Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-19 / 42. szám

- Már megszoktuk színházi gyakorlatában, hogy többször is színpadra állítja ugyanazt a klasz- szikust. Gogol Leánynéző című szatirikus vígjátékát megrendezte például az anyaszínházában, az­tán a Moszkvai Gyermekszínház­ban, sót az Egyesült Államokban is. Shakespeare Rómeó és Júliá­ját az ön rendezésében láthattuk a színházban és a televízióban. Turgenyev Egy hónap falun című darabját és Csehov Cseresznyés­kertjét színre vitte itthon éé Japán­ban. Mi készteti arra, hogy újra és újra visszanyúljon régi rendezése­ihez?- Az álmom egy olyan színház, ahol ugyanazt a darabot ugyanan­nak a rendezőnek egyszerre több rendezésében játsszák. így egy rendező egész életútját, szellemi tejlödését lehetne bemutatni. Cse­hov Három nővérét például egé­szen másképpen rendeztem meg, mint 15 évvel ezelőtt. De ugyanígy voltam a Cseresznyéskerttel is.- Tehát régebbi rendezéseit nem tekinti többé érvényesnek?- Nem erről van szó! Ahogy a rendező érik, fejlődik, változik, úgy tárulnak elé az adott mű mé­lyebb rétegei, másfajta szépségei.- És a külföldi rendezések?- Tokióban az Egy hónap falun címe: Natasa. Már régóta szeret­tem volna filmet forgatni a darab­ból ezzel a címmel. A mostani értelmezésben az előadás egy olyan nőről szól, aki szeretné visz- szanyerni ifjúságát.- Hogyan fogadták a japán né­zők a Natasát?- Egyikük azt mondta: tizenkét évvel ezelőtt láttam a művet egy angol társulat előadásában. Köny- nyed és kellemes szalondarab volt. Amit most láttam, az egészen más: dráma, amelyben az életért folyik a harc.- Sok színházban, sok színész­szel dolgozott. Mi a véleménye a színészekről?- Hogy ki a rossz és ki a jó színész, az már az előadás első pillanatában kiderül. A tehetségte­len színész lapos és unalmas, ál­landóan fölösleges dolgokat csi­nál, hogy magára vonja a figyel­met. Ez minden országban ugyan­így van.- Milyen legyen a rendező?- Nagyon kell tudnia a mester­ségét. Alapos és mélyreható is­meretekkel kell rendelkeznie az emberi lélekröl. E tekintetben Tolsztoj és Dosztojevszkij lehet a példaképünk. A próbákon fesz­telen légkört kell kialakítani, töre­kedni kell a görcsök feloldására. A rendezés olyan, mint egy szim­fónia. Mindenki játssza a maga szólamát, de a mű a karmester keze alatt válik igazi művészi alko­tássá (BUDAPRESS-APN) KLASSZIKUSOK RENDEZÉSE KÖZBEN Interjú Anatolij Efrosz érdemes művésszel, a Moszkvai Drámai Színház rendezőjével em tudom mennyire igaz­ságos, de Kassa (Koéice) színházi hagyományait senki sem tartja nagyra. Pedig annak idején itt mutatták be először a nagy magyar drámairó, Katona József Bánk bán-ját, a magyar nemzeti dráma kiemelkedő alkotását. Igaz az is, hogy a München előtti köz­társaságban az ottani haladó ma­gyar színházművészek mutatták be Capek Fehér kórját, amit aztán tulajdonképpen onnan csempész­tek át a Horthy-Magyarországra. További tény, hogy az ottani szlo­vák színházművészek közvetíté­sével ismerte meg a közönség az orosz és a szovjet drámairodai­mat. Ez Jankó Borodác nemzeti művész érdeme volt..., de ez tu­lajdonképpen már a felszabadulás után történt. A kassai színházi élet legdi­csőbb és legjelentősebb hagyo­mányát azonban már napjainkban - a nyolcvanas években - terem­tették meg. Ettől az időtől kezdve tartják itt kétévenként A ma szín­háza fesztivált, s ennek közönsé­gét az a fiatal munkásgeneráció képezi, amely az itt felépített üze­mekben formálódott, továbbá a fi­atal szlovákiai értelmiség s diák­ság, hiszen Bratislava után ennek a városnak van a legtöbb főisko­lája. Amikor a jelentős fesztivál ide­jén az ország színházi szakem­berei Kassán összegyűlnek, a ke­let-szlovákiai színpadokon négy nyelven játszanak előadásokat: szlovákul, csehül, magyarul és uk­ránul. Bár a fesztivál műsorán csak cseh és szlovák előadások szerepelnek, találunk rá időt, mó­dot, hogy eljussunk Preéovba, az Ukrán Nemzeti Színház székhe­lyére. Másnap ugyancsak elláto­gatunk a Slovan szállótól mintegy háromszáz méternyire lévő Tháli­Nyelvi akadályok nélkül ába, amely a kormáromi (Komár- no) Magyar Területi Színház Ke- let-Szlovákia székhelyén működő társulata. Ráadásul nyolcvankettöben örömmel utaztunk Presovba a Jó­nás Záborsky Színház prózai tár­sulatának főpróbájára, amelyen Solohov Csendes Don című regé­nyének színpadi adaptációját szovjet vendégművész rendezte - igy néhány pillanatig ott oroszul is beszéltek: legalábbis a rendező asztalánál... Abban az őszi időben (s tulaj­donképpen Kassát más évszak­ban nem ismerem) a megértés változatos hangulata uralja a vá­rost. Itt mindenki ért mindenkit. Ez nemcsak a színpadra érvé­nyes megállapítás, sőt inkább ma­gára a nézőtérre érvényes. Ahol a cseh mérnök a szlovák igazgató mellett ül, a szlovák tanár a cseh orvosnővel, a magyar állatorvos az ukrán szőlésszel szlovákul érti meg egymást, de senki sem hívja segítségül ezt a nyelvet, ha a szín­padról cseh szó haitik a prágai vagy ostravai művészek szájából. Éppen ebben az értelembe tű­nik fel Kassa példaadó városnak: az új házak és az új városnegye­dek, az új nagyüzemek, az új egyetemek, főiskolai karok hazánk minden részéből vonzottak embe­reket ebbe a városba. Új életet kezdtek. Az együttélés feltételezi önmaguk megértetését és mások megértését. A kassai utcákon nemcsak a fesztivál napjaiban hallhatunk négy nyelven beszélgetéseket. Sehol sem találkozhatunk az em­berek olyan csoportjával, akik ép­pen a nyelvi különbségek miatt civakodnának. Egyszerűen meg­értik egymást és ez nemcsak A ma színháza fesztivál ideje alatt van így. Ez régebben felismert szükségszerűség - és igen tanul­ságos. Ml LOS VOJTA A MATESZ-ről írták Az utóbbi időben a szlovák és a cseh sajtóban egyre gyakrabban jelennek meg kritikák, recenziók a Magyar Területi Színház előadá­sairól. Ezt az érdeklődést elsősorban az elmúlt évadok előadásai közül a tájoló színházak nyitrai (Nitra) fesztiválján látottak és ifj. Miro Procházka rendezései váltották ki. A legtöbb és olykor egymásnak is ellentmondó vélemények éppen a fiatal szlovák rendező két rende­zése (Ivan Bukovcan: Mielőtt a kakas megszólal, Bertolt Brecht: Koldusopera) kapcsán látott napvilágot. A Scéna című cseh drámamúvészeti szaklap idei 17. számában Tibor Ferko méltatja Brecht Koldusoperájának komáromi előadását. „Úgy tartják, hogy ötven után minden ötödik esztendő már jubileum. Ilyennek is tekinthetjük a Koldusopera Magyar Területi Szinházbeli betanulását, hiszen a bemutató idején volt ez a dráma 55 esztendős. Ebben az esetben azonban a jubileum nem jelentett kegyeletteljes udvariasságot, vagy akárcsak formális tisztelgést a brechti dramaturgia legsikeresebb darabja előtt. A teoretizáló előadások, amelyek Brechtet brechtiebbé akarták változtatni, mint amilyen önmaga, rendszerint némely egyetemi katedrák száraz szellemiségéhez illettek, mintsem a színház deszkáira. Miro Pro­cházka fiatal rendező anélkül elevenítette fel az opera librettóját és partitúráját, hogy az epikus színház poétikai leckéjét akarta volna oktatni.“, A mások által sokat vitatott színpadkép megoldásainak elemzése után Tibor Ferko így ír: ,,Az előadásnak nem célja, hogy Pollyt, mint céltudatosan főszerepre törekvő nőt mutassa be, aki valamifajta női ruhába öltözött Macheath; maga a vezér csupán parádés figura, akit mások irányítanak, persze az emberi értékek bizonytalanságai, a megrendült erkölcsi alapok közepette, amiből mindenfajta érték teljes és folyamatos frusztrálása és devalválódása következik. Ha a képzőművészeti megoldást mint földrétegek metszetét lehet értel­mezni, akkor ez a többrétúség az alvilág „vezérkarára“ is érvényes, s talán a játék gondolati irányára is, amelyet ötletesen megvilágít a befejező kép. Macheatnak lehullik a feje, s a szerepet fej nélkül játssza végig, miközben megmozdulnak a falak, mintegy földrengés­ként megremeg az ábrázolt világ reális anyagisága és a képzőművé­szeti-rendezői elvonatkoztatás a gengsztervezér sorsát szürrealista valóságfelettiségbe helyezi. Csakhogy a földön szilárdan álló láb a tolvajok éber védelmezőjének konkrét kapcsolatát idézi, ós a fejek cseréje „fönt" és „lent“ már nem valóságfölöttiség, nem szimbólum, hanem egyszerűen értelmezése mindannak, ami megtörtént. A befejező vásári songot, a rock-ritmusra komponált mozgást, amelyet egy élő klasszikus - Frank Towen koreográfus - betanításá­ban láthattunk, az előadás kezdőképében látotthoz hasonlóan Pea- chum (Dráfi Mátyás) dirigálja. Dráfi Peachumja, Boráros Imre Brown- jával együtt a legértékesebb színészi alakításokat képviselik. S ha a színészekről esik szó, kár, hogy Macheath (Holocsy István), de Celie Peachum (Szentpéteri Aranka) is kilógnak az előadás képző- művészeti és gondolati képéből, az absztrakt, kifejezéstelenség irányába. Polly Peachum (Kucman Eta), Jakab (Ropog József), Jenny (Ferenczy Anna), de Lucy (Varsányi Mária) is többé-kevésbé megte­remtik a színpadi alkotás színészi hitelességét. Hiányok mutatkoztak a zenei kíséretben (hegedű, zongora, dob), mivel a zeneileg nem eléggé telt hangzás jelentősen befolyásolta a játék songos részeinek didakticizmusát. (d-n) Jelenet a Koldusopera komáromi előadásából (Nagy László felvétele) GYÁRFÁS MIKLÓS MŰFAJOK SKÁLÁJA TRAGÉDIA A nagy indulatok műfaja. Minden drámai forma közül a tragédia tárja fel az élet legfélelmetesebb mélységeit. Ebben a mélységbe pillantva az embert mégsem csupán a rettenet ejti rabul, hanem a vágy az emberibb létezés után. Arisztotelész meghatározása szerint: „A tragédia tehát komoly és bevégzett cselekmény utánzása, megíze- sitett nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel, a részvét és félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást.“ E meghatározás tudósi nyugalma mögött emésztő tűz, könyörületet nem ismerő végzet s a lelki megmenekülés felemelő biztonsága húzódik meg. A tragédia bevégzett- sége, nagysága, részvét, félelem keltése s az ettől való megkönnyebbedés szerkezeti és tartalmi vonatkozásban egyaránt érzékelteti e műfaj legfontosabb tulajdonságait. A tragédia hősei vállalnak valamit, s ezt a vállalkozást végrehajtják, akár belehalnak a tettbe, akár nem. A vállal­kozás lehet felemelő, mint Iphigenia áldozata a hazáért, lehet riasztó, mint Macbethé vagy III. Richárdé, lehet reménytelen, mint Antigonéé, s végződhet szerencsésen, mint Philoktétészé. A tragédiának nem elmaradhatatlan cselekményben járuléka a halál. A felsorolt tragédiák közül érdemes kiragadni Philokté- tész példáját. Szophoklész e remekművében teljesen érthetővé válik a tragédia lényege: a mély humanitás. Philoktétész tiz esztendeig tartó magánya Lémnosz szigetén a poklok kínját okozó kígyó marta sebbel, a sze­münk előtt nagyszerű emberré váló Neoptolémosz föl- emelkedése, az érzések nélküli, csak hasznot ismerő Odüsszeusz kandi bátorsága egymással ellentétes érzé­seket vált ki belőlünk, de minden érzelemből kiemelkedik az azonosulás vágya. Philoktétész szenvedéseiben a magunk szenvedését akarjuk átélni, Neoptolémosz dilemmájában önmagunkat érezzük próbának alávetve, becsületes győzelmet kívánva. Odüsszeuszban a hétköz­napi valóság megrázó igazságától rettegünk, akarunk rettegni, hogy aztán fenséges lelkiállapotban fogadjuk el a valószínűtlenség diadalát, Héraklész túlvilágról hozott parancsának derűjét. A tragédia hősei nem hibátlanok erényeikben, nem elvetemültek bűneikben - olyanok, mint mi. Vállalkozásuk nagyszerű vagy szörnyű tettekre, félelmetes önismeretre kényszeríti a nézőt, fölkelti benne a vágyat a katarzison keresztülvezető harmónia után. A tragédia a legtömörebb drámai műfaj, amelyben különlegesen meghatározó szerepe van a végzetnek (az istenek szabta végzet is társadalmi eredetű), amely a nézőt magával hozott lelkiállapota elhagyására és egy újabb, tartalmasabb lelkiállapot megszerzésére ösztönzi. SZÍNMŰ A tragédia - bár nagy változáson ment keresztül a görög formától a francia klasszicizmuson át O'Neill Ibsenen nevelkedett végzetdrámáiig - tömörsége, tragikus hatása nem öltött fel új színeket. Eszmény maradt. A színmű skálája gazdagabb, mint a tragédiáé. Ezt a műfajt nevezték eleink középfajú drámának. Ennek összeütközése nem kisebb jelentőségű, mint a tragédiáé. Magába foglalhatja a nemzet legválságosabb korszakait vagy a szabadágharcát vívó nép reményeit. A színmű nem megalkuvó dráma, amely elkerüli a legélesebb összeütkö­zéseket, csak a tragikus szemlélet felbonthatatlan egysége hiányzik belőle. A tragédiákban még a véletlenek is könyörtelenül a végzet művei. A színmű mind a cselekményalakitásban, mind a megoldásban tartalékol variációkat, és szinte korlátlan szabadsággal bánik az idővel és a színhellyel. Pogogyin Patetikus szinfónia című színműve 1922 tava­szától 1924 januárjáig történik, meglehetősen laza felvo­nás- és képbeosztásban, minden szerkezeti megkötöttség nélkül. E mű hősei Lenintől Fjodor Gyatkov munkásig eléggé pontatlan drámai helyzetben vannak. Az író hang­vételében a szocialista pátosz és a groteszkbe hajló köznapiság természetesen keveredik. Csupa tragédiához nem illő tulajdonság. Pedig e színmű témája a társadalom­építés meglehetősen kockázatos időszaka, s mondaniva­lójával Leninnek akar dramatikus emléket állítani. Számos szerkezeti kitérő terhetli - mint Gvozgyikin gyáros meg­vesztegetési álma, Kunnakin festőművész kabarészerű betétei s ennek ellenére nem mondhatom, hogy e több- nemű alapanyag lehetetlenné teszi a dráma történelmi légkörének kialakulását. K ÚJ SZÚ 14 1984. X. 19.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom