Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-07 / 49. szám
„A Palesztinái Felszabad /fás/ Szervezet háláját fejezi ki a moszkvai gyermekklinika traumatoló- gusainak, amiért megmentették három Libanonban megsebesült gyermek életét: a hétéves Viszam Mohammed Hamamét, a tizenegy éves Imát Husszein Rajtáét és a tizenhatéves Hijjam Ibrahim Vakiét. A sebesülés következtében fellépő szövődményekkel szemben mi, a gházai kórház orvosai tehetetlenek lettünk volna.“ Juszef Matruk orvos A repülőtérről egyenesen a kórházba szállították a gyerekeket. A gépkocsi nyomban visszafordult, őket pedig a kötözőbe vitték. Régóta senki sem nyújtott vigaszt nekik, nem csitította kedves szavakkal őket, hiszen nem éltek már azok, akik ezt megtehették volna. Moszkváig, a hosszú úton teljesen egyedül kellett elviselniük a borzasztó fájdalmat. Hijjam lábszárába egy szilánk fúródott. Imatot géppuska-találat érte. Viszam egy bombatámadáskor sebesült meg, mindkét lába és a bal válla megsérült. Alekszandr Kuzin baleseti sebész hét éve dolgozik a gyermekklinikán. Naponta találkozik szerencsétlenül járt gyermekekkel. Több száz kis betegét gyógyította már meg, akik biciklivel elestek vagy lebombát, meghúzza a géppuska ravaszát és ló... Kuzin legjobb tudása szerint operált. A sebekkel borított, súlyos megrázkódtatást átélt gyereket nemcsak fizikailag kell meggyógyítani. Meg kell mutatni nekik, hogy vannak jószándékú felnőttek is. A műtőasztalnál ő, az orvos képviseli azt a világot, melyben nem ölnek, pusztítanak, hanem visszaadják, megmentik az életet. Jóváteszik a Felnőttek bűneit, melyeket a Gyerekekkel szemben követtek el. Kuzinnak két fia van, Szer- józsa és Aljosa. Jobban félti őket, mint a többi szülő, hiszen mindennap találkozik szerencsétlenül járt gyermekekkel. A libanoni áldozatok láttán átérzi az övénél is erősebb félelmet és aggódást. Most érti meg először: a háború nem kíméli a gyerekeket. Az élet /Hások bűnét jótólenni estek a fáról, nyújtóról, elcsúsztak a jégen, vagy gépkocsival balesetet szenvedtek. De még soha nem mútött gyerekeket, akik szilánktól, géppuskától vagy bombától sebesültek meg! Kuzin doktornak nehezére esik az emlékezés, amikor arra fordul a szó, hogyan fogadta a gyerekeket.- Mind a hárman szörnyű állapotban voltak... Osztomie- litnek hívják szaknyelven a szövődményt, amelytől féltünk. Más szóval gennyese- dés, gyulladás. Először megállapítottuk, hol törtek el a csontok, majd összeillesztettük... Ez a kezdet, Viszam csontjai öt centire tolódtak el egymástól. Hijjam darabokra tört lábszárához egy kötőtű volt erősítve, az első pillanatban nem is értettük, mit keres ott egy kötőtű. Megőriztük. Kiállítási tárgy lehetne. Azt kellene aláírni: ,,A háború szimbóluma“. Akkor még nem is tudtam, milyen szörnyű körülmények között tették oda... A gyerekek nagyon soványak voltak, mind kopaszra nyírva. Csak néztek nagy szemükí"'í és hallgattak. A fiatal sebész most látott először háborús sérülteket. Az egyetemen valamikor vizsgáznia kellett tábori sebészetből. Mindaz, amit ott tanult, most hirtelen kézzelfogható valósággá vált a moszkvai műtő steril tisztaságában, ahová az ablakokon besüt a nap, és behallatszik a villamos csilingelőse. Egyszerűen érthetetlen. Valahol, a világ másik felén egy vele egykorú, hozzá hasonló harmincvalahány éves, erős, egészséges férfi ledob egy ellen tör, gyermek nélkül pedig nincs élet... Otthon elmesélte két fiának, mit tett a háború velük egykorú gyerekekkel. Fiai megrendültén hallgatták, aztán csendesen megkérdezték:- Meg tudjátok gyógyítani őket?- Mindent megteszünk - válaszolta édesapjuk. Valóban mindent megtettek. Elsőként Viszam épült fel. Nemcsak járni tudott már, hanem ugrálni, focizni is. Nagyon aggódott mindenki érte. Először a legrosszabbtól kellett tartani, majd úgy látszott, hogy nyomorék marad egész életére. Ilizarov sebész készüléke segített visszaadni teljes egészségét. Nagy öröm volt látni, amint a kisfiú először bicegett végig a kórtermen. Ez akkora esemény volt, mint amikor először nevetett. Nem csendesen és udvariasan, hanem hangosan felkacagott, mint ahogy a boldog, elégedett gyerekek szoktak nevetni szerte a világon... Az orvosnak néha már úgy tűnt, hogy ifjú libanoni páciensei semmiben sem különböznek a többi gyerektől. Ugyanúgy pityeregtek, jajongtak a kötözésnél, mint a többiek. (Ilyenkor csak a szerény és csendes Hijjam volt türelmesebb. Ha Kuzin megkérdezte a kislányt, hogy fáj-e, csak biccentett a fejével, pedig nagy fájdalmai lehettek.) A játékszobákban a lábadozók együtt hancúroztak és lármáztak a többiekkel. Most láttak életükben először havat, úgy hemperegtek benne, mint a kiskutyák. Elég gyorsan elsajátították az orosz nyelvet. De néha, mikor Kuzin váratlanul benézett a kórterembe, látta, hogy az ablakból visszaforduló Hijjam nem tudja elrejteni könnyeit. Ha este elbúcsúzott Viszamtól, tudta, hogy a kisfiú még sokáig fog nyitott szemmel feküdni, és sírni a sötétben, mert azokra emlékezik, akiket soha többé nem fog látni. Gyermekszíve nem tudja átérezni a „soha“ szó visszafordíthatatlan jelentését, nem érti, hogy miért kellett elválni szeretteitől, anyjától és húgától, akiket az összeomló ház maga alá temetett. Ezt Viszam maga mesélte el először Kuzinnak, amikor megtanult oroszul: „Iskolába készültem, mosakodtam. A mama spárgatököt készített. Aztán jött a bomba. Futni, ordítani kezdtem, a mama kivezetett az utcára, és visszament megkeresni a testvéremet. Még kicsi volt, és nem tudta, hogy bombázáskor nem szabad a házban elrejtőzködni. A mama fel- alá futkározött odabenn, kétségbeesetten hívta, én pedig az utcán álltam. A ház rádőlt a mamára.“ Imát már nagyon jól mozgott, amikor egy alkalommal a kórház folyosóján játékpisztollyal a kezében Kuzin doktor felé rohant. Egészen fei volt hevülve. „Hát te mit csinálsz?“ - kérdezte az orvos. A kisfiú éles, ragyogó pillantást vetett rá, és így válaszolt: „Hazamegyek, és így fogok lőni“. És leadott egy sorozatot, mintha igazi géppisztoly volna a kezében. Az orvost szinte fizikai rosszullét fogta el, látván, mennyi gyűlölet lakozik már most ebben a kisgyermekben! A háborúban megsérült gyerekek mindig különböznek velük egykorú társaiktól: az erejüket elnyelő fizikai fájdalom elmúlik, de a lelki megrázkódtatás nyoma megmarad. Az orvos úgy viselkedett a libanoni gyerekekkel, mint a többiekkel. Nem éreztette velük, hogy más helyzetben vannak, nem mutatta, hogy sajnálja őket, holott egyébként nyíltan ki szokta fejezni együttérzését. Nem szégyelli már- már szentimentalizmusba hajló érzéseit.- Van emberi és van orvosi részvét. Az orvos együttérzése a beteggel azt jelenti, hogy a legnagyobb szakértelemmel és tudással gyógyítja. De ha az orvosban nincs emberi részvét, ha hozzá tud szokni mások szenvedéséhez, ha a másik ember szerencsétlensége nem nyugtalanítja, akkor nem gyógyít, hanem ipart űz. Kuzin soha nem faggatta a kis libanoniakat arról, mi történt Bejrútban. Arról mesélt, mit játszanak a fiai. Játékot hozott nekik, megnevettette őket. Neki mondták el az első orosz szót, amit megtanultak: Zdravsztvujtye!“ Tanúja volt, hogy kis páciensei hogy születnek újjá az emberi melegségtől, amely körülveszi őket. Sosem érezték magukat egyedül. Meglátogatták őket a Moszkvában tanuló palesztin diákok. Az egész kórház ismerte őket, be-benéztek hozzájuk a mamák, akik együtt feküdtek kicsinyükkel a szomszédos kórteremben. Ellátogattak más osztályokról is, hoztak egy kis „hazait“ vagy gyümölcsöt. Persze a legnagyobb segítséget a gyerekek jelentették. A kis libanoniak annyi új ismerősre, barátra tettek szert, hogy valóban otthon érezték magukat. Amikor felépültek, az orvosok Krímbe, a Fekete-tenger partjára küldték megerősödni őket. Onnan visszatérve már csak búcsúzni jöttek el a kórházba. Kuzin doktor magához szorította Viszam könnyes arcát. Imát váratlan kijelentést tett: „Ha felnövök, sebész leszek. Mint maga. “ A pihenéstől megerősödött Hijjam csak csendesen mosolygott. Vajon rájuk fog lőni megint valaki? (Szputnyik) Dzsibuti KIS ÁLLAM - NAGY ÁLMOK Ha Afrika Szarváról beszélünk, az itteni problémákról, mindig két országra gondolunk: Etiópiára és Szomáliára. Pedig van itt még egy állam, az afrikai kontinens egyik legkisebb országa, a 22 ezer négyzetkilométer területű, 400 ezer lakosú Dzsibuti Köztársaság. A fekvésénél fogva ez a nagy stratégiai, politikai és kereskedelmi jelentőségű terület 1977. június 27-én vált függetlenné. Korábban Francia-Szomália, majd az 1967 márciusában megtartott referendum alapján belső autonómiával rendelkező Francia afar és issza terület néven ismerte a világ. A múlt század második felében kezdődött a francia beszivárgás, majd vált évszázados jelentlétté, amely a függetlenség kikiáltásával sem szűnt meg, csak cégért változtatott. A gyarmati hivatalok munkatársai szakértőkké és tanácsadókká lettek. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mihez „szakértenek“ és miben „tanácsadnak“. Dzsibuti a Vörös-tengert az Indiai-óceánnal összekötő Baab el-Mandeb szorosnak, a Könnyek Kapujának egyik pillére, a másik a szemközti Aden, a Jemeni NDK, a Nyugaton „arab Kubának“ nevezett ország fővárosa, ahonnan távozni kényszerítet- ték a briteket. Franciaországnak egyelőre sikerült elkerülnie ezt a sorsot. A francia-dzsibuti megállapodások értelmében a volt anyaország évi 140 millió dollárral támogatja egykori gyarmatát, minek fejében megtarthatta itteni támaszpontját. A franciák csak látszatra bőkezűek. A támogatás nagyon is megéri nekik, főleg az utóbbi időben, amikor aktivizálták újgyarmatosító törekvéseiket az afrikai kontinensen. NATO-beli partnereik egyetértésével Párizs jelentős mértékben növelte az itteni expedíciós hadtest létszámát, s a csádi kaland még inkább fokozta a tranzitállomásként használt dzsibuti támaszpont jelentőségét. Tizenöt-húsz hadihajó, több tucat kíséróhajó, ejtőernyősök, tengerészgyalogosok ezrei, katonai szakértők és több mint 4000 idegenlégiós van itt állandó harci készültségben, s tartja sakkban a térség országainak tucatját. A Szomáliái, szudáni, kenyai és ománi amerikai bázisok láncolatába illeszkedve a dzsibuti francia támaszpont nem lebecsülendő fenyegetést jelent Afrika, a Közel-Kelet és Ázsia népei számára. Elégföa a titokzatos eredetű vörös-tengeri aknák esetére emlékeztetünk. Az imperialista hatalmak meglepő készséggel és szemfényvesztő gyorsasággal irányították flottakülönítményeiket a térségbe az aknák felkutatására és felszedésére. Aknát ugyan egyet sem találtak, de a gyors bevonulástól kifulladva a kivonuláshoz valahogy kevés erejük maradt... Dzsibuti, ez a mindössze hétéves állam mégis merész álmokat sző. Mégpedig annak ellenére, hogy az új vezetés a franciáktól tömegesen nyomorgó, pusztító betegségtől tizedelt népet, 60 százalékos írástudatlanságot, csak a franciák gyümölcs- és zöldségigényeit úgy-ahogy kielégítő mezőgazdaságot örökölt, s gyakorlatilag semmilyen ipart. Nehezen lehet ugyanis iparnak nevezni a néhány apró konzervgyárat, bőrfeldolgozó üzemecskét. ' Az államkassza egyetlen biztos és jelentős bevételi forrása a kikötő, amelyen évente több mint 460 ezer tonna áru megy keresztül, a kelet-afrikai országok exportjának és importjának jelentős része. A legfontosabb partner Etiópia a maga 85 százalékos részesedésével. Éppen ezért óriási a Dzsibuti-Addisz Abeba vasútvonal jelentősége is. A két ország közti szoros gazdasági együttműködés logikus folytatása lett az 1981 -ben kötött barátsági és együttműködési szerződés. Hasonló szerződés köti Dzsibutit Dél-Jemen- hez és néhány további, főleg arab államhoz. Támogatják az országot az arab olajmonarchiák is: az utóbbi öt évben például 80 millió dollárt kapott Szaúd Arábiától, 20 milliót Kuvaittól. Ezekre az összegekre számítva dolgozták ki Dzsibuti idén beindított ötéves tervét, amely 72 fontos objektum építését helyezi kilátásba. Ha ezek megvalósulnak, biztosított lesz az ország víz- és energiaellátása, megalapozzák az öntözéses mezőgazdaságot - hiszen csak ez hozhat eredményt ezen a vidéken, amely bolygónk egyik legforróbb pontja. A terv szerint kiépül az élelmiszeripar, s az „éhségtábornok“ támadásai már nem lesznek olyan pusztítóak. Dzsibuti nemzetközi repülőterének és kikötőjének bővítését is tervezik. Főleg ez utóbbi beruházás jelentősen növeli a bevételeket, hiszen Dzsibuti az Indiai-óceán legbiztonságosabb és legnyugodtabb kikötője. Tény, hogy mindezekre a beruházásokra égetően szüksége van az országnak, ezek nélkül képtelen talpra állni. Gazdasági függetlenségének növekedő mértéke azonban nem biztos, hogy politikai függetlenségéhez is hozzájárul. A franciák ugyanis szintén beruháznak: a dzsibuti bázis egyre bővül... GÖRFÖL ZSUZSA
