Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-07 / 49. szám

I órát adok neki. Egy • ez a maximuma an- tud viselni. Legalábbis §n. Egy nő, aki boldog aki szép, elismerten kijjtán tucatjával fut- is meg tudok nevezni nő, pompás kalappal ókákkal a vállán, fél kőpadon, egy párizsi b férfira - ez szégyen- in. Nevetséges. Én ins, kívánatos és ne- sfél óra múlva még és ha ő ragaszkodik n szörnyű kalapomat, ;et a ronda állatokat laszkodik hozzá, ami- neztelenre vetkőzöm gyalog követem őt városban. V megölöm magam. ;sókolom Henrit, ráte- i ágyra (minthogy ez hoz), és ráakasztom fára (minthogy rend- :után a pompás fürdö- :em az arcfestéktörlők sót, kiürítem a tenye- snyelem azokat a ke- t, langyos vízzel. Any- >éges. Nem sokat, de keveset. Nem teszem »sé azzal, hogy elfu- Elegem van abból, gyek: Nevetséges va- n, nevetséges az ólé­ban nem lesz semmi tem a humorérzéke- igy Sz-szel - igen, de a kis u-val réges-rég Bemard Faroux óta. Micsoda név!... nincs áj, nincs benne sém­ák, hogy Roberta Du­0, aki boldog házas­1, kívánatos, aki után b. Egy nő, aki nem roux-t. És most immár így roncs vagyok, aki oux-t. Bemard Faro- tásban dolgozik, aki szép, se nem intelli-. itt, önző és faragatlan rce várat engem -, és pillanattal sem várok <ülönben is leszáll az Jég, ez a tér elhagya­t velem. Bárki megtá- a csavargó, aki itt jön Dványan és mocsko- írr> is öreg, minden írheti a nyakamat. De én padomra? Ez már > látványt nyújthatunk így, együtt... én a rókáimmal, ő a rongya­ival. Bemard majd jókat nevet rajtunk. Ha eljön. Lucas Dudevent, akit Táskás Lulu né­ven ismernek, meggondoltan kinyújtotta a lábát, és elégedetten fölsóhajtott. Jól látta: ezt az ostoba nőt és a mellette fekvő macskát leszámítva a pad üres. Valóságos pokollá vált a tér: sehol egy nyugalmas pad. Az autótlan városlakók az első szép napokon elárasztották Lu­cas padjait, az ő hűséges, sima és kopár téli padjait, ott tétlenkedtek órákon át, csókolóztak, nyalták-falták egymást, könyveket olvastak, és néha - ez volt a legrosszabb - ordítozó kölyköre vi­gyáztak, és ezek gyanakvó pillantásokat vetettek Lulura. De most már leszállt az alkony, és a jól táplált, kényes polgárok­nak nem támadt kedvük letelepedni erre a fölöttébb kemény kőpadra. Kivéve ezt a barna nőt. Valóban szép ez a barna, a kalapja alatt. Állandóan a fasor felé néz, nyilvánvalóan vár valakit... Javítha­tatlan hülye lehet, aki megváratja. Ha Lucas nem mondott volna le régen i a szép nőkről, a szép kocsikról, és a mi szép civilizációnkról, udvarolna neki. És ha nem úgy lenne öltözve, ahogy van, egész simán mehetett volna a dolog. Amikor harmincnyolc éves volt, jól öltö­zött és vidám, bárkit megfogott - a szép Lucas, a hatvanas években. • x Kinyitotta a tarisznyáját, megragadta az értékes, szinültig töltött üveget, kihúz­ta a dugót, fölemelte a könyökét, de hirtelen megállt a keze a levegőben. A mellette ülő nő vállát hangtálan, de heves zokogás rázta, szörnyűség volt látni, és Lucas, voltaképpen akarata elle­nére, feléje nyújtotta az értékes üveget. Az üveg megcsörrent a pádon, az asz- szony Lucas felé fordította arcát: Lucas két ragyogó, világos szemet látott a kis kalapfátyol alatt, amelyek karikásak vol­tak a festéktől és a bánattól, két szemet, amelyekből gömbölyű könnyek csordul­tak ki, visszafojthatatlanul. Sokáig nézték egymást - kék és fekete tekintet, síró és szánakozó tekintet. De az asszony mint­ha magához tért volna, azt suttogta: „Kö­szönöm,“ megfogta Lucas értékes üvegét, és nagyot húzott belőle, mielőtt visszaad­ta volna. A könnyei azonnal elapadtak. Az asszony elpirult, majdnem elmosolyo­dott, és Lucas most újra és büszkén meggyőződött a vörös bor üdvös hatá­sáról.- Jót tesz, ugye? - mondta a hűséges fogyasztó indokolt gőgjével.- Nagyon jót - válaszolta a nő, és elővette zsebkendőjét. Belefújta az orrát - olyan erélyesen, hogy a zaj még őt magát is meglepte. Bocsánatkérő pillantást vetett Lucas felé, aki szintén húzott egyet az üvegből, és úgy tett, mintha nem hallott volna mást, mint a bor pompás énekét az ereiben.- Milyen márka? - tudakozódott Ro­berta.- Fogalmam sincs róla - válaszolta Lucas, miközben letörölte a száját a ruha ujjával. - Mindenesetre 13 fokos. Dobert- nél vásárolom, a haveromnál. Akar még egy kicsit? - kérdezte udvariassan, de minden lelkesedés nélkül, mert valójában estére szánta ezt az üveg bort.- Nem, nem, nagyon köszönöm - szólt a barna tapintatosan. - De valóban földo­bott. Szükségem volt rá... Ha már ö maga utalt a könnyeire, Lucas megérdeklődhette, hogy miért sírt.- Rossz kedve van, vagy valaki nem jött el a randevúra?- Valóban azt hiszem, nem jön el - vá­laszolta. - Most már jó fél órája...- Hülye egy alak - mondta Lucas mély meggyőződéssel. - Nagyon hülye, ha megengedi.- ... de nem várok tovább egy óránál - folytatta a nő határozottan. - Meges­küdtem rá önmagámnak. Hat óra előtt Nagy Zoltán rajza egy perccel fölkelek, hazamegyek és... Szóval, így.- Én a maga helyében - kezdte Lucas-, én... Bizonytalan mozdulatot tett, az arca mélázó lett, és „majdnem szép,“ gondol­ta Roberta.- Az én helyemben? - kérdezte.- Semmi közöm hozzá - mondta Lu­cas -, de annak idején magam is vártam nőket különböző padokon, és minden alkalommal, ha több mint egy és egyne­gyed órát vártam, rosszul végződött a do­log... Azt akarom mondani, rám nézve. A nő merően nézett Lulu-re.- És egyébként?... Ha elment... ko­rábban?- Amikor korábban mentem el, ez azért volt, mert el tudtam menni - vála­szolta Lucas, és most ö nézett az asz- szonyra. - Ezt azonnal megértették. És attól kezdve pontosan érkeztek. Méla csönd támadt. Roberta és Lucas úgy ült ott, mint egy allegorikus csoport: a filozófus és tanítványa. A nő a fasort nézte.. Mintegy szórakozottan kinyújtot­ta a kezét Lucas felé, aki rezignáltan odaadta neki az üveget. Felelős volt Franpoise Sagan mw m A Vöm ZoBM... a tanítványáért. A nő újból kortyolt egy nagyot (állapította meg Lulu bánatosan), és a luxusbunda ujján ugyanazzal a moz­dulattal törölte meg a száját, mint az előbb Lulu.- És amikor maga után eredtek azok a nők? - szólt Roberta tétován.- Akkor már otthon voltam - válaszolt Lucas, és elnevette magát, akarata elle­nére (mert hiányzott elől három foga, és ezt szívesebben eltitkolta volna a nő előtt). - És otthon az ón Bicebókám várt rám, aki... aki szeret engem - fejezte be hirtelen. - így hát... Bizonytalan mozdulaton tett, de az „így hát“ félreérthetetlenül azt jelentette: „így hát... jó kényelmesen... az én hi- dam alatt, az én kis Bicebókámmal,“ és Róberténak is ez jutott eszébe: „így hát, jó kényelmesen, otthon, Henri-val...“ Lassan fölkelt, és leporolta ruháját. Pompás egy nő, gondolta Lucas, jó a ru­hája, és a többi...- Elmegyek - mondta Roberta.- Haza. '- De még nincs egy órája, hogy vár, ugye? - szólt Lucas, és a mosoly ránco­kat húzott a szeme köré. Kedvére volt a móka. Ó itt marad, és látni fogja, amint a férfi megérkezik. Jó szórakozásnak ígérkezett. Megrikatni egy nőt, akinek ilyen a szeme - ez büntetést érdemel.- Nem — mondta Roberta, és ö is nevetett. — Nem, még nincs egy órája. Most már mindegy, ón... Viszontlátá6ra, uram. Köszönöm a... Mindent köszönök. Olyan mozdulatot tett, amely Lucas-ra, de az üvegre is vonatkozott, és ez egy kissé megijesztette a férfit. De Roberta lehajolt, két meleg kezét rátette Lucas kezeire, egy kissé megszorította, és el­sietett. Eltűnt a fasorban. „Éppen idejé­ben," gondolta Lucas, mert három perc múlva megérkezett egy fiatalem­ber, aki dühösen és türelmetlenül, egy fél órát topogott a pad mellett. Bemard Faroux csak annál ingerültebb volt, mert tényleg elakadt egy közlekedé­si dugóban. x De ahogy sohasem gondolt arra, hogy elnézést kérjen a késésért, ugyanúgy az sem jutott eddig soha az eszébe, hogy Roberta esetleg nem várja meg; hogy őhelyette ezt az idétlen csavargót találja itt, aki magában nevetgél a pádon. Elő­ször bosszankodott, de nagyon hamar megingott az önbizalma, majd szinte azonnal szerelemre gyulladt. De Roberta soha többé nem vájja sehol. Isten tudja, miért, Roberta már nem szerette őt. RAYMAN KATALIN fordítása ván ízu-Csi Gogó, ií palotakutyácska zu-Csi Go- y szóljon, Tói is meg- Elsősorban iáért, má­iért és har­is voltáért, gyanis Ma­it nem ön- I. Volt gaz- 'adott rajta 3ogó tulaj- tte (két na- az autó­éit ki Sze- r mi is tör- irompó le- Máris Ju- zgy villám- e meg az íjándék az ért gazdá- neg Gogót kit nagyon több Gogó A szerelmi i, sajnos, hetünk ki: a magas lére is, és itagságok, újának ré- ok, pecsé- jó megvá- ín, kivétel határtalan inak. írzásában tt, a simo- ‘ések mor- feledtették vele idegen voltál, új környeze­tében egyre otthonosabban mozgott. Gogó áldotta a sze­rencséjét. Természetesnek vette, hogy az ő életében nincs visszaesés, hanem csakis elő­rehaladás; hogy a jóra csak még jobb következhet. Mert Gogó fajkutya volt. A fajkutyák­nak is ritka, előkelő családjából származott. Mert Gogó pedig­rés kutya. Családfájának gyö­kerei a kínai császárok udva­rába nyúlnak vissza. Őseit va­lamikor szentként tisztelték az ókori Kínában. Gogó kínai pa­lotakutyácska. Atyja Visztulái Szuzuki, apja Csita. Mert Gogó aranyérmes kutya. Mivel elő­kelő sarj, kiváltságos hely illeti meg az életben is. Gogó hét­köznapjai is ünnepnapok. Bár őseihez mérten valamelyest esett az életszínvonala, Gogó egyáltalán nincs elkeseredve. Ősei palotakutyák voltak, ő szobakutya, igen, szobaku­tya, de se házőrző, se kóbor, se vadászkutya. Ez pedig na­gyon lényeges. A történelem átviharzott a feje fölött, rend­szerek dőltek meg, a fél világ romokban állt, és Gogó mégis itt van. Keleten is, nyugaton is otthon. Pénzbe átszámított ér­téke közvetlenül a háborúk előtt a legmagasabb, a hábo­rúk idején a minimumra csök­ken, s a háborúk befejezése után fokozatosan kezd ismét emelkedni. Ez vonatkozik élet­színvonalára is. Gogót fürdetik. Gogót fésü­lik. Gogót simogatják. Gogót sétáltatják. Gogó kutyaszana­tóriumokban heveri ki betegsé­geit. Gogó kutyaóvodába jár. Középiskolába. Egyetemre (Niében). Gogót öltöztetik. Go­gó csirkebelsőségeken él. Go­gó hazai és nemzetközi kiállí­tásokon vesz részt. Gogó arany­érmet nyer. Hálófülkében utazik. Gogóhoz orvosi hívat­nak. Gogót penicillinkúrára fogják. Gogót megoperálják. (Előbb azonban elaltatják.) Gogóról újságok írnak. Gogó- ról könyveket írnak. Gogó lé­lekbúvárhoz jár. Gogót kozme­tikushoz viszik. Gogó selyem­párnákon alszik. Gogót kóbor kutyákkal ijesztgetik. Gogót kutyatemetóben fogják elhan- tolni. És sírjára koszorút he­lyeznek. De ón nem Gogóról akartam imi, hanem egy kutyáról. Egy kutyáról, amely ezen a tájon élt és pusztult el. Neve nem volt. Mindenki úgy szólította, ahogy éppen kedve szottyant. Ott fe­küdt naphosszat a falu kocs­mája előtt. Mert gazdája sem volt. Pedigréje se. Ereiben a legdúsabb keverékvér csör­gedezett, farkasvér is bizonyá­ra. Kurta szőre vörös színű volt. Fekete és fehér foltokkal. Szerette a sört és a gyereke­ket. Nyáron lábosokat vonszolt maga után a főutca porában, télen szánkót húzott. Nagyon szeretett úszni. A részegek be- le-belerúgtak a kocsma előtt. Olyankor a bokájuk után ka­pott. A lovakat is nagyon sze­rette. Élt a faluban az idő tájt egy Gembes nevezetű suhanc. És valahogy nem szívlelte a kutyát. Hogy miért? Ki tudja. Egyszer három téglát kötött a nyakába, és a téglagyár mel­letti gödörbe lökte. A gödör nem volt nagyon mély, de víz­zel volt tele. Talajvízzel. A ku­tya elmerült, és mi rémülten szétszaladtunk. Mi gyerekek. De az a kutya kimászott a gö­dörből. Másnap ismét ott ült a megszokott helyén, a kocs­ma előtt. A három tégla dróttal a nyakába kötve. Szép kutya volt. Nagy és erős. Vígan sza­ladt a szánkóval. Pedig enni ritkán kapott, és beteg sem volt soha. Téli éjszakákon vé­gigrohant a főutcán az ablakok alatt: Egy egész falka követte. Megálltak a faluszélen, és vo­nítottak a téli holdra. Mély, öb­lös hangja volt. Néha ,,besörö­zött," és olyankor bemerész­kedett az iskolaudvarra. Egy részeg vadász egyszer három méterről ráfogta a puskáját és elsütötte. A kutya nyöszörögve elszaladt. Nem volt telitalálat. Két hétig nem láttuk azután. De visszajött. Csak a fél szeme hiányzott. Ott ült a kocsma előtt, és a farkát csóválta lőt­tünkre. Aztán sintér jött a szomszéd faluból, és hurkot dobott a nyakába. Nyár volt. Nyelvét lógatva szaladt a ke­rékpár után. Sántán érkezett vissza. Azon a nyáron hordó nagy­ságú dinnyék termettek a ha­tárban. Izük, mint a méz. Mivel a dinnyelopások is elszaporod­tak, az egyik paraszt kivitte a kutyát a földjére, és egy vas­karóhoz kötötte lánccal. Reg­gelre döglött volt. Megmérgez­ték a dinnyetolvajok, miközben a paraszt békésen horkolt ku­koricaszárból épített kunyhójá­ban. A kutya nem ugatott, mert ismerte a tolvajokat. De azok nem ismerték őt. EDUARDAS MIEÉELAITIS Minél tovább nézem a földet... Minél tovább nézem a földet, annál ragyogóbb... Olyan, mint a felkelő nap - először a csúcsát látom csupán, egy keskeny darabját... Aztán felbukkan a föld teljes szépségében... Régen a földnek csak kis részét láttam... De tárult lassan előttem... S ma látom teljes szépségében, olyan, akárcsak a nap... A föld: boldogságom és balszerencsém... örömöm, bánatom... Boldog nevetésem, hisz a nevető ajak a föld körvonala... És a könnyem, hisz a könny - a föld körvonala. De nehéz! - próbáld tenyeredre emelni! Látom, de nem mondhatom: ismerem, értem... Megismerni, érteni szeretném, megfejteni titkát... Meglelni magamnak és sajátommá formálni át... Száll a madár - de úgy tűnik, ismeretlen. Az ég felé nyújtózkodik a fa, de úgy tűnik, ismeretlen. S a folyó is - úgy tűnik, ismeretlen... Sok mindent kell még megismernem itt... A költő sorsát ismerem, magasztos és nehéz... Hisz egy göröngy földdel kezdődik minden. Hisz a fehér virággal kezdődik minden. Hisz az első csókkal kezdődik minden... S a földgolyónál ér véget minden... De, ahogy megleled egyszer e földet, nem hagyhatod el. De, ahogy megleled egyszer e földet, nem veszítheted el. De, ahogy megleled egyszer e földet, el kell venned minden javait... Tépd le a gyümölcsöt, mely az almafaágat lehúzza, s megérzed tenyereden a teljes, gömbölyű földet... Fogjad ki a vízből azt a halat, mely a kő alá el akar bújni... Ejtsd el az erdőben a vadat... S lásd, nem fukar előtted a föld... Minél tovább élsz, annál többet kell elvenned a földtől... Minél nagyobb darabot fogadsz szivedbe és dalodba, A roppant földnek annál nagyobb része szereti tovább, s dúdolja dalodat... Litvánból fordította: BÁN PÉTER

Next

/
Oldalképek
Tartalom