Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-19 / 42. szám
iszéd szobába ; meg tudom-e agyok-e egyál- Unom-e, vagy jat? Amíg ezen >lná a fél pohár ríthattam volna t lusta agyamig beesésében, < beható elmél- nok-e a vacso- túnódés, azaz dóm eldönteni, i megismétlőd- ban véve édes ak, is hogy teát lyban melyiket ímeletmagasan 3sente, a Preu- az, Encounter, a...a...a...kötélé fordulok, / a hajóorr felé már az ószikék. Ivasottak miatt, z egynyáriak... kolostor, örök magamnak, az sszat az éjjel. Eddig még nem ének egyik fele ések s akkora lámát a feléig norzsalékot ka- (ijedten futkoshattunk hozzá lyukakat, hasa- eg korhadó révolt alatta a fa. ; szemre nem. kissé féloldalas stt gyermekkori az idén lombja, ács felé mutató eret növesztett ílduzzadtak, két fán, de újabb húsban hullatni nagyságú gyü- atóság vezetője > annyira elkor- ni rajta. a körül hárman, dta az erdész, körülhordozva, jja a Bakonyról /-darabig. ni dolgom vele? gamban, a meint határozatlan vagyok, azaz kitérek a válasz elöl, amely pedig ezúttal is könnyebb a kérdésnél. Lehet, ezért álmodtam rosszat az éjjel. Nem a gesztenyéről. A jelen már alig ver gyökeret bennem, tehát álmaimba sem ereszkedik le. Igaz, mindig is túl jó alvó voltam, hogysem éjjelente is pereljek a világgal. Anyámról szoktam még néha, nagy ritkán álmodni, s utána verejtékezve ébredek, s ugyanilyen izgatottan, bár természetesen ennél is ritkábban, régi Veronika utcai bútorozott szobám kifizetetlen házbé- réról. De vajon tényleg kifizetetlen maradt-e? ötven éve kifizetetlen. (...) Tehát esténként befűtünk, mert kőből rakott, vastag falú házunknak jó az emlékezete, még a legnagyobb kánikulában is megőriz valamennyit a tél közleményeiből. Pedig napközben a kert még teljes erőbevetéssel üzemel, szép, tarka egynyári virágaink a napsütésben teljesítőképességük legmagasabb fokára futnak fel. De még a leander, sőt a fikusz is egyre újabb hajtásokkal lep meg; sose halunk meg, mondják ők is, valamennyi érzékükkel széttekintve a világegyetemben, mely csillagjaival fittyet hány az emberi tapasztalatnak. Nocsak, mondom meglepetten, a hajóorr bal oldalán ültetett, egészen különleges színű, majdnem fekete mályvarózsáinkat nézegetve, melyeknek magjait feleségem már rég áttelepítette a fent említett barna zacskókba; másodvirágzásuk óta szabad szemmel alig észrevehető pöttömnyi palánták sarjadtak ki alattuk a Teremtés markából kiejtett magokból. Sose halunk meg, cincogják ók is. A természet nagyszájú, szórakozott s rendetlen, ezt nehezményezem benne, de nyilván ennek köszönheti mindenhatóságát. A kertben azonban - hogy a véges emberi értelem tudjon miben megkapaszkodni - legyen rend, mondom legalább valamennyi rend, s a vendégek se dobálják el lehetőleg csikkeiket a kavicsos utakon s a virágágyakban. Tizenkilenc hamutálca áll rendelkezésükre a házban. De bárhogy felvágnak is zinniáink s büdöskéink, sőt pázsitunk is, mely soha nem volt ilyen kicsattanó zöld, csak a vak nem látja, hogy az ősz rozsdabarna karmaiaval temetni készül. A gumós begóniák egész nyári szorgoskodásuk után beszüntették a virágzást. De a mezei virágok is, a ház előtti gyepen a kék szemű katángkóró s hátul a pincetetön s a bejárati mandulásban a négyszer-ötször virágzó zsálya is, melynek fűszeres illata, ha az ember szétdörzsöli az ujjai között, József Attila egyik-másik szerelmes versének fanyar kellemét idézi az ember emlékezetébe. De milyen felhőtlen, tiszta az ég az angyalarcú, gyilkos ősz fosztogatása fölött! Igaz, korán sötétedik. Egyre korábban. Mint a viharfelhők elóreküldött le- bernyegeiket, a közelgő téli sötétség, fagy és halál már kora délután becsúsztatja figyelmeztető árnyékait a napsütés alá. Mire ebéd utáni álmomból felébredek, már eltompultak a színek. A tó már elszürkült. Nemrég még a túlsó somogyi part zöld zárókoszorúként fogta körül a víz kék hatalmát, most már csak elpötyögtetett lámpasoraival jelzi számomra a választóvonalat a halak s az emberek között. A zenés kirándulóhajók már rég leolvadtak a víz színéről. A tihanyi apátság sem lobban már fel éjszakánként zöld ezüstlamé ruhájában, úgy hallom, lent a fürdőtelep is kihalt, csak a szívkórház betegei sétáltatják a tranzisztoros rádiókat a parti fasorban. Szerencsére nem hallatszanak fel, a ritka autók motorzúgása sem, melyek a 71 -es út kanyarjaiból sugárpengéikkel néha egy villanásnyira fel-felhasítják kertünk csendjét. Mondom, ősz van. (...) Attól is félek, hogy hajónk, mely ugyebár köztudomás szerint Siófok felé tart, eltéved az őszi éjszakában, ha majd Pestre költözünk. Kapitány nélkül nem lehet célhoz érni, még ha menet közben a cél nem változtatná is meg - amitől mindig tartani lehet- helyét, jellegét, alakját, azaz lényegét ebben a szeszélyes világban, amelyben kétszer sosem lehet ugyanabba a patakba lépni. Ha pesti íróasztalomnál ültömben a hajó, isten ments, eltévesztené útját, s kifeszített vitorlájával Siófok helyett Zamárdi felé fordulna! Vagy még messzibb, Földvár, Szárszó vagy- a sors legyen nekünk irgalmas! - Őszöd felé, s a somogyi bicskás csontvázak rég bevett szokás szerint megrohamoznák jámbor Veszprém megyei legénységemet, mely - tudjuk - csak sörös- vagy borosüvegekkel tiszteli meg a más koponyáját. Pestig, pasaréti lakásunkig is elhallatszana szelíd szóváltásuk, melynek megint csak én lennék felelőse. Vigasz persze, hogy kétszer nem lehet meghalni. S hogy legényeim egy gerinccsigolyával vagy egy vállperccel többet vagy kevesebbet őriznek-e meg szélsőséges útjukon, a jó fene bánja, fő a halhatatlan lélek. Arra pedig kellő gond viseltetik, még ha az ember ilyen viharos időkben a legszívesebben ki is okádná. Fel a fedélzetre, csopakiak, palóznakiak, lovasiak, alsó- és felsöörsiek, jobb kézről örvényesi- ek, udvariak, de még az aszófőiek is, kibírtunk már egyet s mást a századok során, tán elbánunk még ezzel az éjszakával is, mely úgynevezett halhatatlanságunkat veszélyezteti. Hol a francia népdal legkisebb hajósinasa, hadd daraboljuk fel, süssük meg, s fogyasszuk el a hajótörött tengerészek jól bevált hagyománya szerint. Már megint a főárboc csúcsán kuporog, mint egy majom, hazai tájszólásban a nemlétező eget káromolva? „Árzsi, Árzsi“ - kiáltaná örök szerelmének, de alsó állkapcsa már újra kioldódott, s az árboc csúcsáról csobbanva a vízbe zuhan. A legénység többi tagja némán teszi dolgát, egyik- nek-másiknak csontja még vígan foszforeszkál is a rájuk mért éjszakában. Csak a kapitány, csak én ne rikoltoznék, ne ropogtatnám kiszáradt ízületeimet, ne kopognék csontszuvas bokámmal a hajóhídon, ne kiáltoznék földöntúli jelszavakat fülsértő hangon, hajónaplóm fölé hajolva, amitől a legénység, úgy látszik, hirtelen eszét veszti, sörösüvegeket dobál a vízbe, s orsócsontjaival megfenyegetvén a halakat, sorra kitördeli térdkalácsát és szeméremcsontját, orrtövisét s állkapcsát, a gyilkosok s az öngyilkosok, de a szelíd halállal elköltözöttek is habzó szájjal áthajolnak a ba- lusztrádon, ha volna nyáluk, a teremtést is szemen köpnék. Mindegy, a hajó halad. Birodalmunkban már csak a szélnek van tüdeje, a víznek van öle. Meghalunk vagy meghaltunk: egyre megy az űrnek ezen a kis zátonyán, amelyre minden láthatárok mögül csak a Közöny háromszögű szeme veti fotocellás sugarait. Nem baj megvagyunk magunknak, halottak s meghalandók. Még ebben a bakonyi szélviharban is, mely úgy emelgeti házunk tatját, hogy még a fürdőszoba vízvezetéke is beleroppan, ezt az éjszakát jól kifogtuk, gyermekeim. Nem baj, a hajó halad. Hova, merre? Csak volna szemünk! SZERGEJ MIHALKOV összetanakodott a Róka, a Hód meg a Vaddisznó, elhatározták, hogy fölkerekednek nagy útra: erdőkben, hegyekben csatangolnak, új földeket látnak. összegyűltek, elindultak. Mentek, mende- géltek, egy patakhoz értek. A patakon fapalló átvetve. Hárman nem tudnak átjutni rajta, egyenként kell átmenniük.- Menj te elsőnek - biztatta a Vaddiszó a Hódot. - Te vagy a legöregebb, téged illet az elsőség.- Helyes! Menjen a Hód elsőnek! - kapott rajta a Róka. Nekivágott a Hód. Hanem a palló letörött alatta, s a Hód a vízbe pottyant.-Jaj! Baj! - üvöltötte a róka. - Ugorj, Vaddisznó, mentsd ki a Hódot. Vízbefúl a szegény Hód! Gyorsan! Gyorsan!- Ugorj magad! - röffent rá a Vaddisznó. - Én ugornék szívesen, de félek, hogy megfázom a hideg vízban.- Köszönöm, pajtások, boldogulok magam is. Hiszen én tudok úszni! - hallatszott a palló alól a Hód hangja. Kimászott a szárazra, egy kicsit köhögött, megrázta magát.- Hát ez nagyszerű! - örvendezett a Róka meg a Vaddisznó. - Gyerünk tovább.-Azt már nem! - mondta határozottan a Hód. - Látom, hogy rátok semmi bajban nem számíthatok! Eldicsekedett a Papagáj:- Tudok emberi nyelven beszélni! Madárnyelven többet egy szót sem hallotok tőlem!- Ó, ó! - álmélkodtak a barázdabillegetők.- Milyen okos! Csak emberi nyelven beszél ezután! Megveti a madámyelvet!- Emberi nyelven beszél? - kérdezte a vén Holló. - Nocsak! Hát, nem rossz az! De az még nem jelenti, hogy okosabb mindenkinél! Én is ismerek néhány emberi szót, mégsem tartom bölcsnek magam!- Hát beszéljen vele, beszéljen emberi nyelven! - biztatták a barázdabillegetők.- Madárnyelven úgysem áll szóba magával. Majd meglátja!- Megpróbálhatom! - mondta a Holló és átrepült arra az ágra, amelyen a gőgös papagáj ült.- Jó reggelt! - szólalt meg a Holló tiszta emberi nyelven. - Jó reggelt! Holló vagyok!- Gyurikabolond! Gyurrikabolond! - felelte rá a Papagáj szintén emberi nyelven.- Gyurrikabolond!- Hallotta? - lelkendeztek a barázdabillegetők. - Meggyőződött róla?- Meg! - felelte a Holló. - És egyetértek vele! Volt egyszer, hol nem volt, egy híres énekes, a Kanári. Sárga tollú, bóbitás. Nem volt erős a hangja, de szép - kellemes volt hallgatni az énekét. Hallgatták hát és dicsér- gették:- Ó, milyen tehetséges!- Kincs van a torkában! Egyszer még ilyet is hallott a Kanári:- Nincs párja a földön! Hogy ezt ki mondta, nem tudta, mert az volt a szokása, hogy amikor énekelt, csukva tartotta a szemét. De ennyi is elég volt, hogy egészen elhízza magát. Nemsokára észrevették, hogy a Kanári már nem énekel, csak csiripel. Lassan már ügyet se vetettek rá.- Ide hallgass, te ,,páratlan a földön“! - szólt oda neki egy nap a Veréb. - Ha már csiripelsz, akkor tanulj tőlem. Szívesen segítek neked. Szépen csiripelni - azt is tanulni kell! RAB ZSUZSA fordításai Langst ein Erzsébet: Losonci utcarészlet PETRIK JÓZSEF Őrségben Védtelen állok a tenger ködben. Ónszínű vakság, kilátástalan szürkeség övez, a szétfolyt tájon komor zátonyként, egyedül vagyok nyugtalan szempár, sajgó idegzet. A naptalan nap ködbarlangjában testtelen zajok szárnya ütődik a fénytelen űr nyirkos anyagján: életlen, lomha, surranó nesz szól. Dalt ha most várnék, hasztalan várnom. Ha van is élő torok széliében, kedvetlen, letört bús nagy madáré, nem vidámitó, daltalan hangszer. Most kétszeresen kevés szín villan. Vigasztalan kép, ha belenézek a fagyos tócsa kopott tükrébe. Rezeda, szegfű a korcs paréjjal egyszintre süllyedt: illattalan szár, özvegy menyasszony elszáradt csokra, dísztelen, szikkadt, szerény tollrajzuk arra jó csak, hogy léptem zörögje. Ám a szívemben most felsugárzik egy nyárillatú, zöldbársony emlék. Itt álltam már a nyár idején is csupasz karokkal csurgó napfényben, léptem virágok s füvek titkolták, szorgalmas ének pacsirta szárnyon tört fel az égre, leány hang ívelt s mély férfi tónus biztatta egyre... Termő idő volt, mélyen beszívtam az új kalászok leheletét és mohó szememmel annyit öleltem a messzeségből szabad szívemre - szinte az egész világé lettem. Most, hogy a nyirkos, naptalan nappal ködbarlangjába zárkózott minden, csak én maradtam ott, ahol álltam, esőben, fagyban, mert gyökér módon megköt a féltés belső parancsa. Míg mellettem az évszakok játszi fogósdi gyanánt vonulnak egyre, e tenger ködben, agyvillanásként, reszketve sejtem örült atomkór ölelésében halt világ képét... Nagyon is értem a virágszálak törékenységét, a kacaj-csengés, illatok, hangok múlandóságát. Azért is állok e nagy vakságban kétszerié ébren, szikla-szilárdan: őrködöm, hogy csak téli alvásra, ne végképp vesszen, zuhanjon minden egy naptalan nap ködbarlangjába. •; ", ; '• ’ I I Mózer Zoltán felvétele
