Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-20 / 29. szám
Ezzel a címmel jelenik meg a közeljövőben a Madách Kiadónál hazai magyar és magyarországi műfordítók tolmácsolásában huszonnégy mai szlovák költő versantológiája. E helyen a gyűjtemény utószavából közlünk egy részletet. A Gyújtópont huszonöt költője közül a legidősebb, az 1926-os születésű Vojtech Mihálik még nincs hatvanéves, a legfiatalabb, az 1954-ben született Daniét Hevier pedig kereken harminc. Válogatásunk tehát voltaképpen annak a két-három nemzedéknek a poétáit szerepelteti, amely jelentkezésének és költői kibontakozásának történelmi-társadalmi- politikai hátterét az ország felszabadulás utáni életének négy legfontosabb belső szakasza adja meg. Az első szakasz ideje a mi felfogásunk szerint a felszabadulástól a népi-demok- ratikus forradalomig, tehát az 1945-ös és az 1948-as esztendők közé tehető, s a szlovák líra háború utáni eszmélkedé- se jellemzi. A háború befejezésével egymás után jelentkeznek a két háború közti időszak hangadó költői - Jankó Je- sensky, Frano Král', Ján Smrek, Ján Kosira, Pavel Horov, Andrej Plávka és társaik akiknek ez idő tájt megjelent kötetei teljes egészében, vagy legalábbis részben még a háború alatt született, s a háború borzalamait tükröző és a kemény emberi helytállás küzdelmeit mutató verseikből álltak össze. Pasovanou ceruzkou (Csempészett ceruzával) címmel 1948-ban megjelenhettek még a később évekre elnémított Laco Novomesky háború alatt írt versei, és egymás után készültek el a magukat nadrealistáknak nevező szlovák szürrealisták kötetei is, noha a szlovák nadrealizmus alól ekkoriban már egyre inkább kezdett kicsúszni a talaj, s jelentkeztek a háború után induló fiatal lírikusok első képviselői - egyebek közt Vojtech Mihálik és Milan Lajöiak - is. A második szakasz az 1949-es és 1956-os esztendők közötti időszakra esik. A szlovák irodalmi sematizmus lefolyása hasonló volt a magyaréhoz, éppen ezért nem kívánunk vele e helyen részletesebben is foglalkozni. Érdemes azonban mégis beleolvasnunk Stanislav Smatlák gondolataiba, amelyeket e rendkívül bonyolult időszak költészetéről fogalmazott meg. Smatlák szeint az 1948- as esztendő társadalmi változásai, népidemokratikus átalakulásai ,.nemcsak új társadalmi feladatokat, hanem új művészi lehetőségeket is jelentettek a szlovák lira számára, és el kell ismerni, hogy a szlovák költészet döntő mozzanataiban az új helyzetnek e mindkét összetevőjét nagyszerűen tudatosította. Persze, ezzel a megállapítással nem akarjuk elkendőzni a tényt, hogy a költészet fejlődése itt új nehézségekbe és problémákba ütközött... s hogy a költői eszközök megválasztásának tekintetében is kevésbé leleményes maradt, tehát az olvasókban sem visszhangzott kellőképpen ez a termés." Ugyanekkor azonban ez csak a dolgok egyik oldala, állapítja meg Stanislav Smatlák, s véleménye szerint e korszak költészetének van egy másik, a fejlődés távlati céljai szempontjából jóval lényegesebb összetevője is. Ez pedig ,,a lírai hős valóban szocialista jellegéért folytatott küzdelem, aki nem minden belső drámai konfliktus nélkül kerül egyensúlyba a múlttal, s nemcsak a szociális múlttal, hanem a saját egyéni múltjával is..." A sematizmus irodalompolitikájával való szembenézéshez Csehszlovákiába is a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-ban lezajlott XX. kongresszusáról érkeztek a legfontosabb külső impulzusok. ez az évszám egyben a harmadik belső fejlődési szakasz nyitányát is jelentette a felszabadulás utáni szlovák líra életében. A szlovák irodalomtörténetírás e tekintetben Milan Rúfus Az dozrieme (Majd ha beérünk) című 1956-ban megjelent verseskötetét tartja vízválasztónak: korszakzárásnak és korszaknyitásnak is egyszerre. Ezt az időszakot, amely végül is az 1968/1969-es évek társadalmi válságába torkollott, kezdetben a nagyméretű szellemi feloldódás, lázas útkeresés és útnyitás, valamint az írótársadalom addig deklarált egységének gyors felbomlása, s a lehető legkülönbözőbb költői-művészi törekvések differenciálódása jellemezte. Rúfusszal az élükön publikálni kezdtek a sematizmussal közösséget nem vállaló, s addig visszahúzódó költők, mint például Miroslav Válek és Viliam Turcány is, mások- Vojtech Mihálikkal az élükön - sietve felülvizsgálták az előző években vállalt szerepüket, de jelentkezett egy teljesen új nemzedék, amelynek leghangosabb és mindmáig ható iskolát teremtő tagjai -Ján Stacho, Ján Ondrué, JozefMihalko- vic és Lubomír Feldek az ún. trnavai csoport (Trnavská skupina) tömörültek. A trnavai csoport poétáit pályájuk legelején Nezvalék két háború közti cseh poetizmu- sa és annak ősei - Apollinaire és Rimbaud lírája - iránt elmélyült érdeklődés jellemzi. De nevezték őket „expresszívszenzualis- táknak", „konkretistáknak“ és „me- taforistáknak" is, s még tovább is sorolhatnánk a rájuk aggatott címkéket. E háromnak a közelebbi megvilágításával is eljuthatunk azonban törekvéseik lényegéhez. Stachoék ugyanis egyfelől a korábbi, általuk „absztraktnak“ nevezett költői gyakorlat ellen tiltakoztak a valóság konkrét megfigyelésére alapozott, s a ré- torika és a deklarativitás minden fajtáját elvető verseikkel. Ugyanekkor természetesen az előző korszak költőitől eltérően kellett viszonyulniuk a valósághoz, s ennek középpontjába az érzéki megismerést állították: ebből indulhatott ki Ján Strasser, amikor expresszív szenzualis- táknak titulálta a csoport tagjait. S mivel ezek a fiatalemberek az elvont eszmék helyébe a konkrét költői képet léptették, magától értetődő, hogy a vers alapegységének is a valóság mélyebb összefüggései mögé bevilágító, az „érzékelhetetlen érzékelésére vállalkozó,“ illetőleg- Tőzsér Árpád kifejezését használva- az „önmagáért beszélő képet,“ a metaforát tekintették. 1958-ban megindult a fiatal művészek folyóirata, a Mladá tvorba, majd a hatvanas évek elején e nemzedék alapját akotó líraforradalmárokhoz új nemzedéki rétegek képviselői sorakoztak fel, A trnavai csoport iskolateremtő példája nyomán kezdte a pályáját ezekben az esztendőkben a kortárs szlovák költészet egész sor kiemelkedő alkotója - például Ján Simonovic, Ján Buzássy, Lydia Vadkerti-Gavorníková, vagy akár Vlasti- mil Kovalőlk is tőlúk valamelyest elhajolva, illetve velük egyenesen szembehelyezkedve pedig Mikulás Kováétól, Pavel Koyétól, Ján Skamlától kezdve Stefan Strázayig vagy éppenséggel Vojtech Kondrótig ugyancsak jónéhányan indultak. A hatvanas években újra megszólalhattak az ún. szlovák államban vállalt szerepük miatt korábban elhallgattatott költők - Emil Boleslav Lukác, Valentin Beniak és mások, s az ötvenes évek élenjáró lírikusainak - Pavol Horovnak, Ján Kostrának, Andrej Plávkának, Ján Smreknek és másoknak a költészete is új lendületre kapott. Különösen jelentős, sőt egyesek szerint egyenesen korszakos eseménye volt ezeknek az esztendőknek az ötvenes évek koncepciós perei áldozatául esett Laco Novomesky visszatérése a szlovák költészetbe: 1963-ban és 1964-ben szinte egyidejűleg egyszerre három könyve is megjelent. Tulajdonképpen valamennyi elképzelhető versfajtára találhatunk példát az ekkoriban megjelenő verseskönyvekben és irodalmi folyóiratokban: a hagyományosabb poétikáktól kezdve jónéhány avantgardista áramlat újjáébredésén keresztül egészen a lett- rizmusig terjed az ez idő tájt születő szlovák versek színskálája. Ezeknek az esztendőknek a zajos hétköznapjaiból itt csupán a legtöbb eredményt a kötetünkben is szereplő Ivan Strpka révén elért ún. magányos futók (Osamelí bezci) és a Ján Strasser vezetésével színre lépő egyetemi csoport (Univerzitná skupina) jelentkezését erdeijük ki. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy e korszak (fiatal) szlovák lírája számos másodlagos jelenséget is a felszínre hozott. A kritikai tevékenység elbizonytalanodása az epi- gonok és féltehetségek elszaporodását vonta maga után. A vers nemegyszer modoros, erőltetett költői képek, eredeti- eskedő metaforák és kimódolt technikai megoldások halmazává vált. Az egyre súlyosodó válsághelyzet és a szavak - a sematizmus évei után immár másodszori - gyors elértéktelenedésének felismerése számos ez időből származó kritikából, esszéből, kerekasztal-beszélge- tésböl is kiolvasható. Keményen, ám pontosan fogalmazott mondatokban ítélkezik a kialakult helyzetről A vers és a szavak vására című 1967-es esszéjében Milan Rúfus is: ,,A költészethelyettesítői a költészet ruhadarabjait öltik magukra, milliméteres pontossággal utánozzák a méreteit, majmolják a gesztusait, fáradságot nem ismerve szaporítják a metaforák, epifórák, epanasztrófák, inverziók, enjambement-ok, jambusok, daktitusok, trocheusok, him-, nő- és tiszta rímek tömegét, sokasodnak az otthontalan szavak, a szorgalom s a poétika zabigyerekei, a szómilliók, s a halálosan fáradt idő és benne az ember egyiket sem ejtheti ki úgy, hogy utána úgy érez- né, kimondásával sikerülhet megkönnyebbülnie." A társadalom egészét érintő válságot követő évek konszolidációja a szlovák művelődéspolitikát, irodalmi és művészeti életet sem hagyta érintetlenül. A csendes belső érlelódés, a folyamatos, differenciált, ám ugyanakkor megfontolt lírafejlődés, a józan építkezés és terjeszkedés jellemzi századunk hetedik évtizedének szlovák költészetét. Ezekben az évtizedekben a XX. századi szlovák líra számos meghatározó jelentőségű életműve teljesedett ki vagy éppen gazdagodott újabb árnyalatokkal, s zárult le - Laco Novomeskyé, Emil Boleslav Lukácé, Valentin Beniaké, Pavol Horové,' Ján Kostráé, Rudolf Fábryé, s legutóbb Ján Smreké is. Ez idő tájt érett meg igazán a középnemzedék fiatalabb vonulatának- Lubomir Feldeknek, Jozef Mihalkovic- nak, Ján Őimonoviőnak és Ján Buzássy- nak a lírája, s ekkoriban mozdultak el az önépítkezés újabb távlatai felé a náluk is fiatalabbak: Stefan Strázayék, Vojtech Kondróték. Ugyanekkor pedig, elsősorban a Nővé slovo című társadalom-politikai hetilap pályakezdők részére indított rovatában Vojtech Mihálik irányításával, valmint az ifjúsági kiadó, a Smena antológiáival - új és mindaddig ismeretlen nevek jelentkezésének lehettünk a tanúi. Igaz, az elmúlt évtizedben mintha kissé túlságosan is nyugodt és viszafogott lett volna ez a líra. A fiatalon elhunyt kitűnő iradalomtudós Albin Bagin. A kortárs költészet tündöklése és nyomorúsága (Bieda a lesk súőasnej poézie) című 1981-es esszéjében ezzel kapcsolatban a konfliktusok hiányát, a status quo minden drámai erőt nélkülöző igazolását látja az egyik legfenyegétőbb veszélynek. Megítélése szerint: ,,kortárs költészetünk legszembetűnőbb fogyatékossága, hogy egy hagyományos költészetfelfogásból indul ki: mintha annak feladata a valóság poétizálása volna. Inkább azonban a valóságnak a költészet eszközeivel történő megismeréséről van szó, s arról, hogy e folyamat a világban való eligazodásra ösztönözzön bennünket. Igaz viszont, hogy erre a költészet csak akkor lesz képes, ha a szerző többet fog tudni a valóságról, mint az olvasója. A szlovák költészet manapság - a kivételektől eltekintve - nem erről tanúskodik. A hagyományos lírai témák megverselése uralja el, melyek közt már évek óta a szülőföld és a szerelem van túlsúlyban. De vajon milyen tonnában jelennek meg ezek a témák? A szülőföld-versek pédául egy régi album megsárgult fényképeire emlékeztetnek. A költészetnek ez a része még nem találta meg a maga helyét a városban: a régi hangon ruszticizál, s elfelejtette észrevenni, hogy az élet magában a faluban is gyökeresen megváltozott." Fontos problémának véli Bagin azt is, hogy bár „a természettudományos és műszaki haladás megváltoztatta világképünket, " a kortárs szlovák költők, tisztelet az antológiánkba is besorolt kivételeknek, többnyire nem vettek tudomást erről a változásról. (...) E gy általa szerkesztett versgyűjtemény előszavában Miroslav Válek írta le, hogy egy-egy antológia olvasóinak ,,meg kell bízniuk az összeállító Ízlésében. Minden értékítéletre ugyanis szerzőjének az ízlése nyomja rá bélyegét. " S mivel válogatásunknak ezt a bizonyos személyes jellegét úgysem tudtuk volna elkerülni, a legcélszerűbbnek látszott, ha már rögtön a munka megkezdésekor e személyes jelleg mellett döntünk. S mivel, ugyancsak Válek szavaival szólva „egy versantológia összeállítása csodálatos kalandokat“ is jelent, nem marad számunkra más, mint bízni abban, hogy az olvasók is részeseivé válhatnak ezeknek az összeállító által átélt kalandoknak. Mert a kortárs szlovák költészet, mint minden egészségesen fejlett és kellőképpen gazdag, korszerű költészet, a várható kalandok sokaságával csábíthatja magához az olvasót, s köztük a magyar olvasót is. TÓTH LÁSZLÓ Mi is lesz az iskolával? Társadalmunk egyik kulcsfontosságú intézménye az iskola. A vele kapcsolatos problémák mind a tudomány, mind a gazdasági élet, mind _ a kultúra legkülönbözőbb területeit művelő szakemberei érdeklődésére számot tartanak. Számos vita - s valljuk meg, több támadás mint dicséret tárgya. A pedagógia elméleti és gyakorlati művelői - kutatók, oktatók, nevelők, s végül - de nem utolsósorban a szülők, igénylik az iskolával foglalkozó írásokat, ha a vele kapcsolatos elvárásaik sokszor teljesen más tőről fakadnak is. Az utóbbi időben megszaporodott az olyan könyvek száma, amelyek az iskoláról népszerűén szólnak. Ilyen Csorna Gyula új könyve is, amely egy cseppet sem szokványos címmel jelent meg a Móra Kiadó gondozásában: Elviszik-e a kutyák az iskolát? Aligha akad olvasó, akiben nem fogalmazódnának meg olvasása közben olyan kérdések, hogy mire jó az iskola, van-e haszna? Miért járunk iskolába? Milyen lesz a jövő század iskolája? A szerző tulajdonképpen az iskola fejlödéstörténtét tárja fel, szemléletesen vázolja a pedagógia jelentős reformjait, próbálkozásait, amelyek az oktatás és a gyermeknevelés korszerűsítését szolgálták. Elemzi a különböző vezetési stílusokat (az autokratikus, a demokratikus és a „laissezfaiere" típusú nevelő sajátosságait), szó esik Ivan lllichnek a társadalom iskolátlanításáról vallott nézeteiről. A közösségi nevelés értékteremtő erejéről szólva érdekfeszítően tárgyalja Makarenkó munkásságát is. A könyv egyik legfőbb értéke prob- lémirányultsága. Nem a kinyilatkoztatás a célja, hanem különböző lehetőségeket kínál azért, hogy az olvasó elgondolkozzék, együttgondolkozzék. A neveléstörténeti példák a ma megítéléséhez nyújtanak segítséget. További érdeme a kötetnek, hogy impulzust ad a tanuló megítélésében is újjáalakítandó szemléletmód kialakítására. A szerző kiváló iskolaügyi szakember, stílusa nagyon élvezetes, ezért nemcsak a pedagógusok, de a nevelés és az oktatás iránt érdeklődők széles táborának is ajánlhatjuk a figyelmébe. Érdemes a középiskolás korúaknak is elolvasniuk - nálunk is. SZEBERÉNYI JUDIT 984. VII. 20.
