Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)
1985-09-02 / 206. szám, hétfő
A SZOVJETUNIÓ JAVASLATAI MÖGÖTT A LEGKOMOLYABB SZÁNDÉKOK ÁLLNAK (Folytatás az 1. oldalról) ebben a minőségileg legveszélyesebb irányban. Ezen felül jelentős mértékben hozzájárulna az atomsorompó rendszerének megőrzéséhez és megszilárdításához. Ha mindenben, amit teszünk, már előre propagandát látnak, miért nem válaszolnak a „szemet szemért, fogat fogért“ elv alapján? Megszüntettük az atomrobbantásokat. És önök, amerikaiak, válaszul ugyanazt tennék. Ezen felül még egy propagandacsapást mérnének ránk - mondjuk megszüntetnék az új hadászati rakéták egyikének fejlesztését. És mi hasonló „propagandával“ válaszolnánk. Es így tovább. Felmerül a kérdés, kinek okozna kárt a versengés az ilyen „propagandában“? Természetesen nem helyettesíthetné az átfogó fegyverzetkorlátozási szerződést, mindamellett nyilvánvalóan fontos lépés lenne egy ilyen szerződés felé. Az USA kormánya azonbán, sajnos, más utat választott. Válaszul a mi moratóriumunkra, tüntetőén és mintegy mindennek és mindenkinek az akarata ellenére újabb atomrobbantást sietett végrehajtani. A békés világűrre vonatkozó javaslatainkra azzal a döntéssel válaszolt, hogy végrehajtja a múholdromboló fegyver első harci kísérleteit. S ráadásul újabb „gyűlöletkampányt“ indított a Szovjetunió ellen. Milyen benyomást kelt mindez? Az egyik oldalon Washingtonban nyilván valamiféle zavar és bizonytalanság érezhető. Ez csak egyféleképpen magyarázható - aggódnak amiatt, hogy kezdeményezéseink ne ássák alá a Szovjetunióról mint „ a rossz központjáról“, az általános veszély forrásáról szóló tézist, azt a tézist, amelyre tulajdonképpen a lázas fegyverkezés egész politikája épül. A másik oldalon a világ sorsáért érzett elégtelen felelősség benyomásáról beszélhetünk. És ez, őszintén szólva, szüntelenül arra kényszerit bennünket, hogy feltegyük önmagunknak a kérdést: egyáltalán lehetséges-e ebben a légkörben normális tárgyalásokat folytatni és ésszerű kapcsolatokat építeni az országok között? Azt kérdezték, mi a fő és döntő a szovjet-amerikai kapcsolatokban. Úgy vélem, az a megmásíthatatlan tény, hogy - tetszünk egymásnak vagy sem - csak együtt élhetünk vagy halhatunk meg. A legfőbb kérdés, amelyre meg kell adni a választ, hajlandók vagyunk-e végül elismerni, nem létezik más út, mint az, hogy kölcsönösen békében éljünk, s hajlandók vagyunk-e gondolatainkat és tetteinket katonai területről átvinni a béke területére? Ahogy azt önöknél mondják - élni és élni hagyni. Mi ezt nevezzük békés egymás mellett élésnek. Ami a Szovjetuniót illeti, erre a kérdésre igenlő a válaszunk. KÉRDÉS: Véleménye szerint milyen eredményeket hoz az ön novemberi genfi találkozója Ronald Reagan elnökkel? Milyen konkrét lé péseket kellene tennie az USA-nak és a Szovjetuniónak a kétoldalú viszony javítása érdekében? VÁLASZ: Lényegében már beszéltem azokról az okokról, amelyek miatt ma óvatosabban tekintek a genfi találkozó távlataira, mint akkor, amikor beleegyezésünket adtuk ehhez a találkozóhoz. Hiszen eredményei sok tekintetben attól függnek, mi történik már most. Mindenki egyet fog érteni azzal, hogy a tárgyalások politikai légköre a találkozó előtt alakul ki. Sem az elnök, sem pedig én nem hagyhatjuk figyelmen kivül az országainkon belüli hangulatot, sem pedig szövetségeseink hangulatát. Más szóval, a mai lépések jelentős mértékben kialakítják a novemberi találkozó „forgatókönyvét is“. Nem tagadom, csalódást okoz és aggaszt mindaz, ami történik. Szükségszerűen aggodalmat kell hogy kiváltson nálunk az a hozzáállás, amely úgy érzem - kialakulóban van Washingtonban, mégpedig ami az USA gyakorlai politikáját és a Fehér Ház vezetőinek nyilatkozatait illeti. A nyomás, a sarokbaszorítási kísérletek forgatókönyvéről van szó, arról a törekvésről, hogy nekünk tulajdonítsák - mint már nemegyszer - az összes „halálos bűnt“, kezdve a lázas fegyverkezés kirobbantásától egészen a közel-keleti „agresszióig“, az emberi jogok megsértésétől egészen valamiféle cselszövésekig még a Dél-afrikai Köztársaságban is. Ez nem állami politika, hanem a „gonosz erő“ valamiféle lázas keresése. Készen állunk a konkrét és tárgyszerű tárgyalásokra és be- nyúthatjuk a saját számlánkat is. A folyóirat olvasóit arról szeretném biztosítani, hogy van mit mondanunk a lázas nukleáris fegyverkezés miatt az USA-t terhelő felelősségről is, a világ különböző részeiben véghezvitt cselekedeteiről, arról a támogatásról, amelyet azoknak nyújt, akik lényegében terrorizmussal foglalkoznak, továbbá az emberi jogok megsértéséről magában az Egyesült Államokban és sok más hozzá közel álló országban. Arra gondolok azonban, hogy ehhez egyáltalán szükség van-e legfelsőbb szintű találkozó megrendezésére, amellyel népeink, akárcsak valamennyi földrész lakosai a békés, biztonságos és nyugodt élethez fűződő reményeiket kapcsolják össze. A gyalázko- dás senkinek sem használ. Egy ilyen fontos találkozó koncepciójának véleményem szerint másnak kellene lennie. Mi Moszkvában, természetesen, tudatosítjuk annak mélységét, ami bennünket elválaszt. Amikor megismerkedtünk mindazzal, amit az Egyesült Államok vezető politikusai az utóbbi években kijelentettek, nem hagyhattuk figyelmen kívül azokat a nyilatkozatokat, amelyek nálunk egyet nem értést és gyakran, nyíltan kimodva, felháborodást is kiváltottak. Ugyanakkor azonban nem veszítettük el a reményt, hogy mégis meg lehet találni az érintkezési pontokat, a közös vagy párhuzamos érdekek területeit. Ennek megvannak az okai. Vegyük például az arról szóló nyilatkozatokat, miszerint atomháborút nem lehet folytatni és megnyerni, vagy azt, hogy az USA nem törekszik katonai erőfölényre. Tömören mondva, tisztességes és elfogulatlan párbeszédre számítottam, amelyet áthat az az igyekezet, hogy megtaláljuk a nukleáris szakadék széléről visszavezető utat. Arra számítottam, hogy nem a már unalmassá vált mítoszokat és sztereotípiákat, hanem valódi problémákat vitatunk meg, országaink valódi érdekeit, jövőnket, az egész világközösség jövőjét. A másik fél azonban minden jel szerint egyáltalán nem erre készül. Úgy tűnik, hogy valamiféle politikai „szupergladiátorok“ párbajára készül, és csak azon gon- dokodik, hogyan győzhetné le partnerét és hogyan szerezhetne ebben a „párbajban“ egy pontot. Meghökkentő ugyanakkor néhány nyilatkozatnak mind a formája, mind a tartalma. Ezt bizonyítja McFarlane úr egyik nemrégi „előadása“. Ez teljesen világosan tartalmazza nemcsak azokat a „vádakat“, amelyeket Genfben elénk kívánnak terjeszteni, hanem, mondhatni, a küszöbönálló tárgyalások igen sajátos felfogását is. Úgy tűnik, még a legapróbb előrelépés is a Szovjetunió engedményeitől függ. Minden kérdésben, tehát a fegyverkezés, a regionális problémák kérdésében, sőt még a mi belső ügyeinkben is. Ha mindezt komolyan gondolják, akkor Washingtonban szemmel láthatóan nem arra az eseményre készülnek, amelyben mi megállapodtunk. A legfelsőbb szintű találkozó feladata a tárgyalás, azonban az egyenlőség alapján folytatott tárgyalás és nem valamely fél kapitulációjának az aláírásáról szóló tárgyalás. Annál is inkább, mivel nem vagyunk vesztesei egy Amerikával folytatott háborúnak, még csak ütközetnek sem, és semmivel sem tartozunk neki. Ugyanez érvényes az Egyesült Államokra a Szovjetunióval kapcsolatban. Ha ezt nem gondolják komolyén, annál kevésbé helyénvalóak a militáns nyilatkozatok. Mire jó az erőfitogtatás, a zajos színjáték s az, hogy a belső politikai harc módszerei átkerüljenek a két nukleáris nagyhatalom közötti viszonyba? Itt az erő nyelve nem hasznos és veszélyes. A legfelsőbb szintű találkozóig azonban még van idő és sokat lehet tenni azért, hogy a találkozó konstruktív és hasznos legyen. Ez, mint bizonyára megértik, mindkét féltől függ. KÉRDÉS: Mi a véleménye a hadászati védelmi kezdeményezés kutatóprogramjáról a Szovjetunió és az USA viszonyával összefüggésben? Lát lehetőséget egy olyan kölcsönös megállapodásra, amely megtiltaná az ilyen rendszerek kutatását és kifejlesztését, s milyen ellenőrzéssel fog egyetérteni a Szovjetunió ebben az esetben? ön szerint milyen lesz az események alakulása, ami a fegyverkezés ellenőrzésének további szempontjait illeti, ha nem sikerülne ilyen megállapodást kötni? VÁLASZ: A hivatalos Washington az ún. hadászati védelmi kezdeményezést ért kritikákra válaszolva szívesen áll elő azzal az érvvel, amely számára talán megsemmisítőnek tűnik - hiszen az oroszok a „csillagháborúk“ ellen vannak, és ha ez igy van, jó és helyes programról van szó. Ha az atomkorszakban hasonló logikából indulnánk ki, rendkívül sötét jövő vár ránk. Mi és úgy vélem, sok amerikai is, másképp viszonyulunk ehhez a kérdéshez. Az a véleményünk, vannak olyan helyzetek, amelyekben mindkét fél vesztes. Az atomháborúról, a lázas fegyverkezésről és a nemzetközi feszültségről van szó. Vannak olyan helyzetek is, amelyekben mindkét fél győztes. A békéről és az együttműködésről, az egyenlő biztonságról és az atomkatasztrófától való félelem megszüntetéséről van szó. Ami a „csillagháborús“ program értékelését illeti, nem vehetjük komolyan azokat az állításokat, miszerint a hadászati védelmi kezdeményezés sebezhetetlensé- get biztosít a nukleáris támadóeszközökkel szemben, és igy az atomfegyverek felszámolásához vezet. Ez a mi szakembereink, és ahogy tudom, számos amerikai specialista szerint is megvalósíthatatlan fantázia, puszta álom. Sőt még abban a jóval szerényebb terjedelemben is, amelyben a hadászati védelmi kezdeményezés a szakemberek véleménye szerint megvalósítható mint a lehetőségeivel korlátozott rakétavédelmi rendszer, rendkívül veszélyes. Ez a terv kétségkívül ösztönzi a lázas fegyverkezést, mégpedig minden irányban, ami azt jelenti, hogy a háborús veszély növekszik. Ezért rossz ez a terv, rossz nekünk, rossz önöknek és mindenkinek másnak. Hasonló látószögből értékeljük azt is, amit a hadászati védelmi kezdeményezés kutatóprogramjának neveznek. Mindenekelőtt nem tartjuk kutatóprogramnak. Véleményünk szerint ez első része az új rakétaelháritó rendszer kiépítése tervének, amely rendszert az 1972-ben kötött szerződés tiltja. Gondolkozzanak el például csupán egyetlen adaton - a következő években 70 milliárd dollárt kívánnak költeni erre a célra. Puszta kutatásra az hallatlan összeg, amire rámutatnak az amerikai tudósok is. Hiszen olyan kiadásokról van szó, amelyek mai árakban számítva több mint négyszer haladják meg a Manhattan-terv, vagyis az atombomba kifejlesztése és gyártása programjának értékét, és ez az összeg több mint kétszerese az Apollo-program értékének, annak a programnak, amely az űrhajózás egész évtizedre szóló fejlesztésével számolt, egészen az ember Holdra lépéséig. További tények is bizonyítják, hogy egyáltalán nincs szó pusztán kutató- programról, s itt említhetők meg a támadó űrfegyverrendszerek tervezett kísérletei. Ezért a hadászati védelmi kezdeményezés egész programja az ún. kutatási része a lázas fegyverkezés új, még veszélyesebb szakasza, amely szükségszerűen ismét a szovjet-amerikai kapcsolatok újabb kiéleződéséhez vezet. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, el kell hárítani a lázas fegyverkezést a világűrben, ahogy ebben idén januárban megállapodott a Szovjetunió és az USA külügyminisztere. Meggyőződésünk, hogy ebben a kérdésben lehetséges a megállapodás, és ennek teljesítését ellenőrizni lehet. Meg kell állapítanunk, nem hiszünk jobban az amerikaiaknak, mint ők nekünk, és ezért, akárcsak nekik, nekünk is érdekünk, hogy minden szerződést megbízhatóan lehessen ellenőrizni. Ha nem születik ilyen megállapodás, nem sikerül megállapodást elérni a nukleáris fegyverek korlátozásáról és csökkentéséről sem. A védelmi és a támadó fegyverek közötti összefüggés annyira nyilvánvaló, hogy erre nem kellenek bizonyítékok. Ha tehát ez az USA jelenlegi álláspontja utolsó szava az űrfegyverek kérdésében, akkor nyíltan meg kell mondani, hogy a genfi megbeszélések értelmüket veszítik. KÉRDÉS: Azt követően, hogy főtitkár lett, néhány lépést tett a szovjet gazdaság állapotának javítására. Elmondaná, milyen további lépéseket kíván tenni? Az ön véleménye szerint mik a szovjet gazdaság fő problémái? Milyen világgazdasági változások hoznának hasznot a Szovjetuniónak? VÁLASZ: A történelemmel kezdem. Vannak problémák, amelyek keletkezése tőlünk semmiben sem függött. A szovjet hatalom súlyos örökséget vett át a korábbi rendszertől: elmaradott gazdaságot, erős feudális maradványokat, milliók írástudatlanságát. Ehhez adják hozzá a két megsemmisítő háborút, amelyek végigsöpörtek országunk jelentős részén és sokat megsemmisítettek abból, ami a nép munkája nyomán keletkezett. Az áldozatok pótolhatatlanok voltak: húszmillió halott a honvédő háború éveiben, sebesültek és rokkantak milliói. Azóta 40 év telt el, ám népünk emlékezete megőrizte a múlt gyöt- relmes fejezeteit és hordozza a nagy veszteségek súlyát. Az emberek szivén és az egész országban keletkezett sebek begyó- gyulásához a szovjet népnek békére, csakis békére volt szüksége. A Nyugaton többször leírták, hogy a fasiszta invázió által megsemmisített ország helyreállítására a Szovjetuniónak 50-100 évre lesz szüksége. Úgy tűnhetne, hogy a szovjet emberek megtették a lehetetlent, a legrövidebb idő alatt helyreállították a népgazdaságot. A tény azonban tény marad- a háborúk és a helyreállítás időszakai a forradalom utáni időszakban csaknem két évtizedtől- ha nem többtől - fosztottak meg minket. Bonyolult körülmények között és rendszerünk potenciáljának kihasználásával képesek voltunk a Szovjetuniót a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalmává változtatni. Ebben nyilvánult meg a szocializmus ereje és hatalmas lehetőségei. Ugyanakkor más nehézségek a mi fogyatékosságainkból adódnak. Erről nyíltan beszélünk. Nem mindig dolgozunk jól, nem tanultunk meg még úgy gazdálkodni, ahogy azt a jelenlegi gazdaság megköveteli és ahogy azt óriási lehetőségeink megengedik: a nyersanyagforrások és a szakképzett munkaerő, a magasan fejlett tudomány, az emberek támogatása és - ahogy ma látjuk - fel- készültségük a jobb, hatékonyabb munkára. A kor szigorú parancsa számunkra az, hogy elengedhetetlen a jelenlegi helyzet határozott javítása. Ebből született a gazdasági és szociális fejlesztés meggyorsításának a koncepciója is. Számunkra ma ez a legfontosabb feladat. Alapos megfontolások után meghatároztuk megoldásának útjait. Javítani kívánjuk a beruházások kihasználását, az olyan fontos ágazatok fejlesztését részesítjük előnyben, mint a gépipar, az elektrotechnika, az elektronika, az energiaipar, a közlekedés és mások. A figyelem középpontjában maradnak az agráripari komplexum ágazatai, főleg a mezőgazda- sági termékek feldolgozása és raktározása. Mindent megteszünk a lakosság kiváló élelmiszer-ipari termékekkel való teljesebb ellátásáért. A népgazdasági tevékenység minőségi javítása megköveteli a centralizálás további erősítését a népgazdaság stratégiai irányaiban - a reszortok, a gazdaság területeinek és egyes összetevőinek a szigorúbb alárendelését a gazdasági fejlődés érdekeinek. Ugyanakkor azonban továbbhaladunk az irányítás demokratikus elveinek megszilárdítása útján is, a társulások, az üzemek, a kolhozok és szovhozok önállósága ki- terjesztésének útján, a helyi önigazgatás fejlesztésének útján, a kezdeményezés ösztönzésének útján mégpedig, természetesen, a társadalom érdekében és nem annak kárára. Tömören mondva, keressük a gazdálkodás legésszerűbb módszereit. Széles körű gazdasági kísérleteket hajtunk végre, amelyek lényege a gazdálkodás olyan hatékonyabb mechanizmusának a kialakítása, amely képes nagymértékben meggyorsítani a tudo- mányos-műszaki haladás ütemét s javítani az összes erőforrás kihasználását. Arra törekszünk, hogy e faladat megoldásán munkálkodjanak az anyagi és az erkölcsi ösztönzés mozgatórugói, az olyan eszközök, mint a nyereség, az árképzés, a hitel és az önelszámolási rendszer. Ez képezi munkánk lényegét az irányítás és a tervezés egész rendszerének radikális javításában. Ezzel egyidőben a gazdasági fejlődés meggyorsításának más tartalékait is bevetjük. Gondolok itt a fegyelem és a rend megszilárdítására, az igényesség fokozására mindenkivel szemben - a munkástól egészen a miniszterig -, a felelőtlenség és a bürokratizmus elleni harcra, a munkaerkölcsre nevelésre és a szociális igazságosság megszilárdítására az egész társadalom életében. Gazdasági gondunk és dolgunk tehát van bőven. Mellesleg, melyik országban nincsenek. Látjuk problémáinkat és hiszünk társadalmi rendszerünk és országunk lehetőségeiben. Az utóbbi időben különböző kerületekben jártam, és sok emberrel találkoztam, munkásokkal és parasztokkal, mérnökökkel és tudósokkal. És mi a jellemző? Az alapvető változás szükségességét, a munka határozott javításának szükségességét a nép nemcsak támogatja, hanem követeli is, mindez valódi korparancs számára. Szeretném hangsúlyozni, hogy az a figyelem, amelyet az utóbbi időben a gazdaságnak szentelünk, nem azzal magyarázható, hogy rekordokat akarunk megdön- teni a szén, a kőolaj, a cement, a gépek vagy más termékek gyártásában. A legfőbb az emberek életének javítása. Nincs magasabb célunk. (Az interjú befejező részét lapunk holnapi számában közöljük.) ÚJ SZÚ 2 1985. IX. 2.
