Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-05 / 40. szám
iik, körben minden meg- nedt, elrejtőzött. A hali- lejtők fenyvesei, a höm- t kunyhók. Kilép valaki int az égre és nyomban, zKedik a napfogón. Vagy atagon fölkapaszkodik ill, vagy elül magában, iád térbe emelve. Van itt :as kutya, az is olyan il mindig, mintha gondol- vagy helyben mozdulathunyorogva néz le, ia. ek, aki van, úgy viselkedek. Tegnap például, két téves, üldögélt a nagy, ivön, szótlanul tarka ha- Kötögetnek, nézegetik ikor odamentem hozzá- I elmosolyodtak, alulról ek és szép kényelmesen jukat. i jártok-e? - kérdeztem, k: r kijártuk, most megyünk hogy itt még szellő sem ;öd pókhálóként függ az igeienként pedig, amikor a füst egyenesen, tem- (fölfelé. Még a madarak a csöndet-nyugalmat, álóból hallatszik fel néha áltása: ,,Ha-ak, ha-ak!“ magas, tömött fú között, :zasztó, alig két méter és áttetsző-áttetsző. Ha- lisztráng él benne. Oda- szony, anyóka, mintha I a gátra, kenyeret mor- pisztráng lassan, lustán ákat. piactérre, a majdánra, éré, ahogy a tusetyiak íreg és fiatal. A nappal al alatt elhelyezkednek losolygós nők és kötnek, férfiak arrébb, távolabb nőtt csoportokban álldo- renesen a fűre hevernek, Iájukkal, halkan beszél- al. ílános hallgatás már ne- ö - az asszonyok kitusz- íaguk közül. Az lerázza ált: ,,1-ih!“ - és megindul a, tusetyi módra. Harmo- íztjól, s megint elfoglalja iondosan térdére helyezi ot, lassan széthúzza, be- okba. Eljátszik egy ideig, asíti a derekát és tiszta, énekelni kezd: Ha vendég vagy, telt az asztal, Ne fenyegess: ,,Elmegyek!“ De ha elmégy, vígy magaddal, Sorsodban veled leszek... Könnyű kitalálni, mit jelent a vendég a tusetyi számára, akinek a lakhelye az év legalább hét hónapjában el van vágva a külvilágtól. A magány szomorúsága máig ott él mindenkiben - nőben, férfiban. ,,Ha vendég vagy, telt az asztal...“ - és a szemek bánattal-reménnyel tapadnak a havas hegycsúcsokra. Azután az ormok ködbe öltöznek, s a boltívként rájuk hajló égbolt beszóródik megismerkedni a díszekkel teleaggatott Fatmával, Alival. Alit már másnap fölfedeztem - a falusi férfiakkal együtt kijött a piactérre, beállt a körbe, szögletes kucsmáját tarkójára tolva, ingnyakát gondtalanul kinyitva, füstöt eregetett cigarettájából. A többiekkel együtt, elvörösödött, hosszú, vékony uj- jakban végződő tenyerével verte a taktust a táncolóknak, foga közé szorította a cigarettáját, és tapsolt: „Tási-tási!“, hirtelen maga is táncra perdült a férfiakkal, tréfálkozva, nevetgélve együtt haladt a körrel. Amikor hozzám vezették, hogy megismerkedjünk, látva hogy nő vagyok, REVAZ INANYISVILI Ht-bibláan csillagokkal. Valaki, az idősebb asszonyok közül nemezköpenyt hoz elő, rádobja egy lány vékonyka vállára, kinek a szeme szerelemtől ködfátyolos. Ő pedig hallgatagon összehúzza magát, mintha a köpeny alatt testetlen lélekké akarna válni. Amikor iderepültünk, a helikopterhez futó gyerekek új hírrel örvendeztettek meg:- Vendégek jöttek a faluba - lezgek!- Ali és Fatma! Férj és feleség!- Még gyermekkorukban megszerették egymást - huncutul mosolyogva, egymás szavába vágva mesélték a gyerekek - de a szüleik nem engedték összeházasodni őket. Nagyon elmaradott szülők!... Fogták magukat, átjöttek a hegyen hozzánk, Grúziába!... A hasadékokban, szurdokokban hó feküdt, de följebb már gyakorta eső szitált. Az átázott, didergő lezgek elvergődtek a faluig. Daredzsan fogadta be, fölmelegítette, megetette őket. Azután kezdték meghívni sorban a többiek. Nagyon szép lány Fatma, mesélték a gyerekek, egész mellén csodálatos, dagesztán díszek, éjszakánként énekel, de az utcán nem mutatkozik, szégyelli magát... Ali már a kolhoz birkanyájára felügyel, beilleszkedett ... Szeretem a dagesztán földet, sokszor jártam fent, a hegyi aulokban, amikor munkámhoz anyagot gyűjtöttem. Gyakran gondolok az ottani ösvényekre, forrásokra, daloKra... Türelmetlenség fogott el, minél hamarabb találkozni akartam, zavarba jött, elpirult, lábait váltogatta, udvariasan meghajtotta a fejét.- Jártam az aulodban - mondtam neki.- Igazán? - örvendezett még jobban elpirulva.- Az aul fölött egy nagy kő csüngött le - emlékeztem. - Megvan még?- Meg bizony - válaszolta.--És a malom a vízesés alatt?-A malom is...- Hát a forrás?...- A forrás is...- A feleséged mért nem jön közénk?- Kicsit zavarban van.- Mitől?- Attól, hogy nem régen ment férjhez ... - válaszolta nevetve.- Ide kell hoznod öt...- Elhozom, ha beleegyezik... Vidáman ment el. De másnap megint egyedül jött, beállt a férfiak közé, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Megszólítottam:- Miért vagy megint Fatma nélkül, Ali? Megvonta a vállát, elpirult, lehajtotta a fejét. Reggel, a háziasszonyommal, Nado- val, összekészítettünk egy kis vajat, sajtot, a tegnapi vacsorából megmaradt hinkalit, kiegészítettem saját parfümömmel, egy tubus „Binak“ fogkrémmel és elindultunk vendégségbe. Itt, a hegyek között, az ilyen látogatás teljesen természetesnek számít. Fatmát egyedül találtuk a nekik berendezett kis szobában. Úgy fogadott bennünket, mint ismerőst - vékonyka, magas homloké, egyforma fehér fogakkal. Dísz nem volt rajta. Eleinte ijedten pislogott, tenyerével igyekezett mindent eltakarni. De hamarosan fölengedett, sürgölődni kezdett, kenyeret és tejet vett elő - öntött nekünk és magának. Búzavi- rágos-sáfrányos agyagkorsót tett az asztalra. Megmelegítette a hinkalit, teát forralt, és állandóan-állandóan bocsánatot kért. Megkóstoltunk, megittunk mindent, amivel megkínált, mosolyogva pillantgat- tunk egymásra. Fatma röviden, egy-két szóval adott választ a kérdéseinkre, Na- do pedig búcsúzáskor biztosította őt: ha, úgymond, szükséged lesz valamire, ne szégyelld, mindig segítünk... Fölemelkedtünk. Fatma kikísért az útig, megállt, karját fölemelve búcsúzott... Majd hirtelen felkiáltott:- Várjatok egy pillanatig! - és visszaszaladt a házba. Gyorsan fordulva, két kubáni brosst hozott ki. Bárhogy tiltakoztunk, erővel feltűzte az egyiket az én mellemre, a másikat - Nadoéra. Másnap este fölfedeztem Fatmát a téren. Az asszonyok maguk közé ültették. Elég hűvös volt. Fatma fehér selyemken- dót kötött a fejére, maga nagy, férfi báránybundába burkolózott, csak szemét és fehér fogait lehetett látni - rubinvörös visszfényben. Meglátva minket, fölállt, mosolyogva meghajolt és újra leült, mint szégyenlős iskoláslány. Odamentem hozzá, leültem mellé, kérdezősködni kezdtem: hogy érzi magát, nem fázik-e itt a hegyekben?- Nem, nem, minden nagyon jó - felelte, csillogó szemét Alira emelve, mintha várná, hogy segítségére siessen. Ali a férfiak körében állt, felszabadultan, vidáman, bolyhos kucsmáját emelintve- visszahelyezve. A nők kitartóan igyekeztek beszédbe elegyedni Fatmával, ö csak szemét ragyogtatta.- Hívjátok ide Lelát, hova tűnt? Jött Lela kemény, határozott léptekkel, valamiféle kihívással az arcán, ő már ismerte Fatmát, odaült hozzá, kedveskedve kérdezte: „Hogy vagy?“ Tanácsolta: „Tartsd magad, majd megszokod!“ Aztán megigazította a harmonika szíját, amit Nado a térdére tett. Széthúzta, énekelni kezdett: Ha én fecske lehetnék, a széllel hozzád repülnék... Lela, a dalt befejezve nyomban másikba kezdett, a pásztorról, aki magányosan kóborolt a hegyekben. Amikor Lela elénekelte a másodikat is, Ali valamit odaszólt Fatmának. Világosan hallottuk a válaszát: „Nem, nem!“ De Ali fölemelte a hangját, mogorván ránézett, csaknem parancsolta! „Adjátok át neki a harmonikát!“ Fatma kinyújtotta vékony karját, kényelmesen elhelyezte a harmonikát, ujjai gyorsan végigfutottak a gombokon-billentyűkön, mintha helyet keresne nekik, de nem tudná megtalálni. „Hej, ne kínozz minket!“ - nevetett Ali. Fatma bizonytalanul, óvatosan meghúzta a harmonikát. I Hogy játszott! Az esti csöndben gyöngyszemek szóródtak szét csöngety- tyüzve. Ali tettetett haraggal, ismét mondott valamit. És ekkor... Fatma fölemelte a fejét, szemét behunyva dalba fogott! Ha vissza tudnám adni, miről, hogyan énekelt! Hol, milyen mélységben rejtegetett ez a törékeny teremtés ennyi lelki bánatot, szép női szomorúságot - feleségek, húgok, anyák bánatát... Mintha paripák remegnének hosszú üldözés után a nyugtalan tenyér alatt. Fatma elénekelte a dalt, kinyitotta a szemét. Átnyújtotta a harmonikát szomszédjának. „Még, még!“ - kértük, de hallgatagon elrejtőzött nagy bundájába, Lela letérdelt elé, magához vonta a fejét, megcsókolta a homlokát. A férfiak elragadtatva csettintettek a nyelvükkel. Ali jóváhagyó hangja, hangos nevetése hallatszott. „Énekelj még!“- támogatta ő is a közös kérést. De Fatma nem engedett. Lela sem kezdett újra énekelni. Térdelt tovább, belenézett Fatma szemébe. Fatma ekkor maga kérte meg, hogy énekeljen: „Eh, utánad énekeljek?!“ - mondta Lela, de azért fölvette a harmonikát, azután mozdulatlanságba dermedt, mintha elbújni szándékozna valahová, és onnan, az ismeretlen távolból kezdte: Lelkem, mint a szülőföld, nehéz terheket hurcol, bánat pattan le szivemről, mint gomb a feszes blúzról... Ősrégi, asszonyi panasz volt ez, szomorú sorsok, házaséletek panasza. Szélben, hóviharban, átláthatatlan ködben botorkál a nő, keserűen siratva sorsát, vissza az apai házba, és hulló gyöngykönnycseppek fényesítik-áztatják blúzának gombjait... Ekkor Fatmára pillantottam. Két kézzel szorította torka köré bundája gallérját és remegett, úgy tetszett, a hidegtől. Hajnalban keltem, kimentem a dombra, s a következő képet láttam magam előtt: a zöld meredélyen két egymásba olvadt figura - egy női és egy férfi- ereszkedett lefelé. Távolból a férfi szürkének látszott, a nő egészen kéknek. így mentek a lejtő aljáig, ott megálltak, de nem azonnal engedték el egymást. Azután leültek a fűre, nézték egymást. Rájuk ismertem: a férfi Ali volt, a nő - Fatma. Megértettem: csodálatos pillanatok voltak! Legszebb pillanataik amiTusetyi- ánkban. HAVAS ERVIN fordítása V HORNÍCEK áttekinthető rendetlenség :erencsétlenség. Bármelyik embert, srt is, bizony, aki - éppen nevezett lyólag — el van kényeztetve, és iszik, mert boldogságának forrása jnik; vagyis mondjuk meg kereken: abb vagy rövidebb szabadságra inatok, amikor a férfi egymaga lép muzsikájától megfosztott lakásba, jt: elhagyatott. Valami képzelt sza- a önmagát, de egyelőre nem tudja juttatni, sem kihasználni. Először is: i szobába lép anélkül, hogy levetné őszobában égve hagyja a villanyt, zsemlét s a szőnyegre morzsáz. tó; kalandot, sőt hősiességet lát őz, a csészét meg a kiskanalat az és elmegy. zorgos megfigyeléssel arra a meg- tam, hogy egy bizonyos helyen Dtt is maradnak. Sosem történt meg / valamely tárgy a saját jószántából in szégyenében, hogy útban áll, i helyét (amely nyilvánvalóan nem lult volna oda, ahová való. önök azt tlen, hogy az őket meg nem illető ló tárgyak száma csökkenne. Kér- lehetséges mégis, hogy a számuk fenütt van belőlük. Elhagyták a pol- :alra, a székekre, a zongora lapjára, dióra telepedtek, sőt olyan helyekre - nemhogy én! - nem állította. < a tányérokkal, ceruzákkal, ingek- ;ipökkel, könyvekkel és valamennyi lasznált tárggyal. kezö eset: a hálószobában a sző- sgy zokni hever. Egyszer csak ott idpm mikor, nem tudom hogyan, Iái zoknijaim viselkedését. Ha mind a, esetleg gyaníthatnám, hogy én másik viszont nincs a láthatáron, eredezik mint akadály, probléma, sncsétlenség, otromba diszharmó- :ét napja hever ott. Már egy hete ott hever. Az elalvás pillanatában a zoknit nézem, reggel ébredéskor első pillantásom rá esik. Kikerülöm, és átlépem. Mikor háttal ülök neki, nyugtalanság emészt, mintha vadállat vagy kígyó ieskelődne a hátam mögött. Arra számítok, hogy egy szép napion nem lesz ott, olyan hirtelen és egyszerűen eltűnik, ahogy odakerült. De a zokni továbbra is ott meredezik. Es tovább nő. Már nem is szobában heverő zokni... sötét, zord lénye gondolataid között mered, a tetteid az igyekezeted között. Tegyük fel, hogy orvos vagy építész vagy. Vagy munkás. Vagy történelemtanár. Vagy színész. Vagy országos sakkmester. Nos, a szobádban heverő zokni akadályoz operálás közben. Mert a páciens gyomrából kukucskál ki. Zavar a híd tervezésében, mert az egyik pillért veszélyezteti. Behatol az előadás anyagába, kikezdi a huszita mozgalom kezdeteiről szóló előadásokat, mivel a Betlehem kápolna terében lebeg. Rómeót játszod, és Júlia frizurájából vigyorog rád. Hazánk színeit véded a sakktáblán, s a zokni a parasztok között, közvetlenül a király előtt hever. Bármilyen húzást csinálsz, a zoknit el nem húzhatod. A zokni kísértetté vált. A tárgyak sokasodnak. Elkövetkezik az időszak, mikor már kezded elveszíteni a tájékozódási képességedet. A kávét más célra készült edényben főzöd és ceruzával kavarod. Már harmadik napja nem reggelizel, mert nem találod a dugóhúzót. Küszöbön áll a nap mikor a felhalmozódott ételmaradék lakásba csalja az állatokat. Némelyik szekrényt már nem lehet kinyitni, a másikat viszont becsukni nem lehet, az evőeszköz a heverő alatt vert tanyát. Eddig még megkülönböztetted egyik tárgyat a másiktól, és mély felelősségérzettel jelentetted ki, hogy ez a mély tányér, ez pedig pizsamakabát; de a tárgyak fokozatosan egymásba olvadnak, egybefolynak, új összenövések, új képződmények keletkeznek, bámulatos kereszteződések, és lehetetlen szabad szemmel megkülönböztetni vagy kézzel szétválasztani a ruhaneműt a konyhaedénytől, s ekkor fogan meg az őrült ötlet: kitakarítani, megújítani a rendet. A takarítás, a rend gyönyörű szó. Harmóniát, nyugalmat, biztonságot áraszt. A takarítás fogalma világos: azt jelenti, hogy minden tárgyat az őt megillető helyre kell visszaraknod. Hozzálátsz tehát, de mihamar felfedezed, hogy a tárgyak elvesztették helyüket, a hely megfeledkezett a tárgyakról, s hogy lakásodban sokkal több a tárgy, mint a hely. Minden egyes tárgyat kézbe veszel, és ide-oda hordozod, mint a postás a rosszul címzett levelet; s újra meg újra és mindig más helyen találkozol ezekkel a tárgyakkal, mivel ők viselkedésüket játéknak veszik, és már maguk cserélgetik a helyüket. Keresztül-kasul valamennyi helyiséget bejárod, egyik kezedben a salátás tállal, másikban a nyakkendőkkel, kétszer is, háromszor is, s egyszer csak nem tudod, melyik a tál és melyik a nyakkendő, hová tedd az egyiket, hová a másikat. S mint a sarkvidéken bolygó szerencsétlen, nemcsak a tálat, meg a nyakkendőt, hanem magadat és az emberiséget is kétségbe vonod. Bekerítettek. Az eddig tehetetlen, csendes, alázatos, engedelmes, hú tárgyak felülkerekedtek, elszívták tőled a levegőt, betöltötték a teret, és nőnek libegve, zajongva és sokasodva; otthonod szilárd talaja tőzegtalajjá változik súlyuk alatt, és mindent elnyel, beleszámítva téged is. Én magam már jó néhány ilyen takarítást végeztem, s arra a megállapításra jutottam, hogy naponta rendet csinálni őrültség, és éppoly kimerítő, mint hosszabb idő után egyszeri takarítással újítani meg a rendet. A következő szabályt állítottam fel, s ezt tiszteletben tartom, vallom és mindenkinek melegen ajánlom: a kis áttekinthető rendetlenség szabályát. Kis áttekinthető rendetlenségnek a tárgyak olyan állapotát tartom, amikor meg tudjuk mondani, mi hol van a lakásban; amikor az egyik tárgy még nem takarja el a másikat és nem folyik össze egy harmadikkal; amikor szabad szemmel, bútortologatás nélkül bármikor áttekinthetjük a színteret; amikor még biztosan érzékeljük a tárgyakat és helyzetüket; amikor egyik tárgy sem vesztette még el külalakját, tehát nem fedi rozsda, por, moha és egy- egy ruhadarabunk sem annyira, hogy szükségessé válna feltárásuk, bányászásuk, kikaparásuk vagy kiszakításuk. ( Légy áldott, kis áttekinthető rendetlenség! Ez számos napon át megtartható, holott a rend pár óráig sem. S aránylag könnyen átváltoztatható aránylag tisztességes renddé, olyan kényszerhelyzetben, amikor a feleség értesít, hogy korábban jön haza, mint eredetileg tervezte.. < KOPASZ CSILLA fordítása Algimantas Baltakis Köszönöm Köszöntlek - hajnalhasadások, Az esti bánatot - köszönöm. Köszönöm első pillantásod, Az utolsót is köszönöm. Köszönöm a kenyeret, a dalt, Igen, a marós verejtéket, Köszönöm azt is, mi elszalad, S amit itt hagynak majd az évek. Köszönöm a hegyek magasát, Köszönöm azt a széles tengert. A tenyeremet feltörő kaszát. Köszönöm a rettegett fegyvert. Igen - szülólföld messzi tája... A kemencét, sütvén kenyeret. Szent Anna-templom gótikája, Hitetlenségem - köszönet... Köszönöm a kompot, hidakat, A Nyémánt, Szajnát és a Volgát, A sorompót is, mely nyílt marad, A fiúkat - a hazát óvják. Köszönöm az acélt, a tejet, A cementet - minket összetart. Köszönöm a zajos ünnepet, Köszönöm a hétköznapokat. Szpaszibo - mondom - Sztálingrádunk. A messzi északért, Diksonért. Köszönetét azért, mit találunk, S azért, ami már messze ért. Már elhagyott, el, fél élet, , Majd lezuhan gyorsan napom. De hogy velem nem érsz véget, Ezt köszönöm, világ, nagyon. Litvánból fordította BÁN PÉTER
