖGÖTT A LEGKOMOLYABB SZÁNDÉKOK ÁLLNAK IX/lihiail Gorbacsov nyilatkozata a Time-nak Lapunk tegnapi számában közöltük annak az interjúnak az első részét, amelyet Mihail Gorbacsov adott a Time cimű amerikai folyóiratnak. A Szovjetunió gazdasági törekvéseire vonatkozó kérdésre az SZKP KB főtitkára a továbbiakban a következőket válaszolta: ÚJ SZÚ 3 1985. IX. 3. Épp ez idén született döntés az egészségügy, a tudomány területén, a mérnöki és műszaki pályán dolgozók számos kategóriája bérének emeléséről, a nyugdíjasok jelentős része anyagi helyzetének javításáról, továbbá arról, hogy évente mintegy egymillió telket bocsátunk térítésmentesen rendelkezésre kertek alapítása céljából. Számos további lépést is tervezünk. Mindezek érthetően a gazdaság sikerétől függenek majd. Az utóbbi időben jól láthatóak a pozitív eltolódások - emelkedett az ipari termelés növekedésének és a munka termelékenységének az üteme. Azt kérdezik, milyen világgazdasági változások lennének hasznosak a Szovjetunió számára. Mindenekelőtt - bár ez Inkább politika, mint gazdaság - a lázas fegyverkezés megállítása. Minden védelemre fordított rubelt inkább az állampolgárok békés szükségleteire fordítanánk. önöknek az Egyesült Államokban, ha jól értem, ugyancsak van mire költeni a pénzt, amelyet most a fegyverek gyártása emészt fel. Nem beszélve azokról a problémákról, amelyeket a költségvetési hiány és az államadósság okoz. Gondolni kell más országok problémáira is. Kitartunk a lázas fegyverkezés megszüntetése mellett, s egyben abból indulunk ki, hogy erkölcstelen százmilliárdokat kidobni az emberiség elpusztítására szolgáló eszközök létrehozására, amikor emberek százmilliói éheznek és a legelemibb dolgoktól fosztják meg őket. Egyszerűen nincs jogunk figyelmen kívül hagyni a fennálló bonyolult helyzetet. Ami magát a világgazdaságot illeti, úgy véljük, hogy a Szovjetunió, s gondolom más országok számára is-hasznos lenne, ha stabilizálódna a globális gazdasági és pénzügyi helyzet, igazságosan oldódna meg az eladósodás problémája, s ha létrejönne az új gazdasági világrend. Természetesen ugyancsak hasznos lenne a megkülönböztető korlátozások és a világpiac fejlődését gátló további akadályok elhárítása, a nemzetközi munkamegosztás elmélyítése, amelyben mi, barátaink és szövetségeseink aktív szerépet kívánunk játszani. Ezek a változások földünk minden népe számára hasznot hoznának. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti széles körű kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok felvétele például az önök országában elősegítené néhány százezer újabb munkahely megteremtését. KÉRDÉS: A Szovjetunió igyekszik hozzájutni az Egyesült Államokban kidolgozott tökéletes technológiához. Mennyire és főleg miért van szüksége erre a Szovjetuniónak? Ha az Egyesült Államok nem teszi lehetővé, hogy hozzájussanak ehhez a technológiához, kihez kívánnak fordulni, hogy beszerezzék? VÁLASZ: Elgondolkodtató már az is, milyen formában teszik fel a kérdést. Tulajdonképpen ki nem törekszik arra, hogy hozzájusson a tökéletes technológiához? Mindenki, köztük az Egyesült Államok, sőt mindenekelőtt ó. Nem csupán a licencek és a tudományos szempontból igényes termékek legális megvásárlásáról vagy az illegális ipari kémkedésről beszélek. Az Egyesült Államok specifikus módszereket is alkalmaz. Például „felszippantja az agyakat“ nemcsak Nyugat-Európából, hanem a fejlődő országokból is. Vegyük például a multinacionális társaságok tevékenységét, amelyek leányvállalataik révén birtokukba veszik más országok tudo- mányos-műszaki eredményeit. Most hasonló céllal igyekeznek kihasználni a „csillagháborúk“ ún. kutatási programját. Ami a Szovjetuniót illeti, a külföldi tudomány és technika eredményeit összehasonlíthatatlanul szerényebb mértékben használja ki. Bár sosem titkoltuk, hogy szeretnénk bővíteni részvételünket a nemzetközi munkamegosztásban és fejleszteni a tudományosműszaki együttműködést, annál is inkább, mivel erre a „piacra" nem mint kéregetók és nem üres kézzel megyünk. Annak a változatnak a szerzői, miszerint a Szovjetuniót állítólag az amerikai technológia utáni vágy fűti, megfeledkeznek róla, hogy tulajdonképpen a Szovjetunió személyében kivel tárgyalnak. Országunk már rég tudományos-technikai nagyhatalommá vált azáltal, hogy a forradalom után elérte a technológiai önállóságot. Ez lehetővé tette számunkra, hogy helytálljunk a második világháborúban, elsőként jussunk el a világűrbe és széleskörűen fejlesszük az űrkutatást, biztosítsuk megbízható védelmünket és általában eredményesen fejlesszük termelőerőinket. Mellesleg, hogyan értelmezzük a következő ellentmondást az amerikai érvelésben? Amikor az Egyesült Államok megindokolja a katonai célú dotációk növelését, csupán a Szovjetunió fantasztikus technológiai sikereiről beszél. Amikor azonban a különböző tilalmakat akarják megindokolni, sötét, elmaradott faluként mutatnak be bennünket, amellyel kereskedni, s méginkább együttműködni egyet jelentene az USA „nemzetbiztonságának“ aláásá- sával. Hol itt az igazság? Minek lehet tehát hinni? Nyíltan beszélünk arról, hogy elégedetlenek vagyunk ezen vagy azon termék tudományos-műsza- ki színvonalával. A tudományostechnikai haladás meggyorsítását azonban nem a technológia Egyesült Államokból való „áthúzásával“ kívánjuk elérni, hanem a szovjet tudomány leghaladóbb ötleteinek, felfedezéseinek és újdonságainak a szovjet iparban és mezőgazdaságban való alkalmazásával, saját tudományos-technikai potenciálunk átgondoltabb kihasználásával. Ezen van terveink és programjaink súlypontja. Eközben azonban, természetesen, nem szeretnénk elutasítani azokat a további előnyöket, amelyeket a más országokkal, köztük az Egyesült Államokkal folytatott, a kölcsönösség alapján kiépített tudományos-műszaki együttműködés nyújt. A hetvenes években igen széles körű volt együttműködésünk az energiaiparban, beleértve az atomenergiaipart, a vegyiparban és az űrkutatásban, a kardiológia és az onkológia területén és másutt. Ebből mindkét félnek haszna volt - tudják ezt az amerikai tudósok is. Jelenleg az együttműködés a nullával egyenlő. Sajnáljuk ezt, de biztosítom önöket, hogy túléljük. Egyrészt azért, mert mi magunk első osztályú tudománnyal rendelkezünk, másrészt azért, mert az Egyesült Államoknak távolról sincs monopóliuma a tudo- mányos-technikai sikerekre. Az Egyesült Államok, amely ennek tudatában van, mellesleg fokozódó nyomást gyakorol szövetségeseire, hogy ők se kereskedjenek velünk tudományos szempontokból igényes termékekkel. Sőt, mi több, az ilyen termékek egyes fajtáit az Egyesült Államok ugyancsak „nemzetbiztonsági“ érdekekre hivatkozva Nyugat-Európá- nak sem szállít, s mind gyakrabban utasítja el, hogy a nyugateurópai képviselők ellátogassanak az amerikai laboratóriumokba vagy részt vegyenek tudományos tanácskozásokon. Ezzel természetesen nekünk akarnak kárt okozni, de nemcsak erről van szó. A „szovjet fenyegetés“ rémét mind gyakrabban használják ki az Egyesült Államok és szövetségesei közötti konkur- renciaharcban is, hogy igy lelassítsák a szövetséges országok tudományos-műszaki haladását és aláássák helyzetüket a világpiacon. Ezek a tervek egyre nyilvánvalóbbak. Nem gondolom azonban, hogy a többiek belenyugodnak a nem egyenjogú partner helyzetébe, hogy tőle a technológiát csak elvigyék és csak könyör- adományokat adjanak neki. Egészébe véve ez rövidlátó és távlatok nélküli gyakorlat. Beszélgetésünket azonban nem szeretném negatív hangnemben befejezni. Teljesen világos, hogy ha két olyan ország, mint az Egyesült Államok és a Szovjetunió, kolosszális tudományos technikai potenciáljával egyenjogú alapokon együtt fog működni ezen a területen, akkor ebből nemcsak országainknak, hanem az egész világnak is haszna lesz. Szeretném kihasználni az alkalmat és kívánok folyóiratuk olvasóinak sok sikert, boldogságot és békés jövőt. A szovjet vezetés és a szovjet nép nevében szeretném ismét elmondani minden amerikainak a legfontosabbat, amit tudniuk kell: a Szovjetunióból sosem fog kiindulni háború, mi sosem robbantjuk ki. MIHAIL GORBACSOV: Szeretnék kifejteni néhány gondolatot, amelyek véleményem szerint a szövegben említett problémák helyes megértése szempontjából igen jelentősek. Meg kell mondanom, az utóbbi időben a legkülönbözőbb országok tömegtájékoztató eszközeinek képviselői fordultak hozzám azzal a kéréssel, adjak nekik interjút. Miért döntöttem amellett, hogy épp a Time kérésére reagáljak? Amikor megismerkedtem az önöktől kapott kérdésekkel, úgy tűnt számomra, hogy megfogalmazásukban kifejezésre jut egyfajta aggodalom az országaink közötti jelenlegi kapcsolatok jellegével összefüggésben. Amerikai politikai és más körök vezetőitől nem halljuk gyakran, hogy ez ügyben aggodalmukat fejeznék ki. Úgy gondoltam, hogy a kérdések ilyen jellege (ha helyesen értelmezem) igen fontos elem. Létezik egy másik, ugyancsak fontos ok. Ez összefügg a világban ma tapasztalható helyzet szovjet értékelésével. Ez a helyzet bonyolult, feszült, azt mondanám, robbanásveszélyes. Ezen felül a tendencia olyan, hogy még tovább romolhat. Nem kívánok itt beszélni e folyamat okairól. Álláspontunkat ebben a kérdésben jól ismerik. Inkább arra szeretnék válaszolni, hogy mi mindannyian hol vagyunk az adott időszakban, milyen világban élünk. A helyzetet persze semmiképp sem szeretném dramatizálni. Őszinte kívánok azonban lenni önökhöz, mivel sok függ attól, hogyan fogja értékelni ezt a helyzetet mindkét fél. Úgy vélem, ha olyan nagyhatalmak vezetőiről van szó, mint az Egyesült Államok és a Szovjetunió, helyzetelemzésüket és gyakorlati politikájukat a saját népért és az egész emberiségért viselt hatalmas felelősségérzetnek kell áthatnia. Korunk realitása abban rejlik, hogy a tudomány és a technika fejlettségének szintje lehetővé teszi egy teljesen új helyzet kialakulását, a lázas fegyverkezés teljesen új szakaszának megkezdését. Igyekeztem teljesen őszintén válaszolni az önök kérdéseire és kérem, válaszaimat ne értelmezzék valamiféle „propagandaként“. Hiszen tény, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára már most rendkívül nehéz a kölcsönös megállapodás, az, hogy bármiféle lépéseket tegyünk egymás felé. Ilyen nagy a kölcsönös bizalmatlanság, és ha a lázas fegyverkezés új szakaszába lép, ha a tudomány és a technika legújabb sikereit gyakorlatilag ezekre a célokra használják fel, vajon ezután a felek egyike nem esik kísértésbe, hogy a másik fél fölötti vélt fölényt arra használja ki, hogy szabaddá tegye kezeit és megtegye a sorsdöntő lépést? Ez rendkívül felelősségteljes szakasz. Kétoldalú kapcsolataink kiéle- zettsége mellett továbbra is hat néhány korlátozó tényező - a mindkét fél számára bizonyos biztonságot nyújtó katonai-stratégiai egyensúly, a rakétaelháritó rendszerek korlátozásáról szóló szerződés, a gyakorlatilag megtartott SALT-2-szerzódés, az atomsorompó-szerzódés és a levegőben, a világűrben és a víz alatt folytatott atomfegyver-kísérletek betiltásáról szóló szerződés. Ezek a korlátozások léteznek és hatnak, bár, mint ismeretes, megindult aláásásuk: mozgásba lendültek azok az erők, amelyek igyekeznek megszüntetni a lázas fegyverkezés további fokozását akadályozó korlátozásokat. Ha nem lennének ezek a fékező tényezők, akkor a mind újabb fegyverfajták létrehozásában folyó versengés példátlan erővel fokozódna. Hiszen az egyik fél ez irányú bármiféle lépését a másik fél válaszlépései követnék, a méreg előállítását az ellenméreg ki- fejlesztése követi. Ez olyan történelmi tanulság, amelyet nem lehet figyelmen kivül hagyni. Mire jutunk tehát ebben az esetben? így fejezném ki magam: az idő szalad, s ha nem járunk el elég gyorsan, lekéshetjük a vonatot. Ez a második ok, amiért beleegyeztem abba, hogy válaszolok a Time kérdéseire. Minden ember élni akar, senki nem akar elpusztulni. Ezért össze kell szedni a politikai bátorságot, és meg kell állítani a veszélyes folyamatot. Meg kell szüntetni a lázas fegyverkezést, s hozzá kell látni a leszereléshez, a kapcsolatok javításához. Már az amerikai kongresszus Thomas O’Neill képviselőházi elnök vezette küldöttségével folytatott beszélgetés során elmondtam, határozott hívei vagyunk a szovjet -amerikai kapcsolatok javításának. Ez a mi vezetésünk álláspontja. A kialakult helyzetből józan, realista következtetéseket vonunk le. Vitathatatlan tény, hogy nemcsak felszólítunk a kapcsolatok javítására, hanem konkrét javaslatokat terjesztünk elő és gyakorlati lépéseket teszünk ebben az irányban. Eközben persze számítunk az amerikai fél megfelelő válaszára. A lázas fegyverkezés és a kölcsönös gyanúsítgatás bűvös köréből való kitörésre irányuló minden kísérletre, sajnos, tagadó választ hallunk: „Nem! Nem! Nem! Propaganda! Propaganda! Propaganda!“ Komoly politikusok elvégre nem viselkedhetnek így partnereikkel szemben. Mégis úgy véljük, hogy mindaz, amit a Szovjetunió legutóbbi lépéseiről - köztük azokról a javaslatokról, amelyek célja, hogy kimozdítsák a holtpontról a világűr militarizálásának megakadályozásáról, a hadászati nukleáris fegyverekről és a közepes hatótávolságú fegyverekről szóló tárgyalásokat,- illetve azon döntésünkről, hogy megszüntetjük az atomrobbantásokat stb. - Washingtonból hallottunk, nem az utolsó szava az amerikai kormánynak. Ezt reméljük. Tisztelt uraim, beszélgetésünknek ezt a részét tartom a legfontosabbnak. Reméljük, hogy a világban kialakult helyzetre és a szovjet-amerikai viszonyra vonatkozó helyzetértékelésünkről, illetve véleményünkről, hogy hogyan kell eljárni ebben a helyzetben, egyértelműen és becsületesen tájékoztatják az amerikai közvéleményt. Országaink egyszerűen nem engedhetik meg, hogy a helyzetet a konfrontációig élezzék. Ez valóban érdeke mind a szovjet, mind az amerikai népnek. Ezt pedig a reális politika nyelvén kell kifejezni. Meg kell szüntetni a lázas fegyverkezést, el kell kezdeni a leszerelést és normális kerékvágásba kell terelni a szovjet-amerikai kapcsolatokat, becsületesen mondva, elérkezett az idő, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a két nagy nemzet közötti kapcsolatok méltóak legyenek történelmi szerepükhöz. Hiszen a mi kapcsolatainktól valóban függ az egyetemes civilizáció sorsa. Készen állunk ebben az irányban haladni. A helyzet azért is rendkívül sürgető, mivel - a hozzánk érkező információkból ítélve - Washingtonban a politikai légkör napról napra egyre inkább éleződik. Olyan állítások hangzanak el, amelyek szükségszerűen csodálkozást és felháborodást váltanak ki. A Fehér Ház és az amerikai kormány más képviselői értésre adják, hogy nem lehet szó semmiféle szerződés megkötéséről a Szovjetunióval a lázas fegyverkezés korlátozása terén. Azt nyilatkozzék, hogy legfeljebb a két ország vezetőinek kölcsönös megismerése és a következő évek, sőt évtizedek során folytatandó tárgyalások programjának kidolgozása jöhet számításba. Ebben a szellemben hangzottak el például néhány nappal ezelőtt az amerikai kormány olyan képviselőinek interjúi, mint Michael Arma- cost és John Tower. Tömören mondva, mindent megtesznek azért, hogy már előre elutasítsák az USA és a Szovjetunió között a lázas fegyverkezés megszüntetéséről és a világűr militarizálásának megakadályozásáról szóló szerződések bármiféle lehetőségét. Washingtonban teljesen nyíltan hangoztatják: bármit is tesz a Szovjetunió, az USA mindenképpen megkezdi a támadó űrfegyverek és a műholdelhárító rendszerek gyártását. Igy már valóban tövig beverik a szeget, s aztán azt akarják, hogy valaki a fogával húzza ki. Mit lehet tehát tenni? Meg kell állítani ezt a folyamatot, ez összhangban lesz mind a Szovjetunió, mind az Amerikai Egyesült Államok érdekeivel. Hány és hány kísérletet tettek a múltban arra, hogy a Szovjetuniót térdre kényszerítsék, kimerítsék. Mindegyik kudarcot vallott, és minden ilyen kísérlet kudarcba fullad a jövőben is. Ami bennünket illet, nem kiáltjuk ki az Egyesült Államokat a „rossz birodalmává“. Tudjuk, mi az az Egyesült Államok, mi az az amerikai nép, mi a feladatuk a világban. Kapcsolatainkban az új, jobb szakasz hívei vagyunk. Hogyha azonban a helyzet a lázas fegyverkezés minőségileg új szakaszába jut, akkor az ilyen feladatot sokkal nehezebb lesz megoldani, ha egyáltalán megoldható lesz. Éppen ezért felszólítjuk az Egyesült Államokat, komolyan állapodjon meg velünk mind a hadászati nukleáris fegyverekről, mind a közepes hatótávolságú fegyverekről és a világűr problémáiról. Nos, azt hiszem, a legfontosabbat elmondtam. Most pedig szeretném átadni önöknek a Time folyóirat kérdéseire adott válaszaim aláírt szövegét, senki se vádolhassa önöket azzal, hogy névtelen válaszokat közölnek. Figyeljék meg: a borítója zöld, tehát még csak nem is érződik rajta a forradalom exportja. HENRY GRUNWALD: Főtitkár úr, örülök annak, hogy lehetőség nyílt az interjú elkészítésére. Hasonlóképpen örülünk annak is, hogy ön ennyi időt szentelt nekünk, illetve hogy tolmácsolta nekünk az írásos válaszaival kapcsolatos gondolatait. Nekünk is gondot okoz a szovjet-amerikai kapcsolatok helyzete, de nemcsak nekünk. On említést tett több olyan washingtoni személyiségről, akik alá akarják ásni a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatokat. Reagan elnök azonban nemegyszer kijelentette, hogy nem viszonyul ellenségesen a Szovjetunióhoz, hogy a vele való kapcsolatok javítására törekszik, ugyanakkor nem kíván katonai fölényre szert tenni az Önök országával szemben. Elfogadja ezeket a kijelentéseket? Egyáltalán hogyan ítéli meg Reagan elnököt? MIHAIL GORBACSOV: Bizonyos mértékig írásos válászaim- ban már említést tettem erről. (Folytatás a 4. oldalon)
