Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-09 / 45. szám

(A cikk első részét múlt heti vasárnapi számunkban kö­zöltük) Egyesült Államok és Nagy-Bri- tannia kormánya valódi máso­dik frontként igyekezett feltüntetni csapa­tai észak-afrikai partraszállását. 1942. augusztus 14-én Churchill emlékeztetőt intézett a szovjet kormányhoz, amelyben többek között ez állt: „A legjobb második front és az egyetlen lehetséges nagyobb akció az Atlanti-óceán felől a Torch had­művelet". Hasonló szellemben hallatta magát Roosevelt amerikai elnök, amikor 1942. november 7-én kijelentette: irAz angol­amerikai csapatok partraszállása Észak- Afrikában a második front megnyitását jelenti, s hatékony segítséget nyújt orosz- országi hősi szövetségeseinek“. Hogy ez a megnyilatkozás mennyire volt őszinte, azt az amerikai elnök személyes vélemé­nye bizonyítja a legjobban. Roosevelt 1943. január 22-én a casablancai konfe­rencián mondta fiának, Elliotnak: „A há­ború bizonytalan ügy. Ahhoz, hogy ezt a háborút megnyerjük, nem könnyű kap­csolatokát kell fenntartanunk: egyik szö­vetségesünket támogatjuk, így a másikat bukni hagyjuk. Hagytuk magunkat rá­kényszeríteni egy olyan stratégiai komp­romisszumra, amely a legnagyobb való­színűséggel megsérti az oroszokat... “ Ez a „stratégiai kompromisszum“ újabb egy évvel elodázta a Szovjetunió­nak nyújtott hatékony segítséget - a má­sodik front megnyitását Európában. Ezért nem csoda, hogy ,,Joe bácsi" - ahogy Sztálint nevezték az USA és Nagy-Bri- tannia vezető köreiben - elutasította a részvételt az 1943 januári casablancai konferencián és azt sürgette: ,,Tisztítsák meg minél hamarabb Észak-Afrikát és hatoljanak be Nyugat-Európába!" Az észak-afrikai partraszállás első ter­vét Churchill már 1941. december 22-i találkozójuk során Roosevelt elé terjesz­tette. Az amerikaiak egyetértettek vele, s a terv alapján egész sor intézkedést foganatosítottak a diplomácia, a katonai­technikai előkészületek, valamint a felde­rítő és elhárító tevékenység területén. A brit titkosszolgálat készítette elő példá­ul a Brazília és a tengelyhatalmak „válá­sára“ irányuló különleges hadműveletet, mégpedig egy rágalmazó levél formájá­ban megirt hamisítvány segítségével. A dolgokat úgy rendezték, hogy a hami­sítvány „véletlenül“ kerüljön Vargas bra­zil elnök kezébe, aki annyira feldühödött, hogy azonnal megszüntette a LATI olasz légiforgalmi társaság működését, majd megszakította a diplomáciai kapcsolato­kat Németországgal és Olaszországgal. Brazília nem sokkal ezután felajánlotta az amerikai haditengerészetnek, hogy bá­zisként használja a dél-atlanti kikötőit. Az USA ugyancsak engedélyt kapott arra, hogy Brazília északi részében repülőte­reket építsen, amelyek az Afrikába és a Földközi-tenger térségébe irányuló csapatszállítások szempontjából voltak fontosak. A repülőterek nélkül ugyanis nem lehetett volna végrehajtani az algé­riai és a marokkói inváziót. Érdekek ellentéte A tulajdonképpeni partraszállásban végérvényesen 1942 júniusában állapo­dott meg Churchill és Roosevelt. 1942. június 24-én az angol-amerikai csapa­tok egyesített vezérkari testületé kitűzte az invázió időpontját és meghatározta a katonai-technikai lépéseket. A szövet­séges csapatok feladata az volt, hogy az El Alameinnél vereséget szenvedett és Egyiptomból Líbia felé visszavonuló né­met-olasz egységek hátába jussanak, a 8. brit hadsereggel együttműködve szétverjék őket, ellenőrzésük alá vonják egész Észak-Afrikát és felújítsák a föld­közi-tengeri hajóútvonalakat. E stratégiai célok megvalósítását megkönnyítette, hogy Algériát és Marokkót teljes mérték­ben Petain marsall vichyi kormánya tar­totta ellenőrzése alatt. 1942. november 5-én Eisenhower tá­bornok, az angol-amerikai csapatok fő- parancsnoka kalandos út után Gibraltárra érkezik. Itt mutatják be neki Giraud tábor­nokot, akit az amerikai diplomaták a szö­vetségesek oldalára átálló francia vichyista csapatok élére szemeltek ki. Giraud furcsa körülmények között szökik meg a német fogolytáborból. Tenger­alattjárón szállítják a szövetségesek fő­hadiszállására, s a tartalék szerepét tölti be, ugyanis az amerikaiaknak szükségük van egy olyan személyiségre, amely De Gaulle tábornok ellensúlyát képezhetné. Ezt a szerepet éppen Giraud tábornok­nak kellett volna eljátszania. Ám, az ame­rikai titkosszolgálat célttévesztett-Giraud tábornok nem volt az igazi és a Chur­chill által „patronált“ De Gaulle-lal szem­ben nem volt semmi esélye. Anglia, amely elsősorban szorgalmaz­ta az észak-afrikai partraszállást, ezzel az akcióval közép-keleti pozícióit szerette volna megerősíteni, s ki akarta terjeszteni befolyását Dél-Európára - a Balkánra is. Az amerikaiak ezzel szemben, ahol csak lehetséges volt, ki akarták szorítani szövetségesüket, s a Közép-Keletre való behatolásukhoz igyekeztek hídfőállást ki­építeni (itt ugyanis befolyásuk egyelőre viszonylag elenyésző volt). Nagy-Britan- nia és az USA különböző hozzáállása tükröződött a két nagyhatalom titkosszol­gálatainak tevékenységében is. Ezek ak­tivitása a „Torch“ hadművelet előké­születei során főleg Spanyolországban fokozódott. Találkozás a medencénél A Velazquezről elnevezett madridi exkluzív klub medencéje mellett 1942. szeptember 2-án a szokásos a délutáni forgalom. A háború itt is érezhető: a me­dence egyik végében foglalnak helyet a németek, olaszok és japánok, a másik­ban az angolok és az amerikaiak. A kö­zépső rész a spanyoloké, svájciaké, své­deké és más „semlegeseké“. Szinte va­lamennyi fürdőzö vagy magas rangú kor­mányhivatalnok, vagy a diplomáciai tes­tület tagja, újságíró, külföldi vállalatok kereskedelmi képviselője, illetve ezek családtagja. Hans Liebig (az Abwehr madridi rezi­dense) éppen a vízből jött ki a „semlege­sek“ csoportja közelében, s az olasz nagykövetség egyik női munkatársával csevegett, akivel alkalmanként teniszezni szokott. A nő azok közé tartozott, akik talán mindenkit ismernek, s rendkívül jól tájékozottak. Hans észrevette, hogy a medence másik végéből egy fürdönad- rágos férfi figyeli öt. Azon a részen ült, ahol túlnyomórészt spanyolok tartóz­kodtak. Hans szinte biztos volt abban, hogy az illető nem spanyol. Nem akart neki különösebb figyelmet szentelni, csu­pán észrevétlenül végigmérte, s úgy tűnt neki, hogy valahonnan ismeri. Hol is látta?- Ha tudni akarod, ki az a személy, aki nem veszi le rólad a szemét, megmond­hatom - súgta Hansnak olasz barátnője. - Prestonnak hívják, a New York Times tudósítója. Az új amerikai nagykövet megérkezése után bukkant fel, s találkoz­hatsz vele Spanyolország minden sarká­ban. Azt mondják róla, nagyon kellemet­len tud lenni. Sokat utazik, s ahol megje­lenik, mindig valami fontos történik. Liebig rögtön rájött, hogy miről is van szó. Emlékezetében 1939 júniusáig lapo­zott vissza. Akkor - mindjárt megérkezé­se után - egy diverziós akciót készített elő, amelyet Willi Friezs irányított. Két kettős ügynök felszámolásáról volt szó, akik látszatra a német Abwehrrel működ­tek együtt, valójában azonban a CIA munkatársai voltak, s hosszú éveken át dolgoztak Spanyolországban. Közvetlen főnökük az USA madridi nagykövetségé­nek harmadtitkára - John Preston - volt. Az akciót a Prestonnal megbeszélt talál­kozóra időzítették, s természetesen nem maradt el a lövöldözés sem. Maga Pres­ton is megsebesült. Az amerikaiak meg­tudták, hogy az incidens Willi Friezs mü­ve, s azóta mindenáron kézre akarták keríteni. A dolgok olyan messzire men­tek, hogy Willinek bizonyos időre el kellett tűnnie Spanyolországból. Ismételt beve­tését a rendkívüli körülmények kénysze­rítették ki. Hitler ugyanis tartott attól, hogy elveszíti befolyását a spanyol vezető poli­tikusok körében. Cselekedni kell A barcelonai Calle Masque del Dueron levő amerikai-brit klubban szintén nagy volt a nyüzsgés. Rendszeresen találkoz­tak itt az amerikai, a brit konzulátus munkatársai, illetve más baráti országok diplomatái. Gyakori vendégek voltak a magasabb beosztású spanyol hivatal­nokok és a semleges országok képviselői is. A klub könyvtárában két középkorú férfi karosszékében kényelmesen hátra­dőlve beszélgetett. Az idősebbik fojtott hangon szólalt meg.- Sürgős figyelmeztetést kaptam Prestontól, hogy az Abwehr itteni rezi- deniúrája valamilyen akciót készít elle­nünk. Nem kizárt, hogy a németek meg­próbálják megsemmisíteni a Texas tar­tályhajót. Javítása épp a befejezéséhez közeledik az itteni dokkokban, s kísérő­hajóival együtt a napokban kellene csat­lakoznia a legközelebbi konvojhoz. Még valami. Tudod kivel találkozott John Mad­ridban? Kapaszkodj meg, Willi Friezzsel. Mire azonban észhez tért, eltűnt a szeme elől. Preston meg van győződve róla, hogy a rezidentúrán dolgozik Liebiggel. Azt kéri, hogy hozzunk megfelelő intéz­kedéseket Willi semlegesítésére. Ha fel­bukkanna itt, Barcelonában, az azt bizo­nyítaná, hogy a németek valamire ké­szülnek. Ami Friezst illeti, egyszer s mindenkorra ki kell öt iktatni a játékból. Minden áron, érted?! Sokatmondó tekintetet vetett fiatalabb kollégájára, mintha válaszra várt volna. További szavakra azonban nem volt szükség. Mindketten nagyon jól megér­tették egymást. Az idősebbik férfi maga Taylor alezre­des volt, a Pentagon haditengerészeti titkosszolgálatának az alkonzuli tisztség fedezete alatt dolgozó munkatársa. Most megszokott mozdulatokkal szivarra gyúj­tott, majd így folytatta:- Ezekben a napokban mindenképp biztosítanunk kell minden olyan központ gondos ellenőrzését, ahol németek és olaszok szoktak találkozni. Konzulátusái- kat állandó megfigyelés alatt kell tartani, s minden szokatlan körülményre fel kell figyelni. A legapróbb változás is gyanús lehet és azonnal jelenteni kell. Különös figyelmet kell fordítanunk a német klubra, s minden olyan helyre, ahol ez a banda gyülekezni szokott. Azonnal bevezetjük az Abwehr itteni ügynökeinek követését is, mindenekelőtt Rolf Hönigét. Ha tény­leg a Texas ellen készülnek, nem lehet­nek meg az ő segítsége nélkül. Nem kizárt, hogy Willi Friezs öt is felkeresi. Lépj kapcsolatba O'Neillel és dolgozzá­tok ki az ellenintézkedések pontos és részletes tervét. Számolhattok a város­ban rendelkezésünkre álló valamennyi eszközzel.- Teljesen világos - szólalt meg Mackenzie százados, s karosszékében még nagyobb kényelembe helyezte ma­gát. Cipője orrának remegése elárulta, hogy intenzíven gondolkodik. Taylor alezredes beosztottja volt, s örült, hogy főnöke elégedett vele. Most is igyekezni fog. A beállt csendben már azon törte fejét, milyen intézkedésekre lesz szükség... Búcsú a szobornál Madrid egyik üres, sötét utcájában két férfi lépked a Piazza de Espana felé: Hans Liebig és Willi Friezs. Együtt vacso­ráztak a kevésbé ismert Regina étterem­ben. Willi tökéletesen ismerte a helyi viszonyokat, s tudta, hol lehet kiválóan megvacsorázni úgy, hogy az ember ne legyen szem előtt. Azután, hogy a CIA indexére került, nagyon óvatos lett, s ke­rülte mindazokat a helyeket, ahol ellenfe­leibe ütközhetett volna.-Ahogy mondtam - ismételte Hans Liebig -, nagyon óvatosnak kell lenned. Ne feledd, hogy Preston a nyomodban van, s csak arra vár, hogy valamilyen hibát véts. Nem zárhatjuk ki, hogy vala­milyen módon rájöttek, mit is akarunk véghez vinni Barcelonában. Az ördög sosem alszik, ezt te tudod a legjobban. Willi válasz nélkül hagyta barátjának ezeket a szavait, s elgondolkodva hall­gatta további információit.- Rolftól szintén fontos hírt kaptam az Afrikában elhelyezett amerikai felderítő légi egységek tevékenységéről és Sofie az olasz nagykövetségről elmondta, rezi- dentúrájuk azt a parancsot kapta Cesare Amé tábornoktól, az ő titkosszolgálatuk parancsnokától, hogy olyan jelek után kutassanak, amelyek megerősítenék az amerikaiak és az angolok esetleges part­raszállási terveit. Neked és Rolfnak na­gyon jó lehetőségetek van arra, hogy a legmagasabb helyeken ellenőrizzétek le ezt. Tudod, hogy van, amíg a tenger­nagynak továbbítjuk az újabb hírekét, mindent gondosan le kell ellenőriznünk. A Piazza de Espana órája épp elütötte az éjjeli fél tizenegyet, Don Quijote és Sancho Panza szobránál a két titokzatos férfi búcsút vett egymástól. Abban a pilla­natban még egyikük sem sejtette, hogy ez volt az utolsó találkozásuk... Magda otthon A berlini gyors egyórás késéssel érke­zett meg Prágába. Magda megkönnye- bülten lélegzett fel. örült, hogy főnökének Berlinben kellett maradnia, s megenged­te, hogy egyedül utazzon haza. Az uta­zás a megszállt Franciaországon, majd Németországon keresztül fárasztó béke­időben is, hát még háborúban! A vonatok tömve voltak katonákkal és tisztekkel, s persze nem kerülte el figyelmüket, hogy egy attraktív nő utazik velük. Bármennyi­re is undorodott főnökétől, ezúttal egé­szen hálás volt neki a „kíséretért“. Az NSDAP jelvénye kabátja hajtókáján meg­felelő és megbízható védelmet jelentett. A fáradtság ellenére elégedett volt ma­gával, feladatát teljesítette. A legszíve­sebben azonnal Zdenékhez rohant volna, hogy jelentse, minden jól sikerült. A talál­kozó azonban csak a jövő héten volt esedékes. Ma csupán a megbeszélt jelet kellett elhelyeznie a pályaudvar előtti te­lefonfülkében, tudatva, hogy visszatért, az utasításokat maradéktalanul végre­hajtotta. Hordárt hívott, s kocsit rendelt, majd a telefonfülkéhez vette az irányt. Miközben házvezetőnőjével beszélge­tett, ceruzájával észrevétlenül egy apró keresztet rajzolt a telefonkészülék jobb felső sarkába. Ezzel teljesítette utolsó kö­telességét is, s nyugodtan ülhetett be a várakozó kocsiba. Két hét múlva már a szovjet felderítés központjában értékelték ki Magda infor­mációit. Érdekes körülmények Az angol-amerikai csapatok partra­szállása Eszak-Afrikában november 7-ről 8-ra virradó éjszaka kezdődött meg, rendkívül kedvező időjárási feltételek kö­zepette és november 12-ig tartott. Az első hullámot az amerikai 1., 3. és 34. gyalogos hadosztály, az 1. és 2. páncé­los hadosztály, valamint a 1. hadsereg 78. gyalogos hadosztálya, vagyis össze­sen 6 hadosztály alkotta. A második hullámban szállt partra az amerikai 9. gyalogos, valamint a brit 1. és 46. gyalo­gos és a 6. páncélos hadosztály. A szö­vetséges csapatok 110 kísérőhajóból, 200 hadihajó védelme alatt szálltak part­ra. Az invázió főparancsnoka Eisenhower tábornok volt. Az amerikai és angol kikö­tőkből a partraszállás helyéig a szövet­séges hajók nem ütköztek sem a német, sem az olasz hadihajók vagy repülőgé­pek ellenállásába. A nyugati szövetségesek számára kedvező körülmény volt, hogy az ellen­ség döntő erőit a keleti front kötötte le, ahol tetőpontjához közeledett minden idők legnagyobb ütközete, a sztálingrádi csata. Végül nem kis jelentősége volt a szövetségesek titkosszolgálatai közös fellépésének, amely lehetővé tetté az ellenség katonai intézkedései hatékony­ságának oly mértékű csökkentését, hogy a csapatok szállítását gyakorlatilag sem­mi sem fenyegette. Aligha beszélhetünk meglepetésszerú hadműveletről. Közismert, az olasz leg­felsőbb helyeken már 1942 szeptembe­rében tudtak arról, hogy a szövetségesek a Földközi-tenger térségében partraszál­lásra készülnek. Ezeket az információkat átadták az Abwehr főnökének, Canaris tengernagynak is. Érdekes, hogy a né­met titkosszolgálat nem fordított kellő figyelmet azokra a jelentésekre sem, amelyek spanyolországi ügynökeitől származtak. Nem zárható ki, hogy Cana­ris szándékosan bagatellizálta a szövet­ségesek észak-afrikai partraszállásáról szóló jelentéseket, mégpedig a Hitler el­len készülő merénylet miatt, amelyben a német titkosszolgálat vezetője fontos szerepet játszott. De ez már egy másik történet... OPL „Stratégiai kompromisszum...“

Next

/
Oldalképek
Tartalom