Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
ÚJ szó 3 (A cikk első részét múlt heti vasárnapi számunkban közöltük.) A tőkés országokban széles körben elterjedt a neokonzervatív verzió. A hivatalos, állammonopolista körökben a legnagyobb befolyásnak az olyan konzervatívok örvendenek, mint Zbigniew Brzezinski, Daniel Bell, Robert Nisbet az Egyesült Államokban, Kaltenbrunner az NSZK-ban és mások. Aggódva figyelik a társadalmi haladás eszméit, sokszor hajlanak haladásellenes állásfoglalásra. Mindamellett a neokonzervatívok elfogadják az olyan technológiai és gazdasági újításokat, amelyek szerintük a kapitalizmus megszilárdítását és a szocializmussal szembeni fölényének a biztosítását szolgálják. A mai válságból olyan elméleti sémák kidolgozásával próbálnak kijutni, amelyek szerintük szilárdabb alapokra helyeznék az imperializmus gazdaságpolitikáját. Ebből fakadnak az olyan nagy igényű fogalmak, mint a „reaganó- mia“, a „thatcherizmus“ gazdaságpolitikája, amelyek a „piaci erők játékának“ gyógyító hatásával takarózva lényegében csak ösztönzik a katonai kiadások rendkívüli növelését. A neokonzervativiz- mus szociális lényegét igen világosan jellemzik a „reaganómia“ olyan alapelvei, mint a „gazdaságilag aktív vállalkozók“ adómentessége, akik Guy Sorman francia közgazdász szavai szerint a „gazdagságcsinátók“ és mint ilyenek a tőkés elitet alkotják. Reagannak az a szentenciája, hogy „elegendő mindenkinek megadni a lehetőséget arra, hogy szabadon dolgozzon, s máris feléled az amerikai álom“, a „reaganómia“ teoretikusainak az az állítása, hogy „a gazdagok pénze végső soron a szegények boldogsága“, gyakorlatilag oda vezet, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek. Az égető gazdasági és társadalmi problémák megoldása helyett ez tovább élezi a tőkés világgazdaság válságát. Éppen ezért a neokonzervatívok szükségképpen arra törekszenek, hogy korszerűsítsék ideológiai apparátusukat mint a kapitalizmus védelmére szolgáló propagandaeszközt, tekintve, hogy a szocialista rendszer a világtörténelem további fejlődésének meghatározó erejévé vált. Ezek a teoretikusok az önfeláldozás dicsfényével övezik a magánvállalkozást, a versenyre való készséget, és élesen bírálják a kollektivizmus elvét. A szabad piac és az államhatalom korlátozása szerintük elengedhetetlen feltétele annak, hogy az egyéni célok valóra válhassanak. A neokonzervativizmus ideológusai „megalapozzák“ a nemzetközi feszültség kiélezésére és az imperializmus agresszív akcióinak megvalósítására irányuló politikát, azért hadakoznak, hogy mindenféle bojkottal és katonai nyomással mindenütt „eltiporják“ a szocializmust és az összes „engedetleneket“. Az úgynevezett harmadik világ országai tekintetében pedig igazolni próbálják a nyílt kalandok politikáját, ellenségesen viseltetnek minden eltérő gondolkodással szemben, elutasítják a haladó, a modern vallási és kulturális irányzatokat. A nyolcvanas években azonban már válságjelenségek mutatkoztak az anti- kommunizmusnak ezen a változatán belül. Először is bebizonyosodott, hogy megvalósíthatatlanok a szerzői által ajánlott gazdasági programok. A neokonzervativizmus kudarcában közrejátszik az is, hogy militarizmusa népszerűtlen. A féktelen fegyverkezés terhe, a katonaiipari komplexum befolyásának erősödése, dfe ugyanúgy a féktelen soviniszta propaganda is elégedetlenséget vált ki a lakosságban. Ennek tudható be a neo- konzervatívoknak az a törekvése, hogy bizonyos fokig „korszerűsítsék“ az anti- kommunizmust, mégpedig oly módon, hogy a „békét“ és a társadalmi-politikai ellentmondások „demokratikus“ megoldását hirdető demagóg szólamokkal és hasonlókkal egészítik ki az antikommu- nizmus leggyűlöletesebb elveit. Az említett irányzatok erősödése mellett az utóbbi években előtérbe nyomul egy sajátos ellenáramlat is, amely a neoliberális változat helyzetét erősíti. Ennek képviselői, akik közül különösen nagy a befolyása az olyan amerikai szociológusoknak, mint Daniel Boorstin, Alvin Toffler, N. Barrey és mások, technokrata eszmék felé fordulva a szocializmussal való konfrontáció más módjait keresik. A „technikai civilizáció“ pusztulását jövendölő számos prófécia, a modern Apokalipszis propagálása után a tőkés országokban újból feléledtek a technokrata illúziók. Ezúttal ezeket a „hírközlésiszámítógépes forradalommal“ hozzák összefüggésbe. Az a körülmény, hogy a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején a Nyugat gazdasági és társadalmi életébe nagy arányokban behatolt a hírközlési technika és a számítástechnika, hogy megjelent egy speciális tudományág: az „informatika“ („telematika“), új életre keltette a technokrata utópiát. A neokonzervatívokkal ellentétben a reformisták és a liberálisok hisznek annak a lehetőségében, hogy az állammonopolista szervezet talaján a világ gyors technikai megújhodása következik be. Feltételezéseik szerint a jólét növekedését a kapitalizmusban nem annyira a gazdasági mechanizmusok biztosítják, mint elsősorban politikai mechanizmusok, a fejlődési irányok közös kidolgozása különböző burzsoá kormányok által. S abban reménykednek, hogy a holnap „komputertársadalma“ segít majd megoldani a neokonzervatívok erejét meghaladó problémákat. Példának okáért az „adatbankokhoz“ kapcsolt automaták átveszik az irányítás funkcióit. Az „anar- chokapitalizmust“, amelyről a neokonzervatívok annyit beszéltek, felváltja egy pontosan megszervezett társadalom. A magánkezdeményezés ebben a társadalomban a termelés és az elosztás átgondolt szabályozásával párosul. A neoliberálisok véleménye szerint a kapitalizmus a „komputerizálás“ révén a szocializmusnál mozgékonyabbá, rugalmasabbá válik. A szocializmus politikai rendszere, véleményük szerint nem alkalmas ilyen radikális újításokra. Állítólag szembeszegül majd a következetes komputerizálással. S ez szerintük biztosítja a kapitalizmus fölényét a szocializmussal szemben. AMIRŐL SZÍVESEN BESZÉLNEK A történelmi perspektíva iránti érdeklődés jut kifejezésre abban is, hogy tömegével jelentek meg az emberiség várható fejlődését felvázoló „forgatókönyvek“ és „prognózisok“. A prognosztizálási láz, az elburjánzó szociális utópizmus ugyancsak világosan utal arra, hogy a mai antikommunizmus igyekszik a társadalmi élet valamilyen átfogó világnézeti koncepcióját megfogalmazni. önkényes, de erőteljesen propagált állításokra támaszkodva a neoliberálisok most behatóan bírálják a szocialista országok politikai rendszerét. Ehhez szívesen felhasználják azt a módszertani poggyászt, amelyet a hetvenes évek enyhülési időszakából hoztak magukkal, amikor a szocializmus eszmei-politikai alapjainak fokozatos és hosszú távra tervezett aláásása volt a taktikájuk. Éppúgy, mint akkor, szívesen beszélnek „hídve- résről“, „konvergenciáról“ stb., s ezt kiegészítik az olyan imperialista elképzelések, amelyek szerint a szocialista országokat „szelektív módon kell megközelíteni“ és „erővel“ kell nyomást gyakorolni rájuk. A liberális „reideologizálók“ eszméi nem lépik túl a burzsoá világnézet kereteit, a kapitalizmus talajából nőnek ki, nem utasítják el a magántulajdont. Éppen ezért a neoliberálisok minden olyan próbálkozása, hogy valamiféle „új ideológiát“ hozzanak létre, nem más, mint illúzió, „ideológiai ködkép“. (Lenin összes Művei. 16. köt. Kossuth Könyvkiadó 1968. 198. old.) Mindént egybevetve, az antikommunizmus két verziója közötti konfrontációnak többnyire az a következménye, hogy a neokonzervativizmus egyelőre megőrzi kétségtelen fölényét - az ö kezében a hatalom. Ebből fakad az az igénye, hogy megmaradjon a vezető szerepe az <• antikommunista ideológia kidolgozásában. Mindamellett a neokonzervatívok próbálják felhasználni a neoliberálisok néhány tételét is. A konzervatívok olyan hagyományos témáit, mint a nemzet, a család, a kötelesség, a hatalom, az újjászületett neoliberalizmus olyan téziseivel egészítik ki, mint a személyes érdek, az individualizmus, a „szabadság“. Ám a neokonzervatívok fő erőfeszítései arra irányulnak, hogy igazolják a maguk alapvető célját: a régi rend védelmét, hogy filozófiailag hatékonyabban megalapozzák a történelmi kalan- dorságot. A TÖRTÉNELMI KALANDORSÁG FILOZÓFIÁJA Az antikommunizmus mindig is része volt a népek demokratikus jogai és szabadságai elleni támadásnak, az agresz- szió és a háború politikájának. Mai aktivizálódása azzal jár együtt, hogy az imperialista körök fokozzák a nemzetközi feszültséget, amely valamennyi népnek az érdekeit fenyegeti. Annak idején a történelmi kalandorság filozófiáját valló német nácik nyíltan egyesítették ezt külpolitikai irányvonalukkal. Az Egyesült Államok uralkodó elitje ugyancsak arra törekszik, hogy az ideológia még a politikai irányvonalában bekövetkező konjunkturális fordulatokat is alátámassza, hogy mindenekelőtt militarista akciói részesüljenek ideológiai támogatásban. Éppen ezért a szocializmus, a felszabadult népek elleni támadás azzal jár együtt, hogy egyre fokozzák a tömegekre való ideológiai és propagan- disztikus ráhatást, amely végül a „lélektani hadviselés“ formáját ölti. Az imperialista kormányok még a hidegháború időszakában fejlesztették ki a propagandának ezt a sajátos típusát, és ugyancsak ekkor hozták létre e propaganda speciális mechanizmusát. Az eszmei-politikai harc részét alkotó „lélektani hadviselésnek" megvannak a maga specifikus vonásai. Az imperializmus kísérletet tesz arra, hogy valóságos információs-propagandisztikus intervenciót szervezzen, hogy a rádiót és a televíziót államok belügyeibe való beavatkozás eszközévé tegye. A Szovjetunió, a szocialista testvérországok, a kommunista és a munkáspártok ellen folytatott „lélektani hadviselésbe“ gyakorlatilag bevonták az Egyesült Államok és egy sor más tőkés ország kormányapparátusának valamennyi láncszemét. Ebben részt vesznek speciális diverziós szolgálatok. Ezt szolgálja ki számos, a kommunizmus elleni harcra specializálódott intézet. A történelmi kalandorság különböző szemléletes formában mutatkozott meg az olyan mítoszok kidolgozásában, mint a „szovjet háborús fenyegetés“, különösen előszeretettel használják fel kiagyalt koncepcióikat („emberi jogok“, „nemzetközi terrorizmus“ stb.) és fokozzák a létező szocializmus elleni politikai kampányokat. Mind gyakoribbak a szocialista életmód elleni támadások. Emellett terjesztik a politikai erőszak eszméit, az irracionális és misztikus hangulatokat, a fajvédő és embergyűlöló elképzeléseket. Az Egyesült Államok állammonopolista kapitalizmusa, miután Afrika, Ázsia és Latin-Amerika több régiójában elvesztette politikai uralmát, buzgón ösztönzi ezekben a térségekben az antikommu- nizmust, és arra törekszik, hogy saját érdekeinek megfelelően akadályozza a társadalmi-politikai erők harcát, ahogy ez Salvadorban, Libanonban, Dél-Afriká- ban és sok más országban történik. Olyan eszméket agyai ki, amelyek célja biztosítani a külföldi töké széles körű behatolását ezekbe az országokba, továbbá a transznacionális cégektől való függés új formáinak, kialakítása, a magánvállalkozás pozícióinak a megszilárdítása; ezek közé sorolható például a „kölcsönös függésnek“, a „Nyugat technológiai vezető szerepének“ a koncepciója stb. A „szabad világ“ ideológusai szerint Afrika, Ázsia és Latin-Amerika fiatal államainak ugyanazt az utat kell végigjárniuk, amelyet a tőkés országok megtettek. Ezt az elképzelést beillesztették a harmadik világban folyó tőkés expanzió indoklását és igazolását szolgáló változatos eszmei fegyvertárba, és arra számítanak, hogy a harmadik világ népei magukévá teszik majd a gazdasági fejlődés burzsoá mintáit és a burzsoá életmódot, a társadalmi berendezkedés modelljét. Az antikommunizmus a nemzeti érzelmekre is apellál. Minden egyes országban azt sugallja a tömegeknek, hogy történelmi-kulturális hagyományaik, nemzeti gondolkodásmódjuknak a sajátosságai kizárják országukban a szocialista eszmék alkalmazását. Ugyanakkor mélyen hallgatnak arról az emberiség történetében egyedülálló tényről, hogy miként virágzott fel a Szovjetunió népeinek és köztársaságainak, a többi szocialista országnak a formájában nemzeti és tartalmában szocialista kultúrája. Arra törekszenek, hogy általánosítsák az amerikai mintájú eredetiséget, a partikulariz- mus kultuszát, hogy felszítsák a soviniszta hangulatokat. Az antikommunisták számolnak azzal, hogy az afrikai, ázsiai és a latin-amerikai országok népeinek tudatában mély gyökerei vannak a vallásnak, s erre építve azt sugallják a hívőknek, hogy utasítsák el a forradalmi átalakításokért és a szocializmusért síkraszálló társadalmi erők politikáját és ideológiáját. Makacsul azt hirdetik, hogy az ateistákkal való szövetség teljesen lehetetlen, s ebben a reakció útjára lépő vallási körök legprimitívebb nézeteire támaszkodnak. A fejlődő világra gyakorolt egész ideológiai ráhatásukban az antikommunisták a felszabadító mozgalmak globális elfojtásának a sratégiájából indulnak ki. Arra spekulálnak, hogy az immár önálló életet élő népek körében ideológiai bomlás indul meg, a kommunista pártok, a haladó és hazafias mozgalmak aláásására törekszenek, támogatják a fasiszta kon- fesszionalista és diktatórikus rezsimeket, gazdasági és politikai zsaroláshoz folyamodnak. ÚJ PRÓFÉTÁK A mostani antikommunista „cselekvési filozófia“ legfontosabb objektumát a fejlett tőkés országok nagy tömegei alkotják. Ezekhez a tömegekhez szólnak azok a propagandakampányok, amelyek célja valamilyen „globális tudatnak“, valamilyen „világméretű nemzetközi kapcsolat- rendszernek“ a kialakítása, a „komputertársadalom“ szembeállítása a szocializmussal. Ehhez hozzá kell még vennünk azoknak az „új prófétáknak“, azoknak a „guruknak“ és „messiásoknak“ a vallási tanait, akittpasszivitásra, a tudatos társadalmi élettől való távolmaradásra, alattvalói hűségre és*megalkuvásra buzdítják a dolgozókat. Emellett a nyomort és a kapitalizmus más társadalmi bajait „isteni megpróbáltatásnak“ igyekeznek feltüntetni, s a bibliai jóslatokat a mai történések eltorzítására használják fel, pusztulásba rohanásnak tüntetve fel a mai kort. A mai antikommunizmus egész elméleti konstrukciója ideológiai jelrendszerhez, az uralkodó osztályok valódi céljainak álcázásához kénytelen folyamodni. A gyakorlatban ennek az a lényege, hogy a manipulálást szolgáló elméleteket és megfelelő módszereket dolgozzanak ki a lakosság megdolgozására. Néhány általános következtetést szűrhetünk le azoknak az ideológiai eszközöknek az elemzéséből, amelyekkel a burzsoázia megpróbálja alátámasztani politikai stratégiáját: Először, nyilvánvaló, hogy a monopol- tőkés körök igyekeznek felhasználni a burzsoá világ minden elméleti tartalékát, s a körülményektől függően neoliberális, neokonzervatív vagy más receptek szerint próbálják megvédeni szociális és politikai kiváltságaikat. Ennek során ideológiai konstrukcióikban és politikai cselekvésükben egyre inkább az antikommunizmus kerül a középpontba. Másodszor, ha elfogulatlanul szemügyre vesszük az utóbbi évtizedek társadalmi fejlődését, azt tapasztaljuk, hogy az osztályharcnak, a tőkés kizsákmányolás alól való felszabadulásnak a marxista-leninista elmélet által feltárt tendenciája visszafordíthatatlan. Éppen ezért, ahogy a burzsoá társadalom nem állíthatja meg a történelem kerekét, az antikommunizmus sem fogalmazhat meg elméleti és politikai alternatívákat a kommunisták tanításával szemben. A Béke és Szocializmus című folyóirat általános elméleti kérdésekkel foglalkozó bizottságának nemzetközi kutatócsoportja: PAVEL GUREVICS, EDGAR KA- ISEDO, ESSOP PAHAD, RAFIC SAMHOUN AZ ANTIKOMMUNIZMUS IDEOLÓGIAI AGRESSZIVITÁSA 984. X. 26.
