Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-05 / 40. szám

Mosolyogsz, gesztenyeszínü hajad a homlokodba hullik, olyasmit mondol nekem - azon a hangodon, ahogy akkoriban beszéltél, akkor régen, amióta létezel - ami nem történt meg és nem is tudom, mi mindent mqg. Az újság a combomon fekszik, behunyom a szemem, így látlak magam előtt, milyen voltál az egyik délután meg egy másikon; pillanatok, melyek bennem akarnak továbbélni, örökkévalóvá válni, örökkévalók is, Lalo! Most mondom ezt neked. Végighúzom a kezem az újság alatt, megsimítom a combjaimat és olyasmit látok, amik nem válhattak valóra. Érzem, hogy Pablo a szobában tesz-vesz, kinyitja a szekrényt, vállfákat, tologat.- Elkísérsz?

Kinyitom a szemem, lassacskán, félve attól, ami van. Pablo éppen inget vesz fel és engem néz.- Nem, Pablo. Nincs kedvem.- Mi van veled?- Semmi.- Hogyhogy semmi, hisz olyan vagy, mint akit fejbekólintottak. Rosszul érzed magad?- Nem, Pablo.- Hát jó, de csinálj magaddal valamit, mert nem szeretlek ilyennek látni. Ha itt maradsz, unatkozni fogsz. Elkísérsz?- Nem, Pablo.- Hát megyek.

Lehajol és megcsókol. Pablo, becsapva maga mögött az ajtót, elment. Kellemetlen ezt mondanom, de vannak pillanatok, amikor meglep, hogy itt van mellettem. Pablót nem ismered, alig egy éve mentem hozzá. Más, mint te. Mint ember más, mint te, de nem rossz fiú. Lalo, hét év után újra látlak! Tegnap nem mentem el, mert féltem, hogy nevetséges leszek, elsírom magam, meg akarlak érinteni, ölelni és el kell viselnem az emberek tekintetét, de tudom, hogy ma vársz a parkban.

Kivágom az értesítést. Elteszem egy desszertesdobozba, te ajándékoztad nekem azon a tizennegyedikén. A végzős- gyűrűd, melyről senki sem tudja, hogy nálam van. A kártyák minden csütörtökön egy virág kíséretében érkeztek. Egyetlen szál virág. Az apád virágkereskedéséböl származó előny. Ezt mondogattad nekem, emlékszel? Az első medikusévad hírei, össze akartad tépni őket. A pisztolyod, melyet olyan ünnepélyesen adtál ide a parkban.

Egy fényképem sincs rólad. Mert azokat a mamádnak küldted, amikor Tampá- ban voltál és már nem írtál nekem, Lídia készült elkérni őket, hogy láthassam, de aztán nem akarta vagy nem merte, aztán meg elköltöztünk és nem volt rá mód. Csupán három levelet őrzök tőled, már olvashatatlanok a sok fogdosástól. Újságkivágások, kettő: az egyik a Revoluci- ónból, a másik a Bohemiából való, de ez nem te vagy, nem hasonlítasz magadra, nem vagy rajtuk az én Lalóm. Nem tudom, miért nem tudlak felismerni ezeken a képeken. S most, ha elgondolom, hogy alig néhány óra múlva megláthatlak, kezem közé vehetem a fejed, azt tehetek veled, amire gondolok, elmondhatok neked egyes dolgokat, beszélhetek veled egy kicsit. A puszta gondolatától is reszketek, Lalo, ugyanolyan volnál, ahogy emlékszem rád? Ma este, hamarosan. Egész testemet nyugtalanság csiklandozza. Úgy, mint azelőtt. De nem, ez az érzés több mint azelőtt volt, mintha nőtt, erősödött, táplálkozott volna a várakozásból és az emlékekből. Érzem, hogy a bensőmben és az izmaimban felgyülemlik valami, belülről csiklandoz, átvonul a mellembe, az ujjaimba, a hajamba. Meg kellett történnie. Tudtam, hogy meg fog történni. Úgy megyek felöltözve, ahogy tetszeni fog neked. Ujjamon a gyűrűdet, táskámban a pisztolyodat viszem.

Sorrentónál leszállók. Ezt nem érted. Ahol az Apolló kávézó állt, ott most azonos nevű pizzasütöde van. S amott, a sarkon, ahol megismerkedtünk, már nincs megálló. Mostantól kezdve magyarázni fogom neked az utat. Megváltoztatták az átszálló állomást, most Santo Suárez lefelé, Santa Amilia meg felfelé van. Most, hogy újra átélem az egészet, egy kicsit zavarba jövök. Nem tudom, azért teszem-e ezt, hogy visszaemlékezzek mindenre, lássak minden sarkot, ahol találkoztunk, minden járdát, amelyen együtt lépkedtünk, vagy mert nem merek elkésni. A hideg ráz a tudattól, hogy ott vársz, ahol mindig, a parkban.

Itt ismertelek meg a maristák egyenruhájában. A múltkor láttam egy fiút kék ingben, zsebén a felirattal. A huszonhár- mason történt, és megdöbbentett. Annyi éve nem láttam egyet sem, s most a buszban, melyre felszálltunk, egyszerre annyit láttam belőlük! Velünk, az Ediso- nos lányokkal és veletek mindig majdnem megtelt a busz. Az apád virágkereskedésével szemben haladok el. Be van zárva. Fémajtaja piszkos. Az apád elment a mostoháddal meg az öcséddel. A győzelem után, amikor azt hitte, hogy visszajössz, de te nem jöttél, láttam öt néhány ünnepségen, később nem láttam többet. Kerülöm ezt a negyedet, melyre rányomta bélyegét a szerelmünk, s ahol minden, ami a szemembe ötlik egy-egy emléket idéz. Santa Emilia, befordulok a Rabira, hogy visszamenjek Santos Su- árezbe, és ne érjek a parkhoz. Még nem akartak, nem tudlak, nem merlek látni, jobb lesz, ha majd besötétedik. Késlekedhetek, mert tudom, hogy megvársz, nem mész el anélkül, hogy láttál volna, mától kezdve az enyém vagy, beszélhetek veled, amikor csak akarok.

Ezen a sarkon, ahol a Curros Enriquez Társaság székelt, s ahol most a Városreform Regionális Hivatala található, ebben a szalonban, mely most tele van irattárral meg íróasztallal, ünnepeltük meg a tizenötödik születésnapomat és táncoltunk együtt először. Most érek San Benignóba és nézem az édesanyád házát, melyben éltél, melyben élsz. Ő esküvöiruha és kellékek kölcsönzésével foglalkozott, a halijában egy próbababa volt, menyasszonynak öltöztetve, én meg arra jártam, nézegettem, cserélgettem a fejét, a sajátomat dugtam a helyébe. A házad be van zárva. Szemben vele a mozi, ahová nem jártunk, mert túl közel volt. Floresnál befordulok, hogy elmenjek arra

is, ahol laktam. A kúszónövény, mely az oszlopon egészen a kapubejárat tetejére kúszott fel, már nincs az ágyásban, ahol azon a délutánon volt, amikor arra jártál, engem néztél, többször megkerülted a háztömböt, valahányszor elhaladtál, benéztél, miközben én úgy tettem, mintha a zongoraórámról beszélnék a mamával. Ezután érkezett minden csütörtökön a rózsaszín virág celofán borítóban egy aláírás nélküli kártyával, melyről tudtam, hogy tőled származik.

Minden utca egy emlék, minden sarok egy találkozás vagy búcsúzás. Időnként összezavarodom, mert néhány dolog megváltozott, s vannak sarkok, melyeket nem keresek, de nem találok, mert átalakultak, és nekem úgy rémlik, hogy sohasem is léteztek. Te léteztél, Lalo? Minden olyan más. Én leteztem azokban az években? S az én vagyok? Erre jártunk, amikor a kollégiumból jöttünk. San Mariano y 10 de Octubréban találkoztunk és gyalog mentünk hazáig, én értem előbb haza, Zapotesnál elváltunk, hogy ne lássanak bennünket együtt. Pont itt, ezt a földet taposták lépteink, egymás kezét fogó, összetapadó árnyékunk ezeken az utcákon siklott végig szó nélkül, nem pillantva az emberek csoportjaira, félve, hogy valaki meglát bennünket. Azt gon- doltuk, hogy mások nagyon szomorúak és sajnáltuk őket, mert senki sem lehetett nálunk boldogabb, és semmi sem lehetett jobb a világon, mint együtt járni, kézenfogva, mondogatva egymásnak, anélkül, hogy kimondtuk volna azt, amit sohasem sikerült teljesen megmagyaráznunk, de aminek valami köze kellett hogy legyen testünk súrlódásához, az arcunkba szökő vérhez, a kezünket ellepő izzadsághoz és a kis fényes pontokhoz, melyekre a fák árnyékában rátapostunk.

Ott áll az Alameda mozi. Nem változott, majdnem ugyanolyan; belülről nem tudom. Nem mentem be azóta. Itt bent viselkedtél először merészen, s egész testemet átjárta az, amit csak veled éreztem. Most meg a Santa Catalina mozinál vagyunk, itt tanítottál meg azokat a hosz- szú Chester cigarettákat szívni, én meg lenyeltem a füstöt, köhögtem és majd meg fulladtam. A Los Angeles és a Mara következik, mindkettő többé-kevésbé olyan, mint volt; egyikben sem voltam azóta. Itt, a Marában még merészebb voltál, s nekem ez borzasztó kínos volt. Hosszú ideig voltunk elfoglalva vele és féltem, hogy valaki oda talál jönni. A jegy- szedönő felfedezett bennünket és ránk világított a zseblámpájával, szörnyű volt. Szó nélkül nézett ránk, mi nem tudtuk, mit csináljunk és majd meghaltunk a szégyentől. Mikor kimentünk, meg akartam szólalni, de nem tudtam. „Nagyon piros vagy“, mondtad nekem, de te vérvörös voltál. Később már nem hordtad az egyenruhát, elvégezted az iskolát és egyetemre kezdtél járni. Itt, ebben a kávéházban beszéltél nekem egy nap arról, hogy problémáid vannak az apáddal, csalódtak benned, evés közben vitatkoztatok, összetörte a tányérokat és az asztalra borította az ételt, hogy azt akarja, orvosira menj, de neked ez nem tetszik.- Beiratkoznék jogra, társadalomtudományra, bölcsészeire, bármire, még nem tudom pontosan.

Aztán többször letartóztattak. Az apád az ezredes barátja volt, a kapitány babáinak virággal teli vázákat küldött, együtt ittak, összejártak.-Böszít, hogy az öregemnek kellett többször is kihoznia. Mást sem tud mondani nekem, mint hogy: ha én nem volnék, már megöltek volna. Nem tudom elhinni, hogy az én fiam ilyen őrült hülye legyen. Te azt hiszed, hogy ez játék?

Bezárták az egyetemet és egy nap a parkban, ahol engem vártál, azt mondtad nekem:- El fogok menni, Miriam. Nem tudok tovább itt élni. Itt nem lehet élni. Mintha nem is volnánk, kubaiak, mintha semmi jogunk sem volna a saját hazánkban, mintha te meg én páriának és rabszolgának születtünk volna erre a dicső földre.

Halkan, a kezemet szorongatva egész beszédet tartottál. Emlékszem, hogy a szememről az értelemre, a szoknyámról az idealizmusra, a hajamról a méltóságra ugrottál át. Az egész furcsa, de gyönyörű beszéd volt. Attól a naptól fogva csak a parkban láttuk egymást, ahol találkozni fogok veled. Alig fogod megismerni, olyan széppé varázsolták. Most még azon kívül, ami tetszett neked, egy iskola is van benne hintákkal meg mindennel.

Már lassan megérkezem, reszket a lábam és eszembe jutsz itt az egyik délután meg egy másikon. Ott ülsz messze, azon a pádon az árnyékban egy fa alatt, melyet most nem látok, barátok vesznek körül és gesztikulálsz. Mikor meglátsz, felállsz, elbúcsúzol tőlük, vállon veregeted őket, hogy csaknem futva jöjj felém, megszorítsd a kezem és homlokon csókolj, mert amikor ez történt, már bárki előtt homlokon csókoltál. Te, Lalo, a kis könyvtár kapujában ülsz és várod, hogy kinyissák. Felállsz, kitárt karral vársz és azt mondod nekem:- Tetszel nekem és tetszik nekem ez a park is, mert azt hiszem, itt Havannában ez az egyetlen park, melyben könyvtár is van.

Később ott olvasgattuk együtt azt a könyvet, melyet a könyvespolcok között rejtegettél, kinevetve az öreg könyvtárost, aki tisztelt téged, mert .esténként te voltál az egyetlen olvasó. Úgy tett, mintha nem látná, amikor csókoloztunk és hagyta, hogy egy kicsit hangosabban beszélj, amikor összehívtad a többieket, hogy felolvass nekik abból a könyvből, meg elment vagy kiállt az ajtóba, hogy megtarthasd azokat az ünnepélyes beszédeket. Néha meg elindult körbejárni a parkot és virágot szedett nekem, mert nem jött senki és ilyenkor csókoloztunk meg minden.

S most itt, szemben veled, a parkban, ahol egy napon elbúcsúztunk és te egy délután zsebredugott kézzel dúdolva a járdán elmentél, azt ígérve nekem, hogy eljössz, írni fogsz, visszatérsz, ahogy akartál is. Itt vagy és nézlek, úgy tűnik fel nekem, hogy ez nem is te vagy, alig ismerlek fel. Meglep, hogy nem tudok visszaemlékezni rá, milyen voltál a valóságban, hogyan mozogtál vagy hogyan néztél rám. Felágaskodom hozzád és kezem végigsiklik az arcodon, megsimogatja a homlokodat, reszkető kezem súrolja az orrodat, majd megáll az ajkadon. Arcodat arcomhoz szorítom. Nem tudom visszatartani magam és megcsókollak, sokszor megcsókollak, csókollak és sírok. S hirtelen ugyanúgy félek, mint akkor a moziban, félek, hogy jgn valaki, felfedez bennünket és ránk világít a zseblámpájával. Ezt nem szabad csinálni! Ez tiszteletlenség! Helygyalázás! Miért? Nem értik, hogy olyan vagyok, mint egy kutya, mely a simogatásodra vár, egy mozdulatodra, melyet félbeszakított egy golyó? Elhúzódom tőled és most, hogy így látlak, mozdulatlanul, ezzel a kifejezéssel az arcodon, mely idegen tőle, hogy fel sem ismerlek, meglep, aggaszt, hogy nem tudlak olyannak felidézni, ami- Jyen a valóságban voltál, ahogy rám néztél, amikor csókoltál, örökre így kéne megőriztem téged az emlékezetemben: merevnek és mozdulatlannak. Úgy kellett volna megmintáznunk téged, milyen voltál: hosszú és karcsú; s nem itt, a park közepén, hanem azon a pádon ülve, enyhén elöregörnyedve, bal lábad átvetve a jobbon, kezed a szád magasságában cigarettát tart. Gyakran láttalak így már messziről, amikor rám vártál, aztán könnyed futásnak eredtem, átvágtam az utcán és egy váratlan mozdulattal, hogy megijesszelek, melléd érkeztem. Ha így mintáztak volna meg, most melléd ülnék, mint azelőtt és szegény fagyos testedet keblemhez szorítanám. Ráadásul roppant komolynak hatsz. Fontos embernek nézel ki. Te, aki mindig nevettél és homlokodba hullott a hajad!

LÓRINCZ EMŐKE fordítása

Varga Lajos illusztrációja