Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-27 / 30. szám

*» <* * Megjelenésében, viselkedésé­ben nincs semmi feltűnő, ilyen szempontból teljesen elvegyült a kazincbarcikai amatőr színjátszó fesztivál forgatagában. De minden­ki felfigyelt rá, amikor beszélni, ér­tékelni kezdett. Ilyen szeretettel, egyszerűen és mégis nagy hozzá­értéssel, s ugyanakkor őszintén, a hibákat nem elhallgatva, kevés színházi szakembert hallottam be­szélni. így hát nemcsak a színját­szásban betöltött tisztsége, hanem megnyerő egyénisége késztetett arra, hogy beszélgetésre kérjem meg ót. 0 Véleménye szerint milyen ma a jó színház?- Nem vagyok híve az izmusok, különbö­ző iskolák kiemelésének. Számomra az a jó színház, ahol az előadás alatt megfeledke- zek mindenről, a körülöttem ülőkről, gondja­imról, minden másról, s teljesen átadom magam annak, amit látok, amit hallok, s ér­zem, mindez magával ragad, átjárja egész lényemet. A rossz színházban kínos lassú­sággal telik az idő, s azon veszem észre magam, hogy minduntalan fészkelődöm, s azon gondolkodom, én mit hogyan csinál­nék, mert amit látok az nem jó, nem igaz. • Amióta színház létezik, válságról is be-, szélnek, önnek mi erről a véleménye?- A színház szüntelenül fejlődik, mindig ugyanaz és mindig más. Megtorpanhat, de válságban sosem volt és nem is lesz. A szín­játszás az egyetlen kommunikatív művészet, így hát még a legfantasztikusabb technikai csodák világában is fontos lesz az ember számára, hogy alkotó közösségben gondol­kodjék el az élet értelméről, a boldogságról, s megannyi más sorskérdésröl. Ha öt, tíz vagy húsz ember közösséget alkotva beszél­ni, vallani kezd az életről, az mindig izgalmas lesz sokak számára. • Több ország amatőr színjátszó mozgal­mában különböző műfaji kategóriákba sorol­ják a résztvevők. A szlovákiai magyar amatőr mozgalmunkban is jelenleg vita folyik arról, hogy legyenek-e műfaji kategóriák, s ha igen, milyenek. Kíváncsi vagyok az ön állás­pontjára.- Természetesen itt is az adott helyzetből kell kiindulni, a sajátosságokról sem megfe­ledkezve. Nekem az a véleményem, hogy csak egy színjátszás létezik, amelynek sok­EGY SZERELMEM VAN Beszélgetés Georg Malvius rendezővel, az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetsége alelnökével • Névjegykártyáján ez áll: Georg Malvius, az örebrói színház igazgatója, művészeti vezetője, az AITA, az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetségének alelnöke. Hogy fér össze ez a két tisztség?- A teljesség kedvéért mondom, ez még nem minden. A helsinki Színművészeti Főis­kola tanára és a svéd televízió rendezője is vagyok. Nincs gondom a tisztségek egyezte­tésével, mert egy szerelmem van: a színház. Minden lépésemet, cselekedetemet ez a tény határozza meg. Szeretném, ha minél több ember részesülne abban a varázslatban, amit színháznak neveznek. Ezért dolgozom rendezőként, igazgatóként, tisztségviselő­ként egyaránt. Magam is mind gyakrabban szeretnék ebben a csodában gyönyörködni. Ezért utazom a nagyvilágban, s nézek meg nagyon sok színházi előadást. • ön páratlan nyelvismerete miatt is le­gendás.- Ez azért egy kis túlzás. Tizenkét nyelven beszélek majdnem tökéletesen, néhány to­vábbi nyelvet értek, s úgy-ahogy megérte­tem magam. A világnyelveken kívül jól be­szélek magyarul is, hála édesanyámnak, aki magyar lévén külföldön is megtanított anya­nyelvemre. Az utóbbi években sokat járok Magyarországra, azóta árnyaltabban tudom magam kifejezni ezen a gyönyörű de nehéz nyelven. Egyébként nyelvismeretem is szín­házi indíttatású. Jó, ha az ember érti is, amiről a színészek beszélnek, ezért tanul­tam, tanulok nyelveket. • Kérem, mutassa be röviden olvasóink­nak az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szö­vetségét.-Az AITA több mint harminc éve, 1953- ban alakult. Csehszlovákia is az alapító ta­gok között volt, s azóta is aktív szerepet tölt be ebben a szövetségben. A szövetség célja valamiképpen összefogni a világ amatőr színjátszó mozgalmát, közvetíteni az infor­mációkat, szervezni színészek, rendezők képzését, sajátos eszközeinkkel hozzájárulni egymás kultúrájának megismeréséhez,' a népek, nemzetek közötti barátság, testvéri­ség elmélyítéséhez. Szövetségünknek jelen­leg harminckilenc ország a tagja, s rövidesen több új tagországunk is lesz, s ez is igazolja munkánk, fáradozásaink értelmét. • Lehet-e valamiképpen jellemezni a vi­lág amatőr színjátszó mozgalmát?- Nyilvánvaló, hogy a kép rendkívül sok­színű, változatos. De alapjában véve minden ország amatőr és profi színjátszói tradicioná­lisak és kísérletezők. Hagyományosak olyan értelemben, hogy saját nemzeti kultúrájukból merítenek, de mindig többet, mást akarnak, ezért a kísérletezés. 0 Mi lehet vajon az értelmes kísérletezés mércéje?- Hát ez bonyolult kérdés, általánosság­ban nehéz is rá válaszolni. Annyi tény, hogy a közönség visszajelzése szükségeltetik. Nem hiszek az olyan színházi rendezőnek, aki azt mondja, fantasztikus dolgot csinál­tam, csak a közönség nem érti. Üres székso­roknak, nyilvánvalóan nem érdemes játsza­ni. A legfantasztikusabb rendezés sem ér egy fabatkát sem, ha nincs közönsége, mert így halott az előadás. Molnár László felvétele féle arculata, eszköze van, de mindez mindig - színjátszás. Nem az eszközök a lénye­gesek, hanem az, hogy azok, akik a színpadon vannak, mit tudnak fontosat, érdekeset mondani nekem, s elhitetik-e ve­lem azt, hogy életbevágóan fontos és igaz, amit közölnek velem. • Szeretném, ha valamit önmagáról is mondana olvasóinknak.-Amit idáig rendeztem, azok már kész dolgok, én már nem tudok változtatni rajtuk, ezért inkább terveimről beszélek, most azok izgatnak. Ósszel örebróban rendezem meg Händel Július Cézár című operáját és Bern­stein Candide-ját, a svéd televízióban a III. Richárdot mutatjuk be. Detroitban amatőr színészstúdiót vezetek, s megkezdjük a mo­nacói világfesztivál előkészítését, ahova szeretnénk meghívni a prágai Stúdió A együttest. Nagyon megkapott az ő előadá­suk. A szövetségben rendező-tanfolyamot készítünk elő, törjük a fejünket a tananya­gon. Az a gondunk, hogy egységes színház- történetet tanítsunk, vagy jórészt gyakorlati foglalkozásokat tartsunk-e, ahol egy-egy szerző, színmű elemzése kapcsán gazdagít­hatjuk a résztvevők esztétikai, pedagógiai és lélektani ismereteit. Nagy dilemma ez. 0 Végezetül arról szeretnék érdeklődni, járt-e már hazánkban, s ismeri-e a csehszlo­vákiai színjátszást?- Többször jártam Kaplicéban, ahol meg­csodáltam gyermekszínjátszó csoportjaikat, voltam Hronovban, ott is több kitűnő előadást láttam. Több csehszlovákiai barátom van, tőlük tudom, hogy önöknél bőkezűen támo­gatják az amatőr mozgalmat, s ez nagy szó, főleg nekünk, nyugatiaknak. Szlovákiában még nem jártam, de remélem ott lehetek majd a martini színházi szemlén, és szeret­nék eljutni Jókai szülővárosába is, megtekin­teni a Jókai-napokat, amelyről idáig csak hallottam. Én mindennél többre becsülöm a személyes jelenlétet, az emberi kapcsola­tokat. Ezért bízom abban, hogy egyszer részt vehetek a Jókai-napokon is. • Köszönöm a beszélgetést. SZILVÁSSY JÓZSEF Az egy hónapja befejeződött 1983/84- es színházi évadban nem panaszkodhat­tunk az eseménytelenségre. A Magyar Területi Színház idei bemutatóit felidézve tudatosíthatjuk leginkább, hogy színhá­zunk egyetlen évadban hány féle dráma­felfogás szerint íródott drámát, dramati- kus szöveget játszott. Ennek oka minde­nekelőtt az az évek óta érvényesülő szemlélet, mely szerint a színházunknak „szolgálnia kell“ a nézők (persze csak feltételezett) igényeit, amelyeket végül is minden esetben aszerint „feltételeznek“ mit sikerült a színházban létrehozni. Az ilyenfajta önigazolás elvezethet odáig, hogy kívülállókat megtévesztő hivatkozá­si alapot teremtenek, amelyről aztán az egyre erőteljesebb szakmai és nézői el­utasítást kiváltó produkciók esetében is külső okokra, kívülálló tényezőkre hárít­ják a felelősséget. Másik tévedés, de az előbbihez szervesen kapcsolódó jelen­ség, hogy még mindig hajlamosak va­gyunk úgy beszélni a színházunkról mint valami egyedi jelenségről, amelynek a csehszlovákiai magyar nemzetiség szo­cialista kultúrájában (küldetésbeli) kivált­ságai vannak. Holott a MATESZ művészi munkájának megítélésekor sem találha­tunk ki más eszmei és esztétikai kritériu­mokat, mint amit a cseh és szlovák szín­házkritika a párt kulturális politikájának megfelelően minden színházművészeti alkotás megítélésekor alkalmaz. Erről egyre gyakrabban meggyőződhetünk, hi­szen az utóbbi időben a szlovák sajtó megkülönböztetett figyelemmel kíséri a két társulat munkáját... Az elmúlt évad dramaturgiai képletét, koncepcióját keresve tanácstalanul ál­lunk meg a listát látva. Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című klasszikus­nak számító dráma Konrád József-ren- dezte változata végeredményben adó­sunk maradt azzal, amit a színháztól korunkban elvárunk. A színház ebben az esetben sem állt a dráma és a közönség közé a maga véleményével, gondolatá­val. A bemutató minden formai ötlet (a török kém és a keretjáték) ellenére sem közvetített mást felénk, mint Vörösmarty veretes szövegét, gondolatait. Minden­képpen megfontolandó lenne, hogy a magyar nemzeti drámairodalom klasz- szikusainak műveiből válogatva a jövő­ben olyan drámákat játszanak, amelyek a színház egységesebb művészi arculata megteremtésének, a színészek egyéni­sége fejlesztésének az elősegítői lehet­nek. Ehhez persze kevés csak a jó darab. Hiszen a jó színházhoz ma már nemcsak jó dráma és jó színészek kellenek, ha­nem jó rendező, jó jelmez- és díszletter­vező is. Ezek a tényezők együtt, fontos­sági sorrend nélkül, kell, hogy jó előadá­sokat teremtsenek. Teremtésről beszé­lünk, hiszen a drámai szöveget a színpad forma- és gondolati rendszerében kell újraalkotni. Ezek nélkül még Bertolt Brecht híres Koldusoperája is csak a zenés játék szintjén szólhatott a komáromi társulat közönségéhez. Miro Procházka fiatal rendező első bemutatkozása volt ez a produkció. Bizonytalan rendezői ötle­tek, az olykor mindent elborító erotika és a brechti songok operettessé silányítása mellett, kétségtelen eredménye ennek a produkciónak hogy a színészeket összetettebb, többsíkú kifejezőeszközök használatára kényszerítette. Ez az egyik igazolása annak, hogy milyen darabok segíthetik a társulat gazdagodását. Külö­nösen, ha mindezzel a jövőben a drama­turgiai célzatosság és az egyértelműen tisztázott rendezői gondolat is párosul. Ezt látszott igazolni ugyanennek a rende­zőnek a rendezésében Ivan Bukovőan Mielőtt a kakas megszólal című drámája. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején ját­szódó darab sok vonatkozásban kínálja az aktualizálást, bár az írói megformálás maga is a konkrét történelmi eseményt szinte csak „ürügyként“ használta fel a minden kiélezett helyzetben nélkülöz­hetetlen éthosz keresésére. Az a fajta publicisztikus aktualizálás, amely ezt az előadást jellemzi, jól felismerhető szán­dékból ered, de nem éri el Bukovőan drámájának gondolati mélységeit. A szí­nészek számára e darab minden szerepe egy-egy jó alakítás lehetősége, s éppen az ilyen darabok (a Koldusopera is) kivá­lasztása jellemezhetné a színház drama­turgiájának törekvését a fiatal színészek nevelésében is. Aligha fogható rá ez a törekvés a ko­máromi (Komárno) társulat utolsó bemu­tatójára, amelynek próbasorozatát Kon­rád József rendező betegség miatt nem tudta a bemutatóig folytatni. Az így kö­zönség elé került A legyező című Goldo- ni-komédia nemcsak a befejezetlensé- get, de a rendezői gondolat egysíkúságát is tükrözte: az egymással ellentétes szí­nészi játékstílusok, az elsekélyesített jel­lemkomikum és az itt ismét jelentkező, immár lassan a „komáromi“ jelzőt is kiérdemlő öncélú, néha malackodásba fulladó erotika. Bár az idén a kassai (Kosice) Thália Színpad rendezői gárdája is állandósulni látszott, a bemutatókon ez mégsem volt érezheztő. Daniela Kapitánová Braginsz- kij-Rjazanov A bagoly című vígjátékát, majd Páskándi Géza Egy ember, aki megunta a bőrét című groteszk játékát rendezte. Míg az előbbi mindenképpen a szórakoztatást követő rendezői gondo­lat jegyében született, addig a Páskándi- darab az erőteljes írói gondolat kénysze­rítő erejével és a rendező értelmezésével nőtt túl ezen a szinten. A Thália Színpad együttesében uralkodó bizonytalan alko­tói légkör elsősorban a színészeket sújt­ja. Az egyre inkább tudatos társulatépítő munkát kívánó helyzet még akkor is meg­oldás után kiált, ha vannak olyan néze­tek, melyek szerint a komáromtól két- háromszáz kilométerre alkotó együttes létezése nem eléggé indokolt. Pedig a MATESZ tájolásainak gyakorlatát fi­gyelve, megállapíthatjuk, hogy gazdasá­gi, szervezési okokból - a művelődéspo­litikai elvekről nem is szólva - sem lenne célravezető ezt a társulatot visszafejlesz­teni. A prágai színházművészeti akadémi­án (DAMU) tanuló Horváth Lajos az idén is nagymértékben hozzájárult a Thália Színpad művészi útkereséséhez. A jobb­ra törekvő szándékot azonban nem min­den esetben párosította invenciózus munkával. Ráadásul arra is rákénysze­rült, hogy az idén ő rendezze a színház helyenként erőszakoltan is felvállalt „drá­maíró-nevelésének“ eredményeként leg­utóbb íródott csehszlovákiai magyar dramatikus szöveget. Mészáros László Egy tanú idézése című színpadi játéká­nak értékét csupán a vállalkozás célja - Fábry Zoltán emberi és írói példájának színpadi eszközök segítségével való be­mutatása - adja. A dokumentum, az éthosz, a történelem akkor válhat katar­zist kiváltó drámai eszközzé, ha a drama­turgia törvényeit, a színház több síkú művészi kifejező eszközeit figyelembe veszi. Ennek tudatában Horváth Lajos mindent elkövetett azért, hogy a fenti törvényszerűségeket figyelembe nem ve­vő dramatikus szövegből kicsikarjon va­lamilyen drámai konfliktust. Az eredmény végül egy helyenként rendezői műhibák­kal terhelt, Fábry Zoltán életét csak fel­mondó előadás lett. Jan Jílek A csodatevő Borbála-ág cí­mű mesejátéka volt az évad utolsó be­mutatója. Horváth Lajos ezúttal rendezői határozottsággal, mégis elsősorban a folklór esztétikumát rosszul értelmező nézőpontból közelített a szöveghez. En­nek szerves része volt számtalan olyan népzenei és népköltészeti eiem, amely a drámai szöveg folklór-ihletettségéhez kötődött. Ezért olyan jellemzően cseh ennek a mesejátéknak a világa, s ezért lehetetlen ehhez magyar néptánceleme­ket, népszokásokat és népdalokat kap­csolni. Aligha akad olvasónk, akinek ne tűnne szemébe a nagyobbrészt elmarasztaló ítéleteket felsoroló írásunk. Magunk im­már negyedik évadát kísértük rendszeres figyelemmel a MATESZ művészi munká­jának. Az idén vitathatatlanul érezhető útkeresés éppen a bevezetőnkben emlí­tettdramaturgiai koncepció kiérleletlensé- ge, a kiválasztott darabok többségének el­térő művészi értéke, a kassai Thália Szín­pad társulatának körülményei hatására lett ismét felemás. Az új színház épület - reméljük - már a közeljövőben elkészül, s ez kötelezi is atársulatot, hogy művésze­tével fölnőjjön a várhatóan gyökeresen megváltozó üzemeltetési körülményei­hez. Feltétlenül meg kell alapozni azt a dramaturgiát, amely - a párt művelődé­si politikájának szellemében - a társulat fiatal színészeinek a jövő érdekében elengedhetetlenül fontos fejlődést is fel­kínálja. Az így kiválasztott darabok né­melyikét esetenként az üzemeltetési fel­tételek közepette, akár egy majdan léte­sítendő stúdióban is betanulhatnák. En­nek azonban feltétele a fiatal színészek hiányának egyre sürgetőbb megszünte­tése. Ezért sem indokolt, hogy előzetes tájékoztatás szerint a bratislavai Színmű­vészeti Főiskola színész-tanszakán szeptembertől csupán egy, a rendezőin pedig senki sem tanul majd. Az átgondol­tabb dramaturgiai munka egyben a ren­dezői kontinuitást is feltételezi, amiből később az oly sokat hiányolt sajátos stílus, művészi arculat is megteremtőd­het. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ ' 14 1984. VII. 27. Mi van, s mi nincs?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom