Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-05 / 40. szám

Mosolyogsz, gesztenyeszínü hajad a homlokodba hullik, olyasmit mondol nekem - azon a hangodon, ahogy akkori­ban beszéltél, akkor régen, amióta léte­zel - ami nem történt meg és nem is tudom, mi mindent mqg. Az újság a com­bomon fekszik, behunyom a szemem, így látlak magam előtt, milyen voltál az egyik délután meg egy másikon; pillanatok, melyek bennem akarnak továbbélni, örökkévalóvá válni, örökkévalók is, Lalo! Most mondom ezt neked. Végighúzom a kezem az újság alatt, megsimítom a combjaimat és olyasmit látok, amik nem válhattak valóra. Érzem, hogy Pablo a szobában tesz-vesz, kinyitja a szek­rényt, vállfákat, tologat.- Elkísérsz? Kinyitom a szemem, lassacskán, félve attól, ami van. Pablo éppen inget vesz fel és engem néz.- Nem, Pablo. Nincs kedvem.- Mi van veled?- Semmi.- Hogyhogy semmi, hisz olyan vagy, mint akit fejbekólintottak. Rosszul érzed magad?- Nem, Pablo.- Hát jó, de csinálj magaddal valamit, mert nem szeretlek ilyennek látni. Ha itt maradsz, unatkozni fogsz. Elkísérsz?- Nem, Pablo.- Hát megyek. Lehajol és megcsókol. Pablo, becsap­va maga mögött az ajtót, elment. Kelle­metlen ezt mondanom, de vannak pilla­natok, amikor meglep, hogy itt van mel­lettem. Pablót nem ismered, alig egy éve mentem hozzá. Más, mint te. Mint ember más, mint te, de nem rossz fiú. Lalo, hét év után újra látlak! Tegnap nem mentem el, mert féltem, hogy nevetséges leszek, elsírom magam, meg akarlak érinteni, ölelni és el kell viselnem az emberek tekintetét, de tudom, hogy ma vársz a parkban. Kivágom az értesítést. Elteszem egy desszertesdobozba, te ajándékoztad ne­kem azon a tizennegyedikén. A végzős- gyűrűd, melyről senki sem tudja, hogy nálam van. A kártyák minden csütörtökön egy virág kíséretében érkeztek. Egyetlen szál virág. Az apád virágkereskedéséböl származó előny. Ezt mondogattad ne­kem, emlékszel? Az első medikusévad hírei, össze akartad tépni őket. A piszto­lyod, melyet olyan ünnepélyesen adtál ide a parkban. Egy fényképem sincs rólad. Mert azo­kat a mamádnak küldted, amikor Tampá- ban voltál és már nem írtál nekem, Lídia készült elkérni őket, hogy láthassam, de aztán nem akarta vagy nem merte, aztán meg elköltöztünk és nem volt rá mód. Csupán három levelet őrzök tőled, már olvashatatlanok a sok fogdosástól. Új­ságkivágások, kettő: az egyik a Revoluci- ónból, a másik a Bohemiából való, de ez nem te vagy, nem hasonlítasz magadra, nem vagy rajtuk az én Lalóm. Nem tu­dom, miért nem tudlak felismerni ezeken a képeken. S most, ha elgondolom, hogy alig néhány óra múlva megláthatlak, ke­zem közé vehetem a fejed, azt tehetek veled, amire gondolok, elmondhatok ne­ked egyes dolgokat, beszélhetek veled egy kicsit. A puszta gondolatától is resz­ketek, Lalo, ugyanolyan volnál, ahogy emlékszem rád? Ma este, hamarosan. Egész testemet nyugtalanság csiklan­dozza. Úgy, mint azelőtt. De nem, ez az érzés több mint azelőtt volt, mintha nőtt, erősödött, táplálkozott volna a várako­zásból és az emlékekből. Érzem, hogy a bensőmben és az izmaimban felgyü­lemlik valami, belülről csiklandoz, átvonul a mellembe, az ujjaimba, a hajamba. Meg kellett történnie. Tudtam, hogy meg fog történni. Úgy megyek felöltözve, ahogy tetszeni fog neked. Ujjamon a gyű­rűdet, táskámban a pisztolyodat viszem. Sorrentónál leszállók. Ezt nem érted. Ahol az Apolló kávézó állt, ott most azonos nevű pizzasütöde van. S amott, a sarkon, ahol megismerkedtünk, már nincs megálló. Mostantól kezdve magya­rázni fogom neked az utat. Megváltoztat­ták az átszálló állomást, most Santo Suárez lefelé, Santa Amilia meg felfelé van. Most, hogy újra átélem az egészet, egy kicsit zavarba jövök. Nem tudom, azért teszem-e ezt, hogy visszaemlékez­zek mindenre, lássak minden sarkot, ahol találkoztunk, minden járdát, amelyen együtt lépkedtünk, vagy mert nem merek elkésni. A hideg ráz a tudattól, hogy ott vársz, ahol mindig, a parkban. Itt ismertelek meg a maristák egyenru­hájában. A múltkor láttam egy fiút kék ingben, zsebén a felirattal. A huszonhár- mason történt, és megdöbbentett. Annyi éve nem láttam egyet sem, s most a buszban, melyre felszálltunk, egyszerre annyit láttam belőlük! Velünk, az Ediso- nos lányokkal és veletek mindig majd­nem megtelt a busz. Az apád virágkeres­kedésével szemben haladok el. Be van zárva. Fémajtaja piszkos. Az apád el­ment a mostoháddal meg az öcséddel. A győzelem után, amikor azt hitte, hogy visszajössz, de te nem jöttél, láttam öt néhány ünnepségen, később nem láttam többet. Kerülöm ezt a negyedet, melyre rányomta bélyegét a szerelmünk, s ahol minden, ami a szemembe ötlik egy-egy emléket idéz. Santa Emilia, befordulok a Rabira, hogy visszamenjek Santos Su- árezbe, és ne érjek a parkhoz. Még nem akartak, nem tudlak, nem merlek látni, jobb lesz, ha majd besötétedik. Késle­kedhetek, mert tudom, hogy megvársz, nem mész el anélkül, hogy láttál volna, mától kezdve az enyém vagy, beszélhe­tek veled, amikor csak akarok. Ezen a sarkon, ahol a Curros Enriquez Társaság székelt, s ahol most a Városre­form Regionális Hivatala található, ebben a szalonban, mely most tele van irattárral meg íróasztallal, ünnepeltük meg a tizen­ötödik születésnapomat és táncoltunk együtt először. Most érek San Benignóba és nézem az édesanyád házát, melyben éltél, melyben élsz. Ő esküvöiruha és kellékek kölcsönzésével foglalkozott, a halijában egy próbababa volt, meny­asszonynak öltöztetve, én meg arra jártam, nézegettem, cserélgettem a fejét, a sajátomat dugtam a helyébe. A házad be van zárva. Szemben vele a mozi, ahová nem jártunk, mert túl közel volt. Floresnál befordulok, hogy elmenjek arra is, ahol laktam. A kúszónövény, mely az oszlopon egészen a kapubejárat tetejére kúszott fel, már nincs az ágyásban, ahol azon a délutánon volt, amikor arra jártál, engem néztél, többször megkerülted a háztömböt, valahányszor elhaladtál, benéztél, miközben én úgy tettem, mint­ha a zongoraórámról beszélnék a mamá­val. Ezután érkezett minden csütörtökön a rózsaszín virág celofán borítóban egy aláírás nélküli kártyával, melyről tudtam, hogy tőled származik. Minden utca egy emlék, minden sarok egy találkozás vagy búcsúzás. Időnként összezavarodom, mert néhány dolog megváltozott, s vannak sarkok, melyeket nem keresek, de nem találok, mert átala­kultak, és nekem úgy rémlik, hogy soha­sem is léteztek. Te léteztél, Lalo? Minden olyan más. Én leteztem azokban az években? S az én vagyok? Erre jártunk, amikor a kollégiumból jöttünk. San Maria­no y 10 de Octubréban találkoztunk és gyalog mentünk hazáig, én értem előbb haza, Zapotesnál elváltunk, hogy ne lás­sanak bennünket együtt. Pont itt, ezt a földet taposták lépteink, egymás kezét fogó, összetapadó árnyékunk ezeken az utcákon siklott végig szó nélkül, nem pillantva az emberek csoportjaira, félve, hogy valaki meglát bennünket. Azt gon- doltuk, hogy mások nagyon szomorúak és sajnáltuk őket, mert senki sem lehetett nálunk boldogabb, és semmi sem lehe­tett jobb a világon, mint együtt járni, kézenfogva, mondogatva egymásnak, anélkül, hogy kimondtuk volna azt, amit sohasem sikerült teljesen megmagyaráz­nunk, de aminek valami köze kellett hogy legyen testünk súrlódásához, az arcunk­ba szökő vérhez, a kezünket ellepő iz­zadsághoz és a kis fényes pontokhoz, melyekre a fák árnyékában rátapostunk. Ott áll az Alameda mozi. Nem válto­zott, majdnem ugyanolyan; belülről nem tudom. Nem mentem be azóta. Itt bent viselkedtél először merészen, s egész testemet átjárta az, amit csak veled érez­tem. Most meg a Santa Catalina mozinál vagyunk, itt tanítottál meg azokat a hosz- szú Chester cigarettákat szívni, én meg lenyeltem a füstöt, köhögtem és majd meg fulladtam. A Los Angeles és a Mara következik, mindkettő többé-kevésbé olyan, mint volt; egyikben sem voltam azóta. Itt, a Marában még merészebb voltál, s nekem ez borzasztó kínos volt. Hosszú ideig voltunk elfoglalva vele és féltem, hogy valaki oda talál jönni. A jegy- szedönő felfedezett bennünket és ránk világított a zseblámpájával, szörnyű volt. Szó nélkül nézett ránk, mi nem tudtuk, mit csináljunk és majd meghaltunk a szé­gyentől. Mikor kimentünk, meg akartam szólalni, de nem tudtam. „Nagyon piros vagy“, mondtad nekem, de te vérvörös voltál. Később már nem hordtad az egyenruhát, elvégezted az iskolát és egyetemre kezdtél járni. Itt, ebben a ká­véházban beszéltél nekem egy nap arról, hogy problémáid vannak az apáddal, csalódtak benned, evés közben vitatkoz­tatok, összetörte a tányérokat és az asz­talra borította az ételt, hogy azt akarja, orvosira menj, de neked ez nem tetszik.- Beiratkoznék jogra, társadalomtudo­mányra, bölcsészeire, bármire, még nem tudom pontosan. Aztán többször letartóztattak. Az apád az ezredes barátja volt, a kapitány babái­nak virággal teli vázákat küldött, együtt ittak, összejártak.-Böszít, hogy az öregemnek kellett többször is kihoznia. Mást sem tud mon­dani nekem, mint hogy: ha én nem vol­nék, már megöltek volna. Nem tudom elhinni, hogy az én fiam ilyen őrült hülye legyen. Te azt hiszed, hogy ez játék? Bezárták az egyetemet és egy nap a parkban, ahol engem vártál, azt mond­tad nekem:- El fogok menni, Miriam. Nem tudok tovább itt élni. Itt nem lehet élni. Mintha nem is volnánk, kubaiak, mintha semmi jogunk sem volna a saját hazánkban, mintha te meg én páriának és rabszolgá­nak születtünk volna erre a dicső földre. Halkan, a kezemet szorongatva egész beszédet tartottál. Emlékszem, hogy a szememről az értelemre, a szoknyám­ról az idealizmusra, a hajamról a méltó­ságra ugrottál át. Az egész furcsa, de gyönyörű beszéd volt. Attól a naptól fog­va csak a parkban láttuk egymást, ahol találkozni fogok veled. Alig fogod megis­merni, olyan széppé varázsolták. Most még azon kívül, ami tetszett neked, egy iskola is van benne hintákkal meg min­dennel. Már lassan megérkezem, reszket a lá­bam és eszembe jutsz itt az egyik délután meg egy másikon. Ott ülsz messze, azon a pádon az árnyékban egy fa alatt, me­lyet most nem látok, barátok vesznek körül és gesztikulálsz. Mikor meglátsz, felállsz, elbúcsúzol tőlük, vállon verege­ted őket, hogy csaknem futva jöjj felém, megszorítsd a kezem és homlokon csó­kolj, mert amikor ez történt, már bárki előtt homlokon csókoltál. Te, Lalo, a kis könyvtár kapujában ülsz és várod, hogy kinyissák. Felállsz, kitárt karral vársz és azt mondod nekem:- Tetszel nekem és tetszik nekem ez a park is, mert azt hiszem, itt Havanná­ban ez az egyetlen park, melyben könyv­tár is van. Később ott olvasgattuk együtt azt a könyvet, melyet a könyvespolcok között rejtegettél, kinevetve az öreg könyvtá­rost, aki tisztelt téged, mert .esténként te voltál az egyetlen olvasó. Úgy tett, mintha nem látná, amikor csókoloztunk és hagy­ta, hogy egy kicsit hangosabban beszélj, amikor összehívtad a többieket, hogy felolvass nekik abból a könyvből, meg elment vagy kiállt az ajtóba, hogy meg­tarthasd azokat az ünnepélyes beszéde­ket. Néha meg elindult körbejárni a par­kot és virágot szedett nekem, mert nem jött senki és ilyenkor csókoloztunk meg minden. S most itt, szemben veled, a parkban, ahol egy napon elbúcsúztunk és te egy délután zsebredugott kézzel dúdolva a járdán elmentél, azt ígérve nekem, hogy eljössz, írni fogsz, visszatérsz, ahogy akartál is. Itt vagy és nézlek, úgy tűnik fel nekem, hogy ez nem is te vagy, alig ismerlek fel. Meglep, hogy nem tudok visszaemlékezni rá, milyen voltál a való­ságban, hogyan mozogtál vagy hogyan néztél rám. Felágaskodom hozzád és kezem végigsiklik az arcodon, megsimo­gatja a homlokodat, reszkető kezem sú­rolja az orrodat, majd megáll az ajkadon. Arcodat arcomhoz szorítom. Nem tudom visszatartani magam és megcsókollak, sokszor megcsókollak, csókollak és sí­rok. S hirtelen ugyanúgy félek, mint akkor a moziban, félek, hogy jgn valaki, felfe­dez bennünket és ránk világít a zseblám­pájával. Ezt nem szabad csinálni! Ez tiszteletlenség! Helygyalázás! Miért? Nem értik, hogy olyan vagyok, mint egy kutya, mely a simogatásodra vár, egy mozdulatodra, melyet félbeszakított egy golyó? Elhúzódom tőled és most, hogy így látlak, mozdulatlanul, ezzel a kifeje­zéssel az arcodon, mely idegen tőle, hogy fel sem ismerlek, meglep, aggaszt, hogy nem tudlak olyannak felidézni, ami- Jyen a valóságban voltál, ahogy rám néztél, amikor csókoltál, örökre így kéne megőriztem téged az emlékezetemben: merevnek és mozdulatlannak. Úgy kellett volna megmintáznunk téged, milyen vol­tál: hosszú és karcsú; s nem itt, a park közepén, hanem azon a pádon ülve, enyhén elöregörnyedve, bal lábad átvet­ve a jobbon, kezed a szád magasságá­ban cigarettát tart. Gyakran láttalak így már messziről, amikor rám vártál, aztán könnyed futásnak eredtem, átvágtam az utcán és egy váratlan mozdulattal, hogy megijesszelek, melléd érkeztem. Ha így mintáztak volna meg, most melléd ülnék, mint azelőtt és szegény fagyos testedet keblemhez szorítanám. Ráadásul rop­pant komolynak hatsz. Fontos embernek nézel ki. Te, aki mindig nevettél és hom­lokodba hullott a hajad! LÓRINCZ EMŐKE fordítása Varga Lajos illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom