Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-09 / 45. szám
A szovjet és amerikai fiatalok tizenegyedik találkozóját tavaly nyáron a szibériai Irkutszkban tartották. Sokan a résztvevők közül már korábban is találkoztak vagy az USA-ban, vagy a Szovjetunióban. Irkutszkban, akárcsak a korábbi alkalmakkor, korunk fő kérdése volt a téma, miként lehetne megóvni a világot az atomháborútól. A találkozó befejeztével az amerikai fiatalok képviselői elmondták, milyen benyomásokat szereztek a Szovjetunióban. John Carrol zenész, a Virginia állambeli Falls Churchböl:- A Szovjetunióban szemmel láthatólag nagy népszerűségnek örvend az amerikai zene. Korábban erről én nem is tudtam. Azon töprengtünk elindulásunk előtt, hogy érdemes-e egyáltalán magunkkal vinni hangszereinket, ha nincs érdeklődés a játékunk iránt. Lám, mi voltunk, akik nem tudtuk, milyen a zenei élet önöknél, s nem önök voltak, akik nem ismerték a miénket. Gyakran mondogatták nekem elutazásom előtt, hogy önöknél tilalom sújtja a modern zenét, különösen a rocköt és más, Nyugaton divó irányzatokat. Azután megismerkedtünk egy nagyszerű fiatalemberrel, Szasa Morozov leningrádi zeneszerzővel. Irkutszkban elvitt minket az „Álom a békéről“ című háborúellenes rock-operájának előadására. A darabot az Ariel együttes vitte színre. Feledhetetlen fogadtatásban volt részünk, a közönség éppen úgy tapsolt, mint önöknél szokták, és ugyanolyan füttykoncerttel fejezte ki szeretetét irántuk, mint nálunk. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét. Az opera háborúellenes pátosza talán még jobban megkapott, mint maga a zene. Szibériában értettük meg igazán, hogy önök nem akarnak ránk támadni. Carol Douvenik színésznő és koreográfus, a Vermont állambeli Sharonból:- Nagy örömmel tapasztaltam Oroszországban, hogy a szovjet emberek ugyanazt az eszmét dédelgetik, mint én, ők is békét akarnak és ellenzik a háborút. Valósággal lenyűgözött a szibériai kulturális élet elevensége, kivált azok után, hogy annyi rosszat hordanak össze róla Amerikában. Emlékezetes marad számomra a kis munkástelepülés, Selehov könyvtára. Nem nagy ez a könyvtár, de polcain ott sorakoznak az amerikai írók - Twain, Dreiser, Poe, Hemingway, Faulkner, Hailey - kötetei. Ószintén szólva, nem akartam hinni a szememnek. Azt mondtam magamnak: „Carol, ez egyszerűen nem lehet igaz. Biztosan azért hozták ide és rakták sorba ezeket a köteteket, mert tudták, hogy idelátogatsz. S biztosan senki kézbe sem veszi őket.“ Megkértem a bájos könyvtárosnöt, mutassa meg az amerikai szerzők műveinek kartonjait. S akkor láttam, szinte nem is időznek a polcokon, szüntelenül olvassák, folyton kölcsönzik őket. És hány amerikai filmet játszanak az irkutszki mozikban, hány amerikai darabot a város színházában?! Mi több, a Szahalin területi drámai színház, mely Csehov nevét viseli (jegyzeteimben most ellenőriztem, nehogy rosszul mondjam), irkutszki vendégszereplésekor két amerikai darabot adott elő, s milyen kitűnően. És én még azt hittem odahaza, hogy Szahalinon nincs is élet! „A Szovjetunió nem fenyegeti az USA-T,“ mondják az amerikai fiatalok Joseph Stucker középiskolai igazgató, a New Hampshire-i Kánaánból:- Igazi Wasp vagyok, vagyis fehér, angolszász és protestáns, de egyszerű szülők gyermeke. Apám kétkezi munkás, műbútorasztalos, anyám tanítónő. Megvallom őszintén, azon kevesek közé tartozom, akik rendíthetetlenül hisznek az amerikai értékrendszerben. Bármit mondjanak is nekem, akár maguk az amerikai honfitársaim, mégis feltétlen hive vagyok a reagani gazdaságpolitikának. A leghatározottabban ellenzem, hogy bármilyen változtatást erőltessenek rá közoktatási rendszerünkre. Viszont be kell ismernem, hogy a szovjet kultúra értékeiről alig tudunk valamit. Az amerikaiak rendkívül egocentrikus lények, s alighanem ez is oka annak, hogy a szovjet klasszikus irodalomban nem vagyunk jártasak, sót például a francia expresszionisták színpompás világát illetően szintén analfabéta a legtöbbünk. Egyáltalán, az amerikaiak nem sokat tudnak a külvilágról. Kellemesen lepett meg engem a szovjet emberek szívélyessége és vendégszeretete. Feltétlenül kell-e nekünk szeretnünk egymást, vajon ezen múlnának a dolgok? E tekintetben én ugyanazt gondolom, amit McGovern szenátor mondott egy ízben. Szavait nem tudnám egész pontosan idézni, de tartalmát igen. Nem szükséges, hogy az oroszokat szeressük, vagy hogy lelkesedjünk irántuk, s nekik sem kell szeretniük bennünket, enélkül is megérthető, hogy ha nincs enyhülés, ha nincs fegyverzetellenőrzés, akkor óhatatlanul katasztrófába, pusztulásba sodródik a civilizáció. Körülbelül ez volt mondanivalójának lényege, s nagyon igaza volt. Annie Wilson, a United Way nevű jótékony célú szervezet munkatársnője, Kaliforniából, San Franciscóból:- Valóságos ostromot kellett kiállnom odahaza, mielőtt elindultam önökhöz. Midőn megvettem a Moszkvába szóló jegyet, még a távoli rokonok is felkerestek, akiket azelőtt évekig nem láttam. „Egyáltalán tisztában vagy vele, hová utazol, elment a józan eszed?“ — kérdezték ijedten. „Rettenetes, rettenetes“ - sopánkodtak. Anyám elsírta magát: „Vajon visszajössz-e onnét?" Nagynénikém, aki igazán jóravaló, jóindulatú asszony, a telkemre beszélt és figyelmeztetésekkel halmozott el: „Légy óvatos ezekkel az oroszokkal, és vigyél jó meleg ruhát, mert azt mondják, hogy Szibériában még nyáridőben is kegyetlen hideg van.“ Próbáltam összegezni magamban a rokonaim véleményét az önök hazájáról, s arra a következtetésre jutottam, hogy ők őszintén hiszik: szovjet ember soha nem mosolyog, a férfiak mind Barátság címkéjű posztóköpenyt viselnek, a lányok nem ahhoz mennek feleségül, akit szeretnek, hanem akihez felülről parancsolják, hogy Szibériában fárkasordító hideg van mindig, és ott kizárólag politikai számúzöttek élnek... Annál kellemesebb meglepetés volt számomra tapasztalni mindennek az ellenkezőjét. Azt, hogy Szibériában éppen olyan emberek élnek, mint az én hazámban, nem egyformák ők sem, de rendszerint mosolygósak, a nők és a férfiak még jobban öltözöttek, mint az amerikaiak, a lányok szerelemből mennek férjhez, ugyanúgy, mint nálunk, de sajnos épp úgy, mint minálunk, gyakran el is válnak férjüktől. Tapasztaltam azt is, hogy Szibériában is hőség van nyáron, s sokat barangoltam a városban, de egyetlen politikai fogollyal sem találkoztam. Carol O’Rourke háziasszony, a szovjet és amerikai fiatalok 11. találkozóján részt vett amerikai küldöttség titkára Bostonból, Massachusetts államból:- A szovjet-amerikai ifjúsági találkozó veteránjának számítok. Fogadtam szovjet vendégeket Atlantában és New Ha- venben, tagja voltam annak a küldöttségnek, amely Tallinnt kereste fel. Most pedig itt vagyok Irkutszkban. Mennyi különböző város, hányféle éghajlat, s hányféle ember! Mégis mindenütt barátsággal és szeretettel fogadtak bennünket. Szibériai utazásunkról színes diákat készítettem, viszem haza mindet, meg a sok-sok emléktárgyat, amit összevásároltam. Felvettem magnetofonszalagra Szasa Morozov rock-operáját. Amint hazaérek, élménybeszámolót tartok az iskolában a gyerekeknek, s elmondom nekik, mit láttam. Levetítem a diákat, megmutatom az emléktárgyakat, s együtt meghallgatjuk a rock-operát, amelyet nagyon megszerettem. A tallinni találkozót követően is tartottam efféle rögtönzött tanórákat. Átütő sikerük volt. Sok gyerek gyűlt össze, a legkülönbözőbb osztályokból. Nagy figyelemmel hallgatták minden szavamat. Rengeteget kérdezősködtek. Mind meg akarták tapogatni, amit Oroszországból hoztam. Fiatal barátaimtól utána sok-sok levelet kaptam. Az egyiket a negyedikes Bili írta. Tízéves. Felolvasom: „Tisztelt O’Rourke néni! Nagyon élveztük elbeszélését Oroszországról. A lemezről lejátszott dalokat is, meg a fényképeket. Meg az emléktárgyakat, amelyeket kézbe is vehettünk. Irtó izgalmasak voltak a játékok, a medveti- gurák. Abból, amit elmesélt, az tetszett a legjobban, hogy hét centért egész nap lehet metrózni. És nem kell félni a föld alatt. Ez aztán igen! Meg aztán, hogy kapni fagyit, finomat. Bárcsak láthatnék egyszer egy eleven orosz gyereket. Amit elmesélt, abból úgy gondolom, hogy hasonlít rám." (A Molodaja Gvargyija című lapból) • Az irkutszki kerekasztal-beszélgetés résztvevői 'ÚJ SZÚ 3 A TÖRTÉNELEM TANÚSÁGAI Még szinte el sem ült a második világháború csatazaja, amikor az európai hadszínterek Nyugaton jól ismert kutatója, L. A. Marshall máris felszólította Hitler vezérkarának volt tagjait - akiket nemes egyszerűséggel „német barátaim“-nak nevezett -, hogy kezdjenek hozzá háborús emlékirataik elkészítéséhez. S hamarosan meg is jelent a „Végzetes döntések" című kötet, melyhez maga Marshall írta az előszót. „Mi, amerikaiak mások keserű tapasztalataiból húzhatunk hasznot a magunk számára“ - olvasható ebben az előszóban. Gyakorlatias emberek ezek az amerikaiak, mindenből tudnak hasznot húzni. Ám bármennyire meglepő, „a balszerencsés tapasztalatokból“, amelyeket mások az Oroszország ellen viselt háborúban szereztek, az amerikaiak semmit sem tanultak. Nem mentek sokra a maguk korában a hitlerista hadvezérek sem, nem ment sokra a „középső“ hadseregcsoport parancsnoka von Kluge sem, hogy Moszkva alatt tábori asztalán ott hevert Napóleon egykori követének, Collinkourt márkinak a könyve, amely a császár keleti hadjáratát örökítette meg. Ez a hadjárat 1812. június 24-én kezdődött azzal, hogy a császári csapatok átkeltek a Nyeman folyón, s végződött azzal, hogy megsemmisítő vereséget szenvedtek Oroszország belsejében. Százhuszonkilenc évvel a nyemani átkelést követő; en, 1941. június 22-én Hitler hadvezérei Napóleon tábornokainak nyomdokaiba léptek, és elindították hadaikat keletre. A fasiszta Németország leverése óta csaknem negyven esztendő telt el, de még ma is lépten-nyomon beleütközünk ama napok emlékébe, s ezek ma is fájdalmasra torzítják az arcokat, tétovává teszik a mozdulatokat. A legváratlanabb helyeken törnek föl, gyakran egészen távol az egykori csaták színtereitől. Ha bajtársak összejönnek, visszaidézik azokat az időket, s talán nincs ház, nincs család ebben az irdatlan országban, ahonnét ne ragadott volna el drága életeket a kegyetlen háború, és ahol ne emlékeznének halottakra. Emlékek kísértenek távoli földrészeken is, ahol volt fegyvertársaink élnek. Ami bennünket illet, mi nemcsak azért nem tudjuk elfelejteni ezt a háborút, mert ebben védtük meg függetlenségünket és szereztünk dicsőséget fegyvereinknek. Emlékezésre késztet, hogy felszabadító küldetés hárult ránk és becsülettel eleget tettünk annak. Kritikus pillanatban siettünk segítségére Európa népeinek és oroszlánrészünk van abban, hogy elhárult fejük felől a fasiszta rabság veszélye, hogy nem lett sorsuk a fizikai megsemmisülés. Karlshortsban, Berlin külvárosában egy földszintes magánház falán szürke márványtábla szerénykedik. Rajta a következő szöveg: „1945. május 8-án ebben a házban írták alá a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt.“ Akkor őszintén hittünk, hogy a sokat szenvedett emberiség szempontjából új időszámítás veszi kezdetét, s belépünk az örök béke korába. De mindössze pár hónapnak kellett eltelnie a kapituláció aláírásától számítva, amikor Harry Truman, az USA akkori elnöke máris áldását adta arra a tervre, hogy mérjenek atomcsapást hazánkra. Pontosították, dobjanak 133 bombát 70 városra, közülük Moszkvára nyolcat, Leningrádra hetet. Teltek-múltak az évek, az évtizedek, de e gondolaton nem módosítottak jottányit sem. A jelenlegi amerikai kormány tovább folytatja elődei politikáját, és új háborúra készülődik. Mi tagadás, most, hogy küszöbön a választások, Washington mérsékletet tanúsít, szavakban konstruktív együttműködésre szólít fel. A mérséklet elvben előmozdíthatná a politikai légkör valamelyes megkönnyebbedését. De alighanem igazunk van, amikor azt mondjuk, hogy akiket a felelősség terhel a grenadai benyomulásért, akik Nicaragua ellen zsoldosokat uszítanak, akik beavatkoznak a Közel-Kelet ügyeibe és eszeveszett fegyverkezést folytatnak, azoknak tettekkel kell bizonyítaniuk, hogy valóban a békét akarják és hogy őszintén békére törekszenek. Korunk fő kérdésében, a béke vagy háború kérdésében a mi álláspontunk megingathatatlanul szilárd. Az SZKP KB 1984. februári plénumán, a Központi Bizottság főtitkára, Konsztantyin Csernyenko kijelentette: ,,Mi azon vagyunk, hogy békés megoldást találjunk valamennyi nemzetközi problémára, mégpedig komoly, egyenjogú, konstruktív tárgyalások útján. A Szovjetunió teljes mértékben kész együttműködni mindazokkal az államokkal, amelyek gyakorlati tettekkel hajlandók előmozdítani a nemzetközi feszültség csökkentését és kiépíteni a bizalom légkörét a világban.“ Hadd emlékeztessünk rá, hogy a második világháború emléke nem hajnali párásság, amely magától feloszlik és nem zavarja a népek tisztánlátását. Európa népei és azok az amerikaiak, akikkel az Elbánál összeölelkeztünk, nem borítják a feledés fátylát a múltra. Mert ha megtennék, ha megtennők, akkor a jövőt árulnánk el. (Szputnyik) 1984. XI. 9.
