Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-16 / 46. szám

t

\

ÚJ szú

3

E

gyre újabb amerikai Persing-2 rakétákat és robotrepülógépeket telepítenek több nyugat-európai ország területén. Azt a NATO-határozatot, amely ennek az első csapás mérésére alkalmas fegyvernek az óceánon túlról való behozatalára vonatkozott, óriási propagandahadjárat előzte meg, melyet Washingtonból vezényeltek. A fö hangsúlyt arra helyezték, hogy felfújják a „szovjet háborús fenyegetés“ mítoszát.

A szocializmus ellenségei még a nemzetközi feszültség enyhülésének időszakában sem hagytak fel azzal, hogy erre a mítoszra spekuláljanak. Nyugaton akkor is nagy példányszámban jelentek meg olyan könyvek, amelyek bizonygatták, hogy a szocialista országok állítólagos „agresszivitása“ miatt nincs lehetőség a két ellentétes társadalmi-gazdasági rendszerhez tartozó államok békés egymás mellett élésére. Alig két évvel a helsinki összeurópai értekezlet záróokmányának aláírása után Brüsszelben megjelent Róbert Clo$e belga vezérőrnagy könyve, „Európa védelem nélkül?“ címmel. A szerző fő tétele: a NATO csapatai annyira gyengék, hogy a szovjet páncélosok 48 óra alatt a Rajnánál lehetnek. Tehát, hogy „megmeneküljenek“, fegyverkezniük kell.

Egy évvel később megjelent az irodalom mezején egy másik tábornok is, ezúttal a nyugállományban levő brit John Hackett. Nyugdíjazása előtt a NATO egyik hadseregcsoportjának parancsnoka volt, de harciassága láthatólag nyugállományba vonulása után sem csökkent. A számos tanácsadó bevonásával megírt Hackett-könyv szenzációs címe: „A harmadik világháború, 1985. augusztus. Jövőbeli történelem“. Ezt a művet is gyorsan több nyelvre lefordították és reklámozták. Callaghan, Nagy-Britannia akkori kormányfője egy példányát ajándékként nyújtotta át az Egyesült Államok akkori elnökének, Carternek. A New York Times megírta, hogy Hackett könyve Reagannak is az egyik kedvenc olvasmánya.

Most, amikor az imperializmus jelentősen kiélezte a nemzetközi helyzetet, az effajta művek elárasztották a burzsoá könyvpiacot. Leon Baya a Daily World- ben, az amerikai kommunisták lapjában megjelent „Gobbels úr nyomdokaiban“ című cikkében megállapítja: ,,Benyomásunk szerint egyes nagy amerikai kiadók a kiadásra kerülő könyvek listáját Goeb- belsnek, Hitler propagandaminiszterének a jelszavával állítják össze: mennél nagyobb a hazugság, annál többen hiszik el.“ (Daily World, 1981. január 6.)

Baya többek közt rámutat a mind tartalmukat, mind árukat tekintve olcsó kémregények áradatára, melynek legtöbbje egy és ugyanazon téma körül forog: a Szovjetunió meglepetésszerü atomtámadást tervez, mindenekelőtt az Egyesült Államok ellen.

És hogyan is beszélhetnénk az ö felelősségükről, ha a hazugságot Washington a hivatalos politika rangjára emelte? Ennek újabb tanúbizonysága „A szovjet katonai erő“ című Pentagon-brosúra ez év áprilisában több nyelven megjelent harmadik kiadása. Ez a tetszetős külsejű, 136 oldal terjedelmű iromány, a két előzőhöz hasonlóan, teli van koholmányokkal és hamisításokkal. Ismét azzal a rágalommal áll elő, hogy a Szovjetunió nukleáris háború kirobbantására készül, s hogy az Egyesült Államoknak nincs más választása, növelnie kell fegyverzetét.

■

A nyugat-európai nukleáris „utófegyverkezésre“ vonatkozó NATO-határozatot elsősorban azzal indokolták meg a nagyközönségnek, hogy a Szovjetunió az enyhülés éveiben az „eufóriába esett“ Nyugat tudta nélkül megsértette a kialakult hadászati egyensúlyt SS-20- as rakétáinak telepítésével. A NATO- tábornokok aligha számítottak rá, hogy éppen a korábbi bajtársaik válnak e verzió leghevesebb bírálóivá.

A NATO 1979. decemberi ülésszaka után néhány nappal Nino Pásti, aki 1966-1968-ban az európai NATO-had- erők főparancsnokának a nukleáris fegyverzet kérdéseiben illetékes helyettese volt, beszédet mondott az olasz szenátusban. Mint szakértő bebizonyította, hogy az SS-20-asok nem borították fel az egyensúlyt, s az Egyesült Államok csupán azért akar „eurorakétákat“ telepíteni, mert megváltozott a Pentagon stratégiája: jelenleg az a szándék vezérli, hogy idegen területen büntetlenül „megnyerjen“ egy nukleáris háborút. Mint várható volt, Washington mindenképpen megpróbálta cáfolni a szakértők ilyen következtetéseit. 1983 októberében azonban az Observer című brit hetilap szigorúan titkos Pentagon-dokumentumokról adott hírt, amelyek nyilvánvalóan bebizonyították, hogy az Egyesült Államok újabb nyugat-európai rakétatelepítési szándékának semmi köze sem volt az SS-20- asok jelenlétéhez.

1983 végén Nino Pásti jelentetett meg

könyvet ezzel a címmel: „Az eurorakéták és az erőegyensúly. Propaganda és valóság.“ A könyv szerzői ajánlása: „Három unokámnak és a világ összes gyermekének. Hogy hosszú és boldog életet éljenek a földön.“ Az előszóban Pásti rámutat, hogy ez az írása közvetlenül kapcsolódik az olasz szenátusban 1979. december 12-én elmondott első rakétaellenes felszólaláshoz. „Bolygónk történetének e kritikus időszakában korrekt tájékoztatásra van szükség - írja. - Ez késztetett arra, hogy vállalkozzam erre a munkára, abban a reményben, hogy munkám erősíteni fogja mindazon mozgalmakat, amelyek őszintén elkötelezték magukat a nukleáris holocaust elhárítása ügyének.“ (9. old.)

A könyv többek közt feltárja annak mögöttes indítékát, hogy az Egyesült Államok miért vitte zsákutcába Genfben a közepes hatótávolságú rakétákról a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokat. „Az Egyesült Államok egyik legképtelenebb álláspontja az - mondja Pásti -, hogy nem hajlandó figyelembe venni a francia és a brit nukleáris fegyvereket... Holott korábban a NATO valamennyi vezető politikusa, Carter elnökön kezdve.

Hangsúlyozzuk: nem kommunisták, nem a szocializmussal rokonszenvező emberek írnak így. A szerzők távol állnak az ilyesmitől. De a kialakult nemzetközi konstelláció veszélyességére vonatkozó felfogásuk szükségképpen találkozik a kommunisták álláspontjával, mivel a valóságos tények józan elemzéséből, annak megértéséből indul ki hogy milyen közel került az emberiség a nukleáris szakadék széléhez. Ezért nemcsak jelentőségteljes, hanem törvényszerű tény is az, hogy a tőkés világban a rakétaellenes mozgalomhoz katonák is kezdenek csatlakozni.

A tarka összetételű mai békemozgalom más könyvekben is kifejezésre juttatja véleményét, melyeket a mozgalom különböző osztagainak képviselői adnak ki. íme, csupán egy kis lista azok közül, amelyek például 1983-ban Nagy-Britan- niában jelentek meg: D. Campbell: „Az Egyesült Királyság háborús terve“; az „Orvosok a Nukleáris Fegyver Ellen“ elnevezésű mozgalom tagjai által írt „Nukleáris esetnapló“; O. Greene: „Európa ostobasága“; A. Cook és G. Kirk: „Greenham asszonyai mindenütt.“ Mi kapcsolja össze ezeket a könyveket? Először is az, hogy a legszélesebb olvasóközönséghez fordulnak, s ezért népszerű modorban adják elő a nukleáris

A hawqsäg

JEGYZETEK A NATO-ORSZAGOKBAN KIADOTT, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSEIVEL FOGLALKOZÓ KÖNYVEKRŐL

beleegyezett ezek számításbavételé- be...“ (60. old.) A szerző tökéletes pontossággal állapítja meg, hogy az amerikai

fél miért szabotálta a tárgyalásokat:

.....A

je

lentős megállapodások elérésének alapvető eleme a politikai akarat. Ha ez az akarat - állhatatos és tisztességes szándékokkal párosulva - megvolt, minden bürokratikus nehézségen-felülkerekedve viszonylag könnyen elérték a megállapodásokat.“

Pásti volt az egyik megalapítója a háborúellenes mozgalom „Tábornokok a békéért és a leszerelésért“ elnevezésű, 1981-ben létrejött csoportjának. Ez a csoport nagyon fontosnak tartja olyan, a nagyközönségnek szóló könyvek és borsúrák kiadását, amelyek kellő szakértelemmel megmagyarázzák a fokozódó (különösen a nukleáris) fegyverkezési hajsza veszélyét, leleplezik a NATO-or- szágok katonai-ipari komplexumának agresszív terveit.

A csoport már több művet adott ki. 1983 végén az NSZK-ban jelent meg a „Tábornokok az utófegyverkezés ellen“ című gyűjteményes kötet, amely részletesen és meggyőzően világítja meg az amerikai kormány által a Szovjetunióval és más szocialista államokkal szemben folytatott konfrontációs politika okait. „Igyekeztünk megmutatni - írják a szerzők -, milyen végzetes útra lép Európa, ha fenntartás nélkül követi a Reagan- kormányzat politikáját... A Nyugat azt akarta, hogy a kommunizmust »feltartóztassa«, majd végül »visszaszorítsa«... Ez nem sikerült, és végül is fel kellett ismernünk lehetőségeink határait. A hidegháborús politikáért azonban drágán fizettünk: gazdasági veszteségekkel, a gazdaságilag és társadalmilag értelmetlen fegyverkezési hajsza erőltetésével, a gondolkodás militarizálódásával, a másként gondolkodó diszkriminációval és a szellemi élet mérgezetté válásával. Csupán olyan jelenség ez, amelyek együttvéve a demokrácia veszteségét hozták... Ma sokkal több forog kockán. Ma azzal az agresszív politikával, amely a kommunista rendszert meg akarja »változtatni« és »a történelem szemétdombjára« akarja dobni, mi (a tábornokok mintegy a NATO-országok összes lakosa nevében beszélnek - J. A.) valamennyiünk létét veszélyeztetjük... Hogy enyhítsük a jelenlegi helyzetet, amely az amerikai politika miatt a »melegháború« küszöbére vitt, csupán egyetlen alternatíva van: az enyhülés és az egyensúly politikájához való visszatérés...“ (86-87. old.)

háborúra vonatkozó tudnivalókat, ami lehetővé teszi, hogy a nem különösebben tájékozott ember is felismerje a fenyegető veszélyt. Másodszor: ezek a könyvek nemcsak a washingtoni militaristákat bírálják, hanem az Egyesült Államok uszályába került Thafcher-kormányt is. Harmadszor pedig: e könyvek szerzői meg vannak győződve arról, hogy aktív háborúellenes akciókra van szükség.

Különösen gyümölcsöző kiadói tevékenységet folytat a „Kampány a Nukleáris Leszerelésért“, amely a legkülönfélébb sajtótermékeket adja ki, a röpcéduláktól egészen a könyvekig. Ez a szervezet ismert közéleti személyiségeket, tekintélyes tudósokat, a háború és béke kérdéseinek szakértőit vonja be a munkába.

A nyugat-európai háborúellenes mozgalmakra nézve bizonyos értelemben tipikus könyvet ír „A nukleáris háború. A tények“ címmel Peter Goodwin brit fizikus és csillagász, a Királyi Csillagászati Társaság rendes tagja. A háborúellenes tiltakozás résztvevői a kapitalista országokban pacifista nézeteikért gyakran becsmérlik a burzsoá sajtóban; azzal vádolják őket, hogy „a szovjetek malmára“ hajtják a vizet. Ezért választotta Goodwin a szándékosan akadémikus, tényszerűen száraz előadásmódot, nehogy ráragaszthassák a „vörös propagandista“ címkét. Magának az olvasónak kell levonnia a következtetést: megengedhető-e a nukleáris háború vagy sem? A szerző meggyőződése az, hogy mennél tájékozottabbak lesznek az emberek, annál inkább csökken a háború veszélye, s annál nagyobb elhárításának valószínűsége.

Goodwin leírja, milyen a nukleáris bomba felépítése, hogy történik a robbanás, mi a lökéshullám, a sugárzás, a gomba alakú felhő, s milyen sérüléseket okoznak mindezek. Adatokat közöl arról, milyen következményekkel járt az, amikor az Egyesült Államok 1945-ben Japán polgári lakossága ellen vetette be ezt a fegyvert. A könyvből a fizikában és az orvostudományban járatlan ember számára is világossá válik, milyen veszélyeket rejt magában a nukleáris konfliktus.

A könyvhöz monsignor Bruce Kent, a „Kampány a Nukleáris Leszerelésért“ főtitkára írt előszót. Hangsúlyozza minden egyes ember személyes felelősségét a világ sorsáért. Ha ön - fordul Kent az

olvasóhoz - felteszi magának a kérdést: „De hát mit tehetek én?“ - a válasz az lesz, hogy csatlakoznia kell a háborúellenes mozgalom valamelyik osztagához. „A csatlakozás azonban önmagában nem elegendő - folytatja -, fontos, hogy aktív taggá váljunk. Javítanunk kell az emberek tájékozottságát, nem a kiválasztott kévésekét, hanem országunk és minden ország lakosságának nagy tömegeiét. Ez vitacsoportokat, filmbemutatókat, gyűléseket, röplapterjesztést, petíciókat, sőt utcai színielőadásokat jelent. Azt jelenti, hogy el kell utazni más országokba és testvérkapcsolatokat kell létesíteni városok, iskolák és templomok között. Azt jelenti, hogy többoldalú tárgyalásokat és egyoldalú független kezdeményezéseket kell sürgetni. Azt jelenti, hogy dolgozni kell szakszervezetekben, politikai pártokban és a szegényeket segélyező ügynökségekben. A fegyverkezési hajsza nemcsak veszélyes, hanem hihetetlenül költséges is, egyik fő okozója a szegénységnek, amely oly sok embertársunk osztályrésze.“ (4. old.)

A lelkipásztor, aki szenvedélyes háborúellenes prédikációval fordul a híveihez - újabb figyelemreméltó jelenség a NATO-országok jelenlegi békemozgalmában. Hiszen évről évre egyre több olyan hivő kapcsolódik be ebbe a mozgalomba, aki a szívével és az eszével felismerte, hogy a militarizmus - különösen a nukleáris korszakban - egyik világvallás parancsolataival sem egyeztethető össze.

A világot fenyegető veszély elhárításának szükségességét olyanok is kezdik felismerni, akik nem is olyan régen még az „utófegyverkezés“ mellett szálltak síkra. Ilyen változáson ment keresztül például a meggyőződéses katolikus F. Alt, az NSZK híres rádió- és tévézsurnalisztája, a CDU tagja. 1979-től buzgón támogatta a NATO hírhedt „kettős határozatát“, s arra szólította fel honfitársait, hogy készüljenek fel a „szovjet fenyegetés“ elhárítására. Ám 1983-ban Alt könyvet jelentetett meg „A béke lehetséges. A Hegyibeszéd politikája“ címmel, melyben bocsánatot kér a televíziónézőktől azért, hogy korábban megtévesztette őket, s kijelenti, hogy igazolhatatlannak tartja a fegyverkezési hajszát, különösen ami a nukleáris rakétafegyvereket illeti.

Az ilyen változás, mint ami ennél a szerzőnél lejátszódott, természetesen nehéz, ellentmondásos folyamat. Alt például nem vetette el azt a helytelen tételt, mely szerint „a szuperhatalmak közös bűne“ miatt alakult ki az emberiséget fenyegető veszély, de kategorikusan elítéli azokat, akik szerint a Szovjetunió meg akarja hódítani Nyugat-Európát. (Ne feledjük, hogy éppen erre a hazugságra spekulál Clode és Hackett!) Síkraszáll a nukleáris fegyverek befagyasztásáért, atomfegyvermentes övezetek létrehozásáért. Véleménye szerint a NATO-orszá- goknak nincs erkölcsi joguk arra hivatkozni, hogy a Szovjetunió „nem hajlandó“ leszerelni, miközben ők maguk lázasan fegyverkeznek. „Aki leszerelésre akarja késztetni a Szovjetuniót - írja a könyvben -, annak először magának kell abbahagynia a fegyverkezést és utófegyverkezést.“ (81. old.)

Altnak nem bocsátják meg, hogy megváltoztatta nézeteit. Nem segített rajta az sem, hogy tagja a burzsoá kormánypártnak, s hogy országos hírű ember. A Süd- westfunk televízió vezetősége elvette tőle a „Report“ című politikai műsort, melyben a valósághoz híven kezdte kommentálni a háborúellenes mozgalom céljait. Az NSZK demokratikus érzelmű újságírói széles körű tiKakozókampányt szerveztek. Altot kénytelenek voltak visszavenni a munkahelyére, ámde... az adásokban nem érintheti a nukleáris veszély és háborúellenes mozgalom témáját.

■

Ebben a szemlében csupán néhány könyvet említettünk azok közül, amelyek az utóbbi időben a NATO-országokban megjelentek. Ha összevetjük azoknak az álláspontját, akik - durva hamisításhoz folyamodva - a további fegyverkezési hajszáért, a nukleáris katasztrófába rohanásért szállnak síkra, és azokét, akik ezt a bűnös irányvonalat leleplezve az esztelenség eszkalációjának feltartóztatására, a jóvátehetetlen megakadályozására törekednek, látható, milyen kiélezetté vált napjainkban az ideológiai harc a háború és a béke kérdéseivel kapcsolatban.

És ha a tőkés világban a megfélemlítés és a közvetlen repressziók ellenére növekszik és erősödik a rakétaellenes mozgalom, akkor ebben nem kis érdemük van azoknak a szerzőknek is, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy megmondják az embereknek az igazat arról: honnan indul ki egy újabb világháború nem mitikus, hanem reális veszélye, s mit kell tenni e veszély elhárítása érdekében JOHN ALEXANDER