Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-05 / 40. szám
ÚJ szú 15 Mi történnék az emberi fajjal és a földi civilizációval egy nukleáris összeütközés után? íme, egy biológus véleménye. E gy esetleges nukleáris háború mindenekelőtt tömegesen semmisítené meg az embereket. Ha az emberiség túlélése lehetőségeit mérlegeljük, elsősorban azt kell szemügyre venni, hogy a nagy erejű nukleáris fegyverekkel mért csapások milyen közvetlen pusztítást okoznának. A csapás nagysága meghatározza, hogy az érintett társadalom szerkezete és gazdasága utóbb miként állítható helyre, és helyreállítható-e egyáltalán, továbbá, hogy erkölcsileg, mi több: biológiailag képes lenne-e a regenerálódásra a szóban forgó társadalom. Az állat- és növényvilág vizsgálatából az a tapasztalat szűrhető le, hogy minden populáció esetében van egy kritikus mérték, lélekszám, s ha a populáció ez alá csökken, akkor az a veszély fenyegeti, hogy kipusztul. A kritikus mérték az élelemnek, az éghajlati viszonyoknak, a fajta ellenségeinek és a reá leselkedő betegségeknek a függvénye. De a döntő szerepet a fajtasajátosságok játsszák. Genetikailag minden egyes élő szervezet „Nem kell ezerszám robbantani, elég, ha egyetlen egyme- gatonnás bomba robban fel, ez is példa nélküli tragédiát okozna, szörnyűséges következményekkel. Például annyi ember szenvedne égési sérülést egy ilyen bombától, hogy Európa és az Egyesült Államok valameny- nyi kórháza nem volna elegendő az elhelyezésükhöz. Meghalna az orvosok tetemes része, elpusztulna a kórházak zöme, s azokban az egészség- ügyi intézményekben, amelyek nem válnának romhalmazzá, sem felszerelés, sem gyógyszer nem állna rendelkezésre a gyógyításhoz, nem lennének szállítóeszközeik és nélkülöznék a hírközlési eszközöket is.“ B. Lawn professzor (USA) egyedi. Az egyedek számától függ a populáció genetikai sokfélesége, s ez utóbbi határozza meg a populáció további sorsát, jövendő létét. Nagy testű állatok (például a patások) esetében a kritikus mérték a 150-300 egyed, rágcsálók esetében ennél jóval kevesebb is lehet. Ha viszont az emberi fajt vizsgáljuk, abból kell kiindulni - mivel az örökletes betegségek genetikailag igencsak tizedelnek -, minél nagyobb a pusztítás mértéke, annál kisebb az esély a faj fönnmaradására. Az Ambio című népszerű svéd tudományos folyóiratban egy cikk jelent meg, mely egy világméretű nukleáris háború különböző forgatókönyveit ismertette. A feltételezés úgy szólt, hogy a szembenálló felek öt és félezer megatonna rob- banóerejú fegyverzettel mérnek csapást egymásra. Ebben az esetben az északi féltekén a nukleáris összecsapás körzetében élő egymilliárd 290 millió emberből 750 millióan azonnal meghalnának, további 340 millió pedig megnyomorodna vagy sugárfertőzést szenvedne. A népességnek csupán töredéke, mindössze 10 százaléka kerülne ki sértetlenül a nukleáris pokolból, de az ö további sorsuk is teljesen bizonytalan lenne. Ők magijk és leszármazottaik áttételesen viselnék a nukleáris háború különféle következményeit. Soraik megritkulnának a levegő, a víz és a talaj mérgezettsége, radioaktív fertózöttsége következtében, pusztulnának amiatt, mert nem lenne elegendő élelmük, vizük, mert nem lenne hol lakniéletben, de sorsuk egyáltalán nem lenne irigylésre méltó, hiszen a háború következményei alól ók sem bújhatnának ki. Hirosima és Nagaszaki példájából tudjuk, hogy a sugárfertőzés hosszú ideig lappang az emberekben, s csak évekkel, olykor évtizedekkel az atomcsapás után tör ki rajtuk rosszindulatú rákosodás formájában. A nagy mennyiségű sugárzás hatására rohamosan megfogyatkoznak a vörös vérsejtek és fehérvérűség lép föl. A hirosimai és nagaszaki túlélők körében a leukémiás megbetegedések száma há- rom-négyszer akkora, mint olyanoknál, akiket nem ért radiáció. A sugárfertőzés megtámadja a pajzsmirigyet, a tüdőt, a tejmirigyet... Az Egészségügyi Világszervezet nemzetközi orvosszakértő bizottsága 1983- ban jelentést készített, s ebben megállapította, hogy egy nukleáris háború túlélői közül legalább 19 millió ember szenvedne különféle egészségi károsodásoktól, ok, mivel világítaniok. Akik mégis életben maradnának, azokra járványok leselkednének - pestis, kolera, vérhas és más fertőző betegségek, melyek állandó kísérői a háborúknak. Egyszóval, a nukleáris ütközet színterén mindössze maroknyi ember maradna „A nukleáris robbanás folytán keletkező sugárzás rendkívüli módon megkárosítaná az emberi szervezetet. A neutron- bombából kiszabaduló neutron néhány másodperc alatt öl. Nagyobb adag (5000 röntgent meghaladó) sugárzás megbénítja a magasabbrendü idegtevékenység alapját képező elektromos mechanizmust, jóvátehetetlen károsodást okoz az agyban. Ha netán rögtön nem hal meg az áldozat, pár nap múltán mindenképpen elpusztul. Ha 2000 röntgen erősségű besugárzás ér valakit, tápcsatornája betegszik meg az emésztőrendszer dehidratáló- dása folytán, majd az utóbbi teljesen felmondja a szolgálatot. A kétszáz röntgent meghaladó sugárzás megkárosítja a csontvelőt, s zavar támad a vörös- és fehérvérsejt-termelésben. Az ember elveszti immunitását a fertőzésekkel szemben, s a legparányibb sérülés esetén is annyi vért veszít, hogy belehal.“ W. Linden, a hamburgi egyetem professzora s ebből 12 milliónyian az Egyesült Államokban, illetve Nyugat-Európában és a Szovjetunióban. A nukleáris katasztrófa közvetett módon a legsúlyosabban ökológiai és genetikai téren éreztethetné a hatását. S ezek a következmények sok nemzedéket károsítanak, nem úgy, mint a rosszindulatú daganatos megbetegedés, amely csak a közvetlen túlélőket sújtja. „Kiszámították, hogy a Londonra ledobott egyetlen egyme- gatonnás bomba 3,3 millió emberéletet követelne. J. Rothblat, a londoni egyetem tiszteletbeli professzora A nukleáris háborúval kapcsolatos számítások rendszerint a hirosimai és nagaszaki tényeket, tapasztalatokat veszik alapul. Ez azonban félrevezető, mert különböző nagyságrendekről van szó. Ezek a városok porig égtek, a pusztulás epicentrumai voltak, de az ország maga, mely körülvette őket, bár nagyon sokat szenvedett a háborútól, életképességét nem veszítette el, arra legalábbis képes volt, hogy segítségére legyen az atombomba áldozatainak. Egy világméretű nukleáris háborúban azonban pontosan ellenkező lenne a helyzet: általános pusztulás és létfenyegetettség közepette parányi szigeteken pislákolna csak valaminő szánalmas élet, s e szigetek lakói, kiket betegségek, páni félelmek és szörnyű nélkülözések tizedelnének, semmiféle segítségre sem számíthatnának kívülről. A nukleáris robbanások „emlékei“ „Ha New York városban, Manhattanén egyetlen egymagatonnás nukleáris töltet robbanna, a halottak száma meghaladná a másfél milliót, a súlyos sebesülteké megközelítené a hárommilliót. S ezek a számok nem foglalják magukba azokat, akik a robbanás közvetett következményeinek esnének áldozatul, feltéve, hogy a robbanás pillanatában valamennyien valamely épületben tartózkodtak. A robbanás napján huszonnégy óra leforgása alatt a keletkező tűzvészben kétmillió-kétszázöt- venezren lelnék halálukat, és három és félmillióan sérülnének meg. A kutatások szerint legalább százmillió közvetlen halálos áldozata lenne egy ilyan atomcsapásnak, amely szigorúan csak stratégiai célokra irányult, vagyis föld alatti rakétatámaszpontokra, tengeralattjáró-támaszpontokra, nagyobb ipartelepekre. A radioaktív csapadék további milliókat pusztítana el az élők sorából.“ P. Bower, a Columbiai egyetem tanára nemzedékről nemzedékre örökítődnek át, mégpedig abban a formában, hogy gyakoriak lennének a természetes vetélések, az újszülöttek fejlődési rendellenességekkel jönnének a világra, és az örökletes betegségek folytán óriási mértéket öltene a csecsemő- és gyermekhalandóság. Ma még korántsem tudjuk pontosan felbecsülni, minő következményei lennének a nukleáris háború okozta sugárfertőzésnek. Szerencsére hiányoznak a tapasztalati fényeink. De a rendelkezésre álló adatokból bizonyos következtetéseket azért le tudunk vonni. Bármilyen nukleáris fegyvert vetnének is be, mindenképpen súlyos genetikai következményei lennének. S nem csupán a közvetlen hatással kell számolni, hanem azzal is, hogy a természetes környezet erőszakos megváltoztatása szintén genetikai következményeket vonna maga után. Megbomlana a természet évezredes egyensúlya. Az embernek újfajta mikroorganizmusokhoz, átalakult növény- és állatvilághoz kellene alkalmazkodnia. Ismeretlen betegségeknek, korábban nem tapasztalt bajoknak lenne kitéve. Naivitás képzelni, hogy az emberi faj újjászületne, az evolúció új emberfajtát hozna létre. A külső környezet sokkal kedvezőtlenebb lenne, mint bármikor az ember fejlődéstörténetében, a történelem előtti korokat is beleértve. Akik túlélnék az atomkatasztrófát, védtelenül állnának a zordon világban, nem lenne mitenniök, mit inniok, nélkülözniök kellene a technikát. Egy totális atomháború leküzdhetetlen nehézségeket zúdítana a világra. Az atomháború a biológus szemében egyenlő az önmegsemmisítéssel. ALEKSZANDR BAJEV akadémikus (Szputnyik) Családi tanács a munkahelyeken A Bakui Transzformátorgyár nem tartozik az óriások közé, mindössze nyolcszázötven ember dolgozik benne. Termékeivel azonban találkozhatunk az atomerőmüvekben éppúgy, mint a metrókban, vagy a mező- gazdasági üzemekben és a bányákban. A bakui transzformátorokat negyven országban ismerik. Egy olyan gyárban, amelynek termékei keresletnek örvendenek, a jövedelmek természetszerűleg is magasabbak, s az elégedetlenek száma is kisebb. Úgy tűnik azonban, hogy van egy fordított összefüggés is. A munka ott halad igazán, ahol egészséges a belső légkör, jó kapcsolat alakult ki a vállalatvezetés és a munkások között, kevesebb a konfliktushelyzet.- Konfliktusok persze a legjobb családban is adódnak - mondja Aszim Kuliev igazgató -, hát még egy üzemi kollektívában. Ez Így természetes, hiszen munka közben olykor ütköznek az emberek érdekei. Van, aki úgy érzi, hogy méltatlanul kevés prémiumot kapott, vagy az igazgatóság döntésével nem ért egyet. Ha pedig valakinek a panaszát, észrevételét kézlegyintéssel intézik el, az illető a felsőbb szervekhez fordul. Egyszóval, az összeütközéseket nem lehet kikerülni. De nem is erről van szó, hanem arról, hogy e konfliktusok mennyire élesek, és hogyan oldhatók fel. Csaknem minden vitás helyzet tisztázható vállalaton belül is. Csak éppen idejében fel kell figyelni a jelekre. Nálunk az ellentmondások megoldásának egyik eszköze az úgynevezett,,családi tanács“. így nevezik a munkások és a vállalatvezetés rendszeres^ találkozóit. Lényegét tekintve ez nem más, mint munkatanács, a megnevezés azonban hangsúlyozza a résztvevők egyenjogúságát. A találkozókat nem a nagyteremben tartják, ahol a pódium és az elnökségi asztal elválasztja a résztvevőket, hanem az üzemcsarnokban vagy valamelyik szomszédos helyiségben. Ezeken a találkozókon nincs napirend és nincs ügyrend. Az igazgató és közvetlen munkatársai - helyettesei, a közgazdászok, az üzemegységek vezetői - a munkásokkal mintegy „családi körben“ vitatják meg a legégetőbb problémákat. Senki számára nem kötelező a megjelenés, bár olykor a találkozók négyöt óra hosszat eltartanak. Mégsem igen megy el közben senki. * A beszélgetések a legkülönbözőbb témákról folynak. Előfordult, hogy az egyik részleg akadozó munkája zökkenőket okozott a szerelőcsarnokban. Ez természetesen éreztette hatását a gyár egész munkáján. A munkástanácsban megvitatták a helyzetet. A bajok egyik okaként a munkások a rossz előkészítést jelölték meg. A vállalatvezetés viszont a technológiai fegyelem betartását kérte számon a munkásoktól. Ahhoz, hogy megnyugtatóan tisztázzák a helyzetet, alakítottak egy munkabizottságot. Ennek javaslatait a gyár vezetése figyelmesen áttanulmányozta. Két hét alatt sikerült rendbe tenni az üzemegység munkáját.- Az igazgatóság képtelen felfigyelni minden problémára - folytatja Aszim Kuliev -, és különben sem foglalkozik mindennel, hanem kikéri a munkások és üzemmérnökök véleményét. A termelési és szociális kérdésekben a munkások véleménye a döntő. Ennek köszönhető, hogy élénk figyelemmel kísérik a gyár ügyeinek alakulását. Ezeken a tanácsokozásokon a munkafegyelem kérdéseit sem személyektől elvonatkoztatva tárgyalják. A késések okainak elemzésekor például kiderült, hogy a gyerekek óvodába vitele, vagy a lakóhelytől való nagy távolság miatt egyeseknek valóban nagyon nehéz időben beérniük a munkahelyükre. Kétségtelen, hogy az igazgatóságnak jogában állt volna, hogy csak a blokkolóórát nézze, hiszen a kollektíva munkafegyelme fontosabb az egyes tagok érdekénél. De akkor egyesek kiléptek volna, és a lakóhelyükhöz közelebb kerestek volna munkát, mások pedig továbbra is kénytelenek lettek volna elviselni a kényelmetlenségeket. Az igazgatóság azonban más megoldást választott. A nem brigádkötelékben dolgozóknak megengedték, hogy a műszakot 15-30 perccel később kezdjék. Azóta a bejáratnál szinte állandóan ott függ a tábla: „Ma senki sem késett“. Vagy vegyünk egy másik példát. Panaszkodtak az asszonyok, hogy munka után a fodrásznál mindig sokat kell várniuk. Azt kérdezhetnénk, hogy ehhez mi köze van a vállalatvezetésnek. Hát annyi, hogy a közelmúltban a gyárban férfi- és női fodrászatot nyitottak. De a vezetőség sok esetben meg sem várta a panaszt, elébe ment az igényeknek. Most a gyárkapun belül lehet ruhát csináltatni, tisztíttatni, órát javíttatni, bevásárolni. Az étkeztetést a dolgozók kérésére úgy szervezték meg, hogy 10-15 perc alatt meg lehessen ebédelni. A maradék időben le lehet játszani egy parti sakkot, beugrani az üzemorvoshoz vagy elüldöl- gélni a teázóban. A teázó melletti könyvtárban meg lehet nézni az újdonságokat. A szomszédos helyiségben tanácsot lehet kérni a vállalati jogásztól. Ha komoly ügyről van szó, számítani lehet a vállalat közbenjárására. A bakui transzformátorgyár dolgozói közül évente csak három hagyja ott a vállalatot. V. ZUBKOV (Szovjetunió)
