Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
Mintegy másfél ezer ember szíve szűnt meg dobogni tavaly Csehszlovákiában a közúti balesetek eredményeképpen. Ezerötszáz halott... Ugyanebben az időszakban csaknem négyszázan ugrottak, mentek vízbe, hogy azután holtan húzzák ki őket a tavakból, folyókból, sóderbányákból és kubikgödrökből. A matematika nem tudja kimutatni az emberi veszteségeket és szenvedéseket ... A bűnös rohanáshoz való alkalmazkodás korában szinte már természetesnek tartjuk az országútak halottjait. Mégis enyhe hideg fut végig hátunkon, ha olvassuk a hétvégek fekete krónikáját. Megborzadunk - talán távoli őseink félelmét örökölve - a néma vízből kihalászott embertársaink láttán. Fulladozunk, egyre csak fulladozunk... Minden esztendőben több százezer újszülöttel vagyunk fiatalabbak és szebbek. Ezeknek 75 - 80 százaléka úszótanfolyamot végez. Tavaly ötszázezerhez közeledett azok száma, akik a medencében tanultak úszni. Óvodások, alapiskolások. Büszkék vagyunk az úszómozgalomra, amely az egész társadalom összefogásának és igyekezetének az eredménye. Igen, évről évre egyré többen tanulnak meg úszni. Több mint száz „tanmedencében.“ Háromezerre tehető az úszómesterek és a szervezők, s csaknem százötvenre a megfelelő méretű medencék száma. És újak épülnek. Valamikor a gigantománia és a luxus volt előtérben. Most a célszerűség. Huszonöt méteres medencéket építünk, 18-20 milliós korona beruházással. Tizenöt esztendővel ezelőtt ez a szám 25 millió volt. Változnak az idők... Évente 40 milliót költünk úszóoktatásra. A kiadásokat a nemzeti bizottságok, a szülői munkaközösségek, az állami biztosító fedezi. Egy óra egy gyerek számára nagyjából tíz koronába kerül. A szülök 3-5 koronával járulnak hozzá. Drága mulatság? Nem hinnék. Ha mindenki egy irányba húzza a szekeret, hihetetlenül olcsó. Egészségről, életről van szó... Ami aggasztó: a veszélyesen túlzott derűlátás. Ennek alapja az esztendők óta tartó félreértés. Mert kit is nevezhetünk tulajdonképpen úszónak? Az alapvető iskolai követelmény arról szól, hogy minden egészséges tanulót, aki huszonöt métert képes teljesíteni. Az úszó szövetségben viszont csak azt ismerik el úszni tudónak, aki 200 métert képes leúszni. Akadémikus a polémia? Egyéni megítélés kérdése? Nem. Élet és halál kérdése. Fiatal és felnőtt korban nem fulladnak vízbe az úszni nem tudók. Kerülik a vizet. Nem megyek jégkorongoz- ni, ha nem tudok korcsolyázni, nem lépek színpadra, ha nincs emlékezőtehetségem. Többnyire a gyengébb úszókra leselkedik a halál. Olyanokra, akik túlbecsülik képességeiket. A víz hullámai háromszor annyi férfit, mint nőt nyelnek el. Talán a gyengébb nem józanabb, óvatosabb? A teremtés koronája pedig „ki vagyok, mi vagyok“ alapon bizonyítani akarja nagyságát, ügyességét, bátorságát? Nincs egyértelmű válasz. Az utóbbi esztendőkben egyre többen fulladnak vízbe. Ez a szomorú szám csak a tíz-tizenöt éveseknél csökken. Minden bizonnyal a tömeges úszóoktatás eredményeképpen. Viszont félelmetes memento a szülök számára az öt esztendőnél fiatalabbak elszomorító statisztikája. Ennél már csak a negyven éven felüli férfiak vízi tragédiája riasztóbb. Mindenféle történetek vannak. A vízi tragédiák nyolcvan százaléka nyáron következik be, s természetes (?) eredménye annak a gondtalan fürdőzésnek, annak a végtelenül sajnálatos körülménynek, hogy a negyven évnél idősebb felnőttek hatvanötHa ilyen korban megtanulnánk úszni... hetven százaléka egyáltalán vagy kevésbé tud úszni. Ha bírja is némileg az úgynevezett „kutyaúszást,“ akkor a könnyelműség áldozata lesz. És könnyelműségét - gyakran - a legcsábítóbb segítség fokozza: az alkohol. Az alkoholos állapotban bekövetkezett vízi tragédiák aránya körülbelül megegyezik ama közlekedési drámákéval, amelyekben szintén az ital játssza a főszerepet. Néhány éve történt. A tónál éledezett a fürdőélet. Az idő hűvös volt, kevesen merészkedtek a homokdombok közé zárt tóba. Inkább a parton heverésztek. Délben három fiatalember érkezett kerékpáron. Nyilván túl voltak az ünnepi ebéden, ittak is valamit, mert felhevüttek a kerékpározástól, arcukon csillogott a verejték. Egyikük vendég volt, katonapajtását látogatta meg. Ez a vendégfiú ahogy megpillantotta a tavat, leugrott a kerékpárról, s dobálni kezdte magáról a ruhát. Aztán amúgy gatyában nekifutott a tónak.- Vigyázz! - kiáltott utána a barátja. - Hirtelen mélyül!...-Tudok én úszni - válaszolta a vendég és bevágódott a vízbe. Alámerült. Vártuk, hogy felbukkanjon a víz színére és ússzon tovább. Nem így történt. Eltelt egy perc, azután kettő. Ekkor már mindenki talpon volt. Csónakot hoztak, a vendéglátó beevezett a tóra, körülbelül arra a helyre, ahol barátja elmerült. De hiába kotorták a medret, a fiú nem került elő. Csak késő délután, amikor kijött egy halász a fiával, akiknek szomorú szabadalom volt a birtokában: ók voltak a hivatásos hullakeresök. Hosszú kötelet gombolyítottak le, amelyen harminc centiméter távolságban fél méteres zsinegek ágaztak le, s minden zsineg háromágú horogban végződött. A kötél egyik végét a parton hagyták, a másikat a csónakba vették és nagy kört írtak le a tragédia feltételezett helye körül. A szó szoros értelmében bekerítették a víz áldozatát. Azután a halász a partra kanyarodott, s finom, óvatos mozdulatokkal kezdte behúzni a kötél szambád szárát. Vágni lehetett a csöndet, amíg a halász halkan meg nem szólalt: - Megvan! A következő percben feltűnt a víz színén egy meztelen hát, az egyik horog a hónalj öblébe akadt és lassan a part felé vontatta a fiatalembert. Aki három órával azelőtt még élt. Néhá- nyan begázoltak a vízbe, kiemelték és lefektették a homokra. Sohasem felejtem el az arcát. A hirtelen halál iszonyatát, ami ráder- mett fiatal vonásaira és egy szörnyű görcsbe torzította. A boncolás megállapította: nyolc-tíz féldeci konyakot ivott a kísérő sörökön kívül... A figyelem nem ritka emberi erény - kötelező tulajdonság olyankor, amikor mások élete forog veszélyben. Arról semmiféle statisztika nem készül, hány embert figyelmeztetnek évenként arra, hogy veszélyes helyet választott a fürdőzésre, s arról sincs kumutatás, hány veszélyes helyet jelölnek meg táblákkal: itt a fürdés szigorúan tilos. Általában a fiatal életek forognak veszélyben, kerülnek a veszteséglistára, mert a gyerekeket nem figyelmezteti senki, vagy hiába figyelmezteti: a fiatalok nem nagyin hallgatnak a jó szóra. Az oktalan halálnak vannak megdöbbentően tragikus esetei, olyan drámák, amelyeken az ember csak eltöprengeni tud: hogyan történt? Kora tavasszal horgászott egy fiatal apa. Magával vitte ötéves kisfiát. Az apa az úszót leste, a kisfiú körülötte játszott. Egy darabig ö is figyelte, van-e az apunak kapása vagy nincs, azután mással kezdett foglalkozni... Hogy mivel?... Nem tudjuk __Elte lt egy kis idő, az apa keresni kezdte a kisfiút, de nem találta. Azt gondolta, elcsatangolt valahová. Nem így történt ... A vizek partján lesben áll a halál. Mindnyájan találkozunk vele. Van, aki elkerüli, van akinek ez a találkozás az utolsó esemény életében... Tavaly csaknem négyszázan fejezték be életüket a folyókban, a tavakban, sóderbányákban és kubikgöd- rökben. Négyszáz vízi tragédia. Mennyi kisírt szem, mennyi végig nem álmodott álom... Emberek, vigyázzunk magunkra. És egymásra. (T. V.) ■ A Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) három esztendővel ezelőtt igyekezett a sportágat megszabadítani a legfőbb bajtól, a túl kemény játéktól és a durvaságtól. Ezt egyrészt a szabályok pontosabb értelmezésével, másrészt a szándékos lökések elleni progresszív büntetések bevezetésével akarták ^megoldani. A szabályváltoztatás visszhangja nem volt egységes. Ahogy ez már lenni szokott, az egyik tábor lelkesedett, azt remélte, hogy ezzel meg lehet menteni ezt a vonzó, izgalmakban bővelkedő sportágat. A másik viszont inkább azt a véleményt képviselte, hogy a kézilabdázás küzdősport, nem pedig a „gyengék“ randevúja. Két esztendeje már az új szabályok alkalmazásával játsszák a mérkőzéseket. Úgy tűnt, a bizakodóknak volt igazuk: a játékosok gyorsan megtanulták, hogy játék közben mit szabad és mit nem lehet. A bírók kezdetben kisebb vétségekért is túlságosan sokat fütyültek, de rövidesen felülkerekedett a józan ész, az újítás lényegének elhanyagolása nélkül ismét nyugodtan, felszabadultan lehetett kézilabdázni. Egyelten játékosnak sem kellett attól tartania, hogy a mérkőzés után orvosi kezelésre szorul. A nemzetközi találkozókon is ilyen hangulat alakult ki és a kézilabdázás hívei elégtétellel vették tudomásul, hogy az újítás bevált. Mindenesetre nyilvánvaló: a szabályváltozás sikere a játékvezetőIzgalmas játék a kézilabda. De történt-e szabálytalanság? Csak a játékvezető tudja... (Archívumi felv.) kön áll vagy bukik. A bírók személyisége, tapintata és a játék lényegét megértő képessége segítségével a sportág visszanyerte korábbi rangját. Idővel azonban ismét jelenkezett a durvaság. A különböző nemzetközi tornákon, kupamérkőzéseken kiderült, hogy a játékosok gyorsan „tanulnak“. A védők a bírók által eltűrt különböző meg nem engedett eszközök igénybevételével állították meg a támadókat. Ha ugyanis a védő „odavágott“ a támadónak és a játékvezető továbbengedte az akciót, akkor ez olaj volt a tűzre, elkerülhetetlenné vált az erőszak és a kíméletlenség kiszélesedése. Nem egy példa van rá, hogy a játékosok egyes tétmérkőzéseken ismét feltartanak, löknek és ütnek (nem is kicsiket!) olyankor is, amikor még reményük sincs a labda megszerzésére. A lökést részben most is súlyosan büntetik. De legtöbbször néhány perccel később ugyanezt - sajnos - minden büntetés nélkül is megtehetik. Vagy egy másik példa. A gólt dobó játékost szabálytalanul, az eszközökben nem válogatva támadják, gyömöszölik. A gólt ugyan megadják a bírok, de a védő nyilvánvaló sportszerűtlenségét nem büntetik. Az is gyakran megesik, hogy az egyik játékost egy ártalmatlan lökésért két percre kiállítják, s röviddel ezután a másik durva és kíméletlen lökését egyszerűen elnézik. A keménység megítélése a bíró felelőssége. A kézilabdázók mindig úgy küzdenek, harcolnak és „verekednek“, ahogyan azt a játékvezetők megengedik. Néha bizony csak szemlélői a pankrációs jeleneteknek. Tehát szinte kizárólag a bíróktól függ (a futballban is ez a helyzet!), hogy lehet-e a jövőben is „tiszta kézilabdázásról“ beszélni. Az IHF kötelessége a játékvezetés fontosságának tudatosítása, s a bíráskodás színvonalának állandó javítása a nemzetközi szövetség bíróbizottságának a feladata. Annak ugyanis nem szabad megtörténnie, hogy amíg a klubok egyre nagyobb erőket mozgósítanak a játék színvonalának emelésére, addig a bíráskodás egy helyben topogjon. * # VASÁRNAPI KIADÁS index 48 097 Kiad|a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, főszerkesztő: Rabay Zoltán, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetó János, szerkesztőség 815 81 Bratislava, Gorkého 10, telefon: 309. 331-252, 332-301, szerkesztőségi titkárság: 550-18. gazdasági ügyek 506-39 Táviró 092308 Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava, Volgogradská 8 Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében. 815 80 Bratislava. Martanoviőova 21 Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava. Jiráskova 5. telefon: 337-623, 337-825 Hirdetési iroda a közieteknek: 815 80 Bratislava. Vaianského nábrezie 15. II. emelet, telefon 551-83. 544-51. Előfizetési dij havonta - a vasárnapi kiadással együtt - Kős 14.70 A vasárnapi kiadás előfizetési díja negyedévenként Xős 13.-. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések. PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlaőe. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6 B M' \ *- i jm-»JMm . . v..-.*<• HHHP^S jflBB M H 1 W m& S^y^i^í. 15 h LS ä SÉ^j # |SPBRflHBy| M w W A ti rVT TT >7^SJ|7njniT^^''''i‘l^ir<’JiK^H miiimmm ...■un miu ■ j _fg;. V. " ^I-.' wJ9& randevúja • . s. ►-./,' - .
