Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-20 / 29. szám
r KAMERAKÖZELBEN • Eskuáldok címmel a baszkokról forgatott dokumentumfilmet Otar Joszeliani szovjet rendező a francia televízió számára. Az egész estés filmet forradalmi tettként értékelte a francia kritika. • A Grant kapitány gyermekei című Verne-regényből hétrészes sorozat készült szovjet és bolgár televíziósok együttműködésével. A főbb szerepeket olyan neves színészek alakítják, mint Galina Beljajeva, Oleg Tabakov, Nyikolaj Jere- menko. A film zenéje Duna- jevszkij szerzeménye, mely a híres regény első, 1936-os szovjet filmváltozatához készült. • Hiroshima és Nagasaki tragédiájáról hét dokumentumfilmet mutattak be Tókióban. Valamennyi a televízió számára készült, olyan felvételek fel- használásával is, melyeket amerikai operatőrök rögzítettek nem sokkal a katasztrófa után. Ezeket a felvételeket a washingtoni nemzeti archívumtól vásárolták meg a japánok, a lakosság anyagi hozzájárulásával. • Hector Berlioz életéről és életművéről televíziós sorozat készül széles nemzetközi együttműködéssel, melyben részt vesz Franciaország, a Szovjetunió, Magyarország, Svédország, Kanada és Belgium. • Bejárat a paradicsomba a címe annak az új NDK-beli tévésorozatnak, mely Hans Weber regénye nyomán született egy új lakótömb lakóinak, együttélésüknek az első heteiről. A sorozat érdekessége, hogy két forgatócsoport (két rendező) munkájának az eredménye. • Renato Castellani olasz rendező mindenekelőtt neorealis- ta filmjeivel vált ismerté. Az utóbbi esztendőkben úgyszólván csak a televíziónak dolgozik, nem kisebb sikerrel. Emlékezzünk például a Leonardo da Vinci-ről készített sorozatára. Ö a szerzője és rendezője a Verdi-sorozatnak, mely átfogó képet igyekszik adni a nagy olasz zeneszerzőről, egy-egy művének a megszólaltatásával is. A főszerepet Ronald Pickup alakítja. Liz Taylor - a tévében Egy amerikai tévétársaságnak sikerült Liz Tay- iort rábeszélnie, hogy megfelelő gázsi ellenében vállalja el - háromévi szünet után - egy tévéfilm főszerepét. A Shelley List régényből készült Barátok között című tévéjáték két hősnője elvált asszony. Mindketten más-más úton igyekeznek maximálisan élni szabadságukkal, és minél több férfipamerre szert tenni. Liz Taylor a filmről: - Évek óta vágyom rá, hogy vígjátékban játsz- szam. Egész eddigi pályámon sírnom kellett, meghatnom a közönséget, szeretni vagy szeretve lenni - halálosan komolyan. De a szerelemben nevetni is kell, humor is kell. (rtú) M ég a szórványos eső és a hűvös szél sem riasztja el az üdülni szándékozókat attól, hogy a „magyar tengerhez“ vegyék az irányt. Vasárnap délután van, június utolsó hete, a szabadságok ideje már elkezdődött... Balatonalmádiba igyekszem, ebbe a fák zöldjébe „süppedt“ kis városkába. Az Auróra szálló lesz egy héten át otthonom, s velem együtt mindazoké, akik eljönnek a XIV. Veszprémi Tévétalálkozóra. Magyar tévés kollégáim üdvözölnek, kellemes időtöltést, lehetőleg napozásra és fürdésre alkalmas időt kívánnak, de főleg olyan sikeres televíziós programokat, amelyek majd hozzánk is Csehszlovákiába „utazhatnak,“ hogy a mi tévénk műsorait gazdagítsák. A szálloda hallja akár egy méh- kaptár, csoportokban folyik a baráti beszélgetés a fesztiválvendégek között. Sok az ismerős arc. Üdvözlöm a lengyel, az NDK-beli kollégákat, mellettük állnak a ju- goszlávok és a szovjet küldöttség, éppen érkeznek a kanadaiak, a nyugatnémetek, a bolgárok, az osztrákok, várjuk a francia és görög küldötteket, s talán a svédek is eljönnek. Az alaphangulatot Szabó Gertrud, a találkozó főtitkára és a Magyar Televízió koprodukciós osztályának munkatársai adják meg, amikor mosolyogva, szívélyesen köszöntenek mindenkit. Ez a barátságos, meleg légkör marad aztán jellemző a tévétalálkozó egész idejére. Szakemberek, régi ismerősök, barátok gyűltek itt össze, hogy a Magyar Televízió drámai és zenés programjainak elmúlt évi termését értékeljük, no és, hogy alkotó vitát folytassanak a televíziós munka tapasztalatairól... , Hétfő reggel Autóbusz visz bennünket a hangulatos megye- székhelyre, Veszprémbe. A városközpont forgalmas, jól látszik' a jelképpé vált viadukt, s háttérben, a város fölött emelkedő öreg vár. Mi a modern művelődési központ előtt állunk meg, amely zászlókkal van feldíszítve. Az egész város együtt él a néhány perc múlva kezdődő fesztivállal. A küldötteket és a vendégeket a Magyar rapszódia című dokumentumfilmmel köszöntik, amely egyetlen kísérő szó nélkül, Liszt Ferenc gyönyörű zenéjére a legszebb képsorokban mutatja be az Öt színes nap VESZPRÉMI TALÁLKOZÓ ország kulturális kincseit, természeti szépségeit, építészeti emlékeit. A fesztivál valóban ipozánsan kezdődik, s mindenkiben a legjobb benyomást kelti a film. De már következik is az első drámai mű, A piac, amelyről sok vita folyt a kulisszák mögött. Egy hatalmas piac mindennapi életét bemutatni - méghozzá hűen - nem könnyű dolog, az alkotók azonban jól felkészültek, s munkájuk igen éredekes művet eredményezett. A délelőtti vetítések után részt veszünk a Veszprémi Tévétalálkozó tulajdonképpeni megnyitóján, s először van alkalmunk megismerkedni Kornidesz Mihállyal, a Magyar Televízió elnökével. A fesztivál céljáról beszél, majd a nemzetek közötti megértés szükségességéről, a békéről, amely nélkül nem biztosítható egyetlen nemzet kulturális értékeinek fennmaradása, gyarapítása sem. A hivatalos megnyitó Gyu- ricza Lászlónak, a vendéglátó Veszprém megye tanácsa elnökének szavaival ér véget. Ót hallgatva gondolatban a városban járok, ahol plakátok százai invitálják a látogatót a különböző kulturális eseményekre. Úgy tűnik fel nekem: mintha a kultúra a fővárosból egyre inkább vidékre költözne. Vagy Veszprém csupán kivétel? Később megnézem a kulturális naptárt, s meggyőződhetek róla, nem kivétel... xxx Aztán megint sietünk a vetítőterembe, ahol mintegy húsz tévékészüléken peregnek a filmek. Igazi csemege a Stop! A Psota! E zenés műsorban egymást követik a szebbnél szebb dalok, s amikor véget-ér a film, a terem egyszerre tapsol a jelenlevő művésznőnek. Este a szálloda éttermében fogadás a fesztiválvendégek számára. Itt lehetőség van arra, hogy elbeszélgessünk az ismert személyiségekkel, rendezőkkel, szerkesztőkkel, forgatókönyvírókkal, bemondónőkkel, és persze találkozhatunk neves színészekkel is. Egy rokonszenves fiatalember mellett állok meg, akinek arca a Mint oldott kéve című sorozatból ismerős. Hogy hogy hívják? Ezt megtudhatja majd a hazai • Aranykor - Ludovít Greááo és Göndör Klára szlovák néző is, mert a bratislavai televízió már dolgozik a film szlovák változatán, s remélhetőleg hamarosan képernyőre is kerül. Itt van még Darvas István, Páger Antal, Kern András, Koncz Zsuzsa és sokan mások... Másnap és a következő napok mindegyikén telített a program. Számomra különösen nagy élményt jelentett az Aranykor című drámai mű, bizonyára azért is, mert Ludovít Gresso, a film forgatása óta elhunyt kiváló szlovák színész mesterien formálja meg a főszereplőt, egy kis nyugdíjast, aki szürke hétköznapjait akarja valahogy színesebbé tenni, ám a kudarcok után mégiscsak zsörtölődő felesége mellett talál nyugalomra, megértésre. A film sikere már rögtön a vetítés után lemérhető volt. A bratislavai televízió, külföldi programok főszerkesztösé- gében mindent megteszünk azért, hogy az Aranykort rövid időn belül láthassa a szlovákiai néző is. xxx A verseny keretében bemutatott filmek mellett - főleg a külföldi vendégek számára - számos más művet is levetítettek, azzal a céllal, hogy felkínálják őket megvételre. Valamennyiről természetesen nem szólhatok itt. Megemlíteném a Tizenhat város tizenhat lánya című történelmi kalandfilmet, amely tulajdonképpen a Pieninek- ben, Cerveny Klástorban játszódik. Ezt meg is vásároltuk, s a későbbiekben dől el, mikor tűzi műsorára a Csehszlovák Televízió. A fesztivál öt napja gyorsan elrepül, már csak az eredményhirdetés van hátra, mivel a Veszprémi Tévétalálkozó egyben a legjobb magyar televíziós alkotásoknak a versenye. Kiosztják a díjakat, s én hiszem, hogy mindnyájan azzal a kívánsággal megyünk haza, munkahelyünkre, hogy egy év múlva ismért visszatérünk - a jubileumi XV. tévétalálkozóra. LADISLAV TAKÁÓ „Kibékültem magammal“ Prágai találkozás Veronika Jeníkovával- Tizenhárom éves koromtól a mérleg volt a legnagyobb ellenségem. Mindig többet mutatott, mint szerettem volna! Sírtam, bánkódtam, toporzékoltam; s ha' tükröt láttam, messziről elkerültem. Sosem felejtem el: amíg mások önfeledten szórakoztak, én a kilóimmal voltam elfoglalva. Haragudtam magamra, mert dundi voltam. Ha karcsú lányt láttam, összeszorult a szívem és ki akartam futni a világból. Aztán egy nap befejeztem a nyavajgásomat. Azt mondtam: elég a könnyekből, kezdj valamit magaddal! Nos, öt évig tartott, amig lefogytam. Igaz, most sem vagyok nádszálvékony, de mára legalább kibékültem magammal. Vagyok, amennyi vagyok, most már más gondolatok foglalkoztatnak. Egy bájos, szókimondó, egyszerű prágai lány szavai ezek, aki arcát a napfénybe fordítva, félig nyitott szemmel avat be bakfis- kora hétpecsétes titkaiba. Utolsó mondata végére szemérmes mosollyal teszi ki a pontot, aztán pár percre magába zárkózik és szenvtelen tekintettel bámul a semmibe. Veronika Jeníková, a Libuskák kiforratlan, ide-oda csapódó szakmunkása, a Jön a vizit minden kalandra kapható kórházi betege, a Betonon legeltetett lovak megesett falusi lánya, a Kutyabőr tiszta lelkű sorsüldözöttje nem esett bele a pályakezdő színésznők csapdájába. Szerepeiben sosem kellett elrugaszkodnia a földről, szőke hajába egyszer sem kötöttek égszínkék szalagot; a hamvas arcú, fecsegő, ábrándos naivák nagy ívben elkerülték őt. Szikrázó, temperamentumos egyénisége nem tette lehetővé, hogy skatulyába zárják.- Másodikos gimnazista voltam, amikor ram talált egy tévéfilmrendező, s rögtön főszerepet kaptam az Add a kezed és ne félj már! című komédiában. Hogy hogyan játszottam? Sehogy! Bármit kellett is csinálnom, akármilyen szöveget mondtam is, végig úgy éreztem, hogy önmagam életét élem. Es ami még ennél is furcsább, én ma sem úgy állok a felvevőgép elé, hogy na, most rajtad a sor, mond, amit mondanod kell és játssz! Nem! Én úgy beleélem magam a szerepbe, hogy a szemem sem rebben, ha a nevemen szólítanak a forgatás szünetében. Izgulni, tépelődni csak akkor szoktam, ha olyan színész a partnerem, akire tátott szájjal nézek. Emlékszem, amikor Rudolf Hrusinskyval játszottam a Jön a vizitben, s nekem ordibálnom kellett vele, először úgy éreztem, nem megy, leragadt a nyelvem. Ő észrevette, és provokálni kezdett, úgy segített. Ha most jellemeznem kellene őt, a legek szótárát venném a kezembe és abból szórnám rá a jelzőket: a legaranyosabb, a legokosabb, a legszerényebb ember, akivel dolgoztam. Megint elhallgat. Néhány másodpercig szótlanul ül előttem a füstös kis kávéház déli nyugalmában, aztán ismét felcsillan a szeme.- Aki ismer, azt állítja rólam, hogy ízig- vérig mai lány vagyok. Hogy ez a világ az én világom. Hát erről csak annyit, hogy én furcsa mód mégis a Kutyabőrben éreztem a legjobban magamat, mert az egészen más korban, a harmincéves háború idején játszódott. A legeslegjobban a századelő, a szecesszió kavarja fel a lelkemet. A trikó meg a farmernadrág nem nekem való. Talán ezért is sóvárgok annyira Maruska Zieglero- vá után... Ja, még nem is mondtam: Karel Kachyna róla készül filmet forgatni. Ha megint eszébe jutnék, én lehetnék minden idők legnagyobb cseh szubréttje. Micsoda nő, ó,. ha én játszhatnám! A legszívesebben ebben a percben odacsörögnék a rendezőnek, hogy megtudjam, számol-e velem, vagy valaki másnak tartogatja a szerepet. Felhívnám, de nem tudom megtenni. Különben is: a színésznek az a dolga, hogy készenlétben várjon. Hát, én most várok... - sóhajt fel széttárt karokkal, aztán egy pajkos grimasz kíséretében beletúr fénylő hajába. SZABÓ G. LÁSZLÓ 1984. VII.;
