Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
SZENK SÁNDOR iszások állnak in az Úr 1932-ik ^rrónyári hajurak érkezését, majd tőlük a pa- szerint itt és ott lébe kell állniok, ;ák az Életet, részét az urak , de kicsike rész kaszások éhes az elosztás is- i régi szabályai azonban csend- lóbb és huszon- ésnyire helyez- I, mintegy láncot sok körül léma, de figyel- jeleiként bámul- gy lyukra a levenézve egy-egy írt az ordré sze- lincs arca, sak ereje és irá- :ell ellensúlyozni /el és irányával, >i elsőbb- és fel- í; értettem, véiz urak a hintók- jek némely hölA nyarakon szokás, ha aratóbandába verődnek. A kenyér cirkusz balladája >BÁGYI ELEK BÁTYÁM EMLÉKÉRE •Jváncsiság csalt íjnalon a puhaint, hogy Isti ké- 5 Isti nagyon jó azdag, nagyon és pikáns tettei gtetik a női színcsiak, de a höl- i kíváncsiságuk: félelemmel vek ide meg oda: együtt. sebbek és böl- ogy sok ez a kasa véznák, gör- izeműen alázaílheti bátorságu- arcátlanságukat ért az aratásidö járva ;m akaszthatták jukat, még min- : pár kiló búzáért / a dohos dará- és máié helyett üthessenek kei meg bölcsebb y nem is lesz. all, mert gépek súzáját - a pa- cs vetése, már Isti! Ingujj- inóból, egyene- abszint mellől, 5 és abszintos 61 kísérve, akik ;endőrkordonnál rdetben bávata- al tigzta levegö- mindinkább feli merednek Isti parasztok tágu- és méltósággal, némán menetel - mintegy seregszemlét tartva. Szép férfi. Magas, barna, metszett szemű, erős állú, erős vállú és diadémként csillog homlokán az értelem. , Leszegett fejjel menetel: ütemesen, súlyosan koppannak léptei a kövezett piactéren, aztán egyszer csak megtorpan, és a bandagazdát szólítja. Mozdul a rendezetlen tömeg s kicsi, de mokány ember nyoma- kodik előre, és jelenti, hogy ő Szálldobágyi Elek, és alázatosan várja a vonatkozó utasítást, hogy a határ melyik részén álljanak munkába? Isti a lábai elé, a kövezetre mutat:- Itt.-Itt?- Itt. Nem érti a paraszt, és kérdőn les társaira, de azok sem értik. Jóságosán mosolyog Isti, rriert ő érti, hogy miért nem értik ezek őt. Hogyan is érthetnék, hiszen nincsen fantáziájuk! Türelmesen magyarázatba kezd ezért, és előadja, hogy úgy kell a piactér kövére nézni, mintha zsíros, fekete föld lenne, amelyen ringó búzatábla sárgul. Mintha, mintha... Lássanak azért munkához, álljanak a rend végébe, és lengessék a kaszát, mintha csakugyan rendet vágnának; meglesz a fizetség éppen úgy, mintha valódi búzát vágnának. Tanakodnak a föparasztok, azután rábólintanak Isti óhajára: lekaszálják a nincsen-búzát, ha utána lesz búza. Sóhajt Szálldobágyi, nekilendíti a kaszát, és megindul komótosan; utána a többi is idétlenül, esetlenül, majd mindinkább akkurátus formát öltve, úgy, ahogyan más S a látvány: csodálatos! ötven kaszás kaszálja a semmit. Aztán Isti tovább csiszolja fantáziájukat, amennyiben felszólítja őket, hogy fenjék is időnként a kaszát, mintha igazi búzát vágnának; felszólítja őket, hogy énekeljenek is, ahogyan jókedvű aratókhoz illik. Rezgőhangú vén paraszt hangja száll: Káka tövén költ a ruca, jó földben terem a búza... Csakhogy Isti lassúnak tartja ezt, és azt kívánja inkább, hogy Nád- fedeles kis házikóm leégett a héten... Csodálatos a látvány. Ellazulnak a csendőrök, és vigyorogni kezdenek. Bajuszuk alatt bazsajognak az urak. Bacarásznak és tapsikolnak a hölgyek. Felkel a Nap, és ő is idebámul. Felkel a város, és a hírre ezrek gyülekesznek, körbeállnak és röhögnek. Aréna lett a piactér. Aztán egy csitri lány elvissantja magát: hát a marokszedők hol maradtak?! Magához inti Isti, homlokon csókolja a gyereket, mert lám: ennek van fantáziája, majd elrendeli, hogy minden kaszásnak legyen ma- rokszedóje. Fél részért jönnek a lányok, asszonyok, hajladoznak a villogó kaszák között, ám közben melegszik a kő, kapkodják mezítelen lábukat, s ez új elemmel gazdagítja a nevet- nivalókat. Egyetlen hatalmas röhögő tenger a tér, gyönyörű és boldog ez a mai nap. Jövel Szentlélek Úristen! Isti nagy napja ez. Most már felszabadultan haho- táznak az urak is, és könnyeiket törlik. És suhintja a kaszát az öreg Szálldobágyi, és hull a könnye a kőre, és látja, hogy minden cseppje virágot virágzik, és már hatalmas tarka rét a tér, amelyen urak állnak egymás mellett, mint a búzaszálak és rendet vágnak bennük az ötven kaszások, és már minden virág piroslik a vértől és minden röhej - halálhörgés- be fullad. Ezt gondolja a vén Szálldobágyi, mert egy kevéske fantázia őbelé is szorult.- No, találd ki, mit hoztam - szállt le egyik nyári este a kerékpárról a szokottnál is fáradtabban édesapám, s a válláról leemelte a vászontarisznyát, amelyben a napi elemózsiát hordta az útépítésre, ahol már csaknem egy fél éve dolgozott.- Cseresznyét - mondtam minden gondolkodás nélkül, mert én akkoriban semmit sem szerettem jobban a cukorízű, sárga cseresznyénél.- Hol van már a cseresznye! - nevette el magát édesapám.- Hol van? - kérdeztem meglepődve azon, hogy akkor is lehet valahol, ha a tarisznyában nincsen.- Rég megették azt a seregélyek. Hiszen már az alma kezd pirosodni a fákon - próbált beavatni a gyümölcsérés titkaiba, de engem csak a tarisznya érdekelt, amely púposán himbálódzott édesapám szurokfoltos kezében.- Tudom már, dinnye! - vágtam ki diadalmasan, s a tarisznya felé nyúltam, de egy nyüszítő, vékony hangocska megriasztott.- Csak nem ijedtél meg egy kiskutyától?!- csóválta meg édesapám a fejét rosszallóan. - Hogy fogod gondját viselni, ha máris félsz tőle - emelte ki a kapálódzó kis jószágot, s a kezembe adta. - No, milyen? - kérdezte kíváncsian, mikor az arcomhoz emeltem.- Szép, csak egy kicsit rozsdás - mondtam tréfálkozva -, de az nem baj, mert én pont az ilyet szeretem, mert több ilyen kiskutya nincs az egész utcában, de talán még az egész világon sincs - áradoztam a boldogságtól, ami egyre nagyobb hullámokat vetett bennem.- Most adunk neki valami vacsorát - tolta be apám a kerékpárt az udvarra, hogy visz- szavehesse tőlem a kutyát. - Gyere, Suhanc- simogatta meg gyengéden a puha szőrű kis állatot.- Nekünk ide már egyéb sem hiányzott!- csapta össze édesanyám a kezét Suhanc láttán.- No, akkor legalább már ez is megvan- tette le apám a kutyát a konyha döngölt földjére. - Nézz körül, fiam, az udvaron, biztosan akad valami alkalmatosság, amibe enni adhatunk a váratlan vendégnek- mondta, de a szemét nem vette le a szuszogó kis jószágról.- Kell a gyereknek is egy kis öröm - jegyezte meg édesapám mintegy magyarázatképpen, mikor már kívül voltam a küszöbön.-Tudom - hallottam aztán édesanyám csendes, belenyugvó válaszát -, úgy ismerlek én már téged, mint a tenyeremet. Suhanc nemcsak egyre szebb, hanem napról napra okosabb is lett. Reggeltől estig a nyomomban volt. Ószi eső, téli fagy sem tarthatta vissza attól, hogy mindig ott legyen ö is, ahol nekem kellett lennem. Egyik tavaszi reggel azonban hiába tettem tűvé érte az egész várost; szőrén-szálán elveszett.- Ad neked apád! - fenyegetett meg délután édesanyám, pedig azóta sem szorultam én annyira a vigasztaló szóra. Édesapám, szerencsére, másképp vélekedett.- Megkerül Suhanc. Amiatt nyugodtan al- hatsz - igazította meg a párnát a fejem alatt, mert azon az estén nagyon későn keveredett haza. „Majd holnap, holnap jön a verés“ - gondoltam magamban, s azon a hosszú éjszakán álmomban is Suhancot kerestem. Lassan minden azt mutatta, hogy elfelejtettük a rozsdás kutyát, de azért édesapám nem hozott másikat helyette. Esténként újra cseresznyeillat lengte be a konyhát, amikor váratlanul ismerős kutyaugatás ütötte meg a fülemet. Úgy futottam a hang irányába, mintha puskából lőttek volna ki. Grosz úr, a vadász éppen akkor haladt el előttünk, mikor a kaput nyitottam. Két kutyát vezetett zöld selyempórázon, szájkosárral.- Suhanc! - kiáltottam el magam, ahogy csak a torkomon kifért. A vadász kezében erre megfeszült az egyik póráz, s a következő pillanatban Suhanc olyan szorosan ölelt magához, hogy csak a kapufélfa mentett meg a hanyatteséstől.- Mit akarsz azzal a kutyával, te kölyök? - kapkodott a póráz után a vadász. - Szultán! Azonnal lábhoz, Szultán! - kiáltozta nekivörösödött arccal, de az én kutyám rá sem hederített.- Szóval így állunk? Nagyságos úr! - került elő a konyhából apám is. - Tessék csak, vigyél el Szultánját, de Suhanc itt marad. Ezt az ebet az én fiam nevelte fel. - Ezzel levette a kutyáról a szájkosarat és a pórázt, s a meghökkent Grosz úr elé dobta. - Ezt viheti, ez a magáé - mondta visszafojtott haraggal, s válaszra sem várva, megfordította a kulcsot a kapu zárjában. Most már tudom, hogy én azon a tavaszi estén nemcsak a kutyámat kaptam vissza __ St efan Bednár: A halott felderítő voltak | 0 1 3 C s !
