Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-05 / 40. szám
Alii A háború kimenetelét illetően 1944 elején Szlovákiában már a hadseregen belül is erősen megoszlottak a vélemények. Nyilvánosan erről ugyan egyetlen szót sem ejtettek a Liptovsky Mikulásban állomásozó alakulat katonái, magánbeszélgetések alkalmával azonban mind többször került szóba a németek oldalán vívott értelmetlen háború, a felesleges vérontás. Az ún. szlovák állam katonai vezetése persze másként ítélte meg a hadi helyzetet, s lépten-nyo- mon hűségéről biztosította a megszálló csapatok vezérkarát és a politikai vezetést. A tél elmúltával, a szovjet csapatok előrenyomulásával azonban fokozódott az idegesség, melynek egyik jele volt, hogy Ladislav Kováé századparancsnok egységét 1944 áprilisában Kelet-Szlo- vákiába helyezték át, innen pedig a forrongó lengyel területre irányították. Nyilván azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy szükség esetén bevetik a Szovjetunió ellen. Az alakulat parancsnokai ekkor már tudtak Nálepka és Li- sák szökéséről, s a frontról egyre másra érkeztek a hírek közkatonák, civilek szökéséről, átállásáról is.- Tulajdonképpen örültem is annak, hogy a front közelébe kerülhetek katonáimmal - emlékezik vissza negyven év távlatából az akkori eseményekre Ladislav Kováő, nyugalmazott ezredes. - Az apró lengyel falvakat járva állandóan az járt az eszemben, hogyan lehetne a Vörös Hadsereg közelébe kerülni. Tudtam, hiszen ismertem annyira katonáimat, hogy ha egyszer kenyértörésre kerül a sor, a többség az átállás mellett dönt majd. Csakhát a megfelelő alkalom, a megfelelő pillanat hiányzott a cselekvéshez. Az egyik kis faluban aztán megneszeltem, hogy a helybeli tanítónőnek kapcsolata van a partizánmozgalommal. Elhatároztam, hogy felkeresem, elbeszélgetek vele. Nos, a fiatal nő nagyon óvatos volt, kezdetben tagadta kapcsolatát az ellenállási mozgalommal, amikor azonban jobban megismerte katonáimat, a soraikban eluralkodó elkeseredett hangulatot, felkeresett, s megígérte, segíteni fog a kapcsolatfelvételben. Kétszeri üzenetváltás után a partizánok vezetőjével megegyeztünk egy titkos találkozóban, ám erre már nem kerülhetett sor. Időközben ugyanis parancsot kaptam a térség elhagyására. Sokáig gondolkodtam mitévő legyek, végül is az engedelmesség mellett döntöttem. Abban a helyzetben még nem lehetett más választásom. Pedig akkor már Európa-szerte felgyorsultak az események. Hozzánk is eljutott a híre a szövetséges csapatok sikerének a második fronton, s azt is tudtuk, hogy Szlovákiában széles körű ellenállási mozgalom bontakozik ki, mely előbb vagy utóbb nyílt felkelésbe torkollik. Bár a hivatalos propaganda mindent elkövetett katonáink és a lakosság félrevezetése érdekében, mi a rádió moszkvai és londoni adásaiból jól értesültünk a szovjet csapatok előrenyomulásáról. Hajnalonként már hallani lehetett az ágyúlövedékek becsapódását. Egyre inkább megérett az idő a cselekvésre. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna, augusztus 10-ét írtunk, veröfényes reggeli nap volt, amikor ott a Kárpátok lábánál, egy erdei tisztáson a két század katonái elé léptem és egyszerű, keresetlen szavakkal ecseteltem a háború állását, annak várható kimenetelét. Mondtam, hogy személy szerint az átállás mellett döntöttem, amire senkit nem kényszerítek, de szeretném, ha katonáim közül többen követnének, mert minden szlovák hazafinak a túloldalon, az igazság oldalán a helye. Pillanatnyi meghökkenés, csend fogadta szavaimat, majd látva a harcosok tanácstalanságát felszólítottam őket, aki az átállás mellett dönt az tegyen két lépést jobbra, aki nem, lépjen balra. Voltak, akik pillanatokon belül döntöttek, sokan azonban nem mozdultak helyükről. A tétovázók között volt egy szakaszvezető, aki túl kockázatosnak tartotta az átállást - mondván, hogy lovakkal, könnyű fegyverekkel hogyan akarjuk mi áttörni a német frontszakaszt, melyet esetleg a hátországból is támogatnak. Nos, beletelt egy félórába, amíg a katonák eldöntötték hovatartozásukat. Végül is kétszázan jobbra, hatvanan balra léptek. A kisebbségtől békésen elváltunk, s mi folytattuk utunkat a Kárpátok irányába. Első dolgunk az volt, hogy eladtuk lovasszekereinket. Cserébe borjakat kaptunk a lengyel parasztoktól. Katonáim örültek a cserének, mert a szekerekkel bizony nem sokra mentünk korábban sem, a ropogósra sütött borjak viszont nagyon kellettek. Két nap elteltével az ezredparancsnokság utánunk küldött két embert azzal a paranccsal, hogy azonnal térjünk vissza alakulatunkhoz. Egy főtörzsőrmester engem a parancs megszegésével, árulással vádolt, mire én elvettem fegyverét és egy fához kötöttem. Fél nap elteltével őrzőjétől üzente, hogy beszélni kíván velem. Kíváncsi voltam mondanivalójára, így a felsorakozott legénység elé kísérettem. Fejét lehajtva jelent meg a század katonái előtt, s elmondta, hogy a fél nap alatt átgondolta egész életét. Nehéz sorsú, félárva gyerek volt, mindig is kiszolgáltatott helyzetben élt. Úgy gondolja, helyesen döntöttünk, amikor átálltunk, a mi oldalunkon van az igazság. Végül arra kért, engedjük meg, hogy közöttünk maradjon, az oldalunkon harcoljon. Látva, hogy őszintén beszél, szabadon engedtem, néhány nap elteltével a fegyverét is visszaadtam. Mellékesen ez a főtörzsőrmester a későbbiek során számos bátor tettet vitt véghez, egyike volt a legodaadóbb harcosaimnak. Néhány nap elteltével már ukrán földön járva felderítőim egy partizáncsoportra bukkantak. A későbbi Sztálin dandár Sukájev vezette csoportjának tagjai voltak, akikkel hamarosan kapcsolatba kerültünk. Miután meggyőződhettek szándékainkról elhatároztuk, hogy csatlakozunk hozzájuk. Elmondották, hogy parancsot kaptak a szlovákiai ellenállási harc, a partizánmozgalom megszervezésére, összesen mintegy hétszázan lehettünk, s úgy döntöttünk, hogy mintegy előőrsöt képezve Papin irányába áttörjük a Kárpátokat. Útközben egy német szálláselőkészítőt foglyul ejtettünk, akitől rengeteg értékes információt szereztünk a fronton harcoló egységekről és a hátországban történő csapatmozdulatokról. Nem utolsósorban ennek köszönhetően elkerültük az összeütközést, szinte veszteség nélkül sikerült az áttörés. Szlovák földön a lakosság rokonszenvét, támogatását élvezve harcoltunk szovjet testvéreinkkel a betolakodók ellen. Az ország belsejében csatlakoztak hozzánk más népek antifasisztái is. Harcosaink közül sokan Kelet- Szlovákia területén maradva részt vettek a felszabadított területek közigazgatásának helyreállításában, a nemzeti bizottságok munkájában. A katonák többsége azonban Közép-Szlovákiában a már említett partizánosztagban harcolt egészen 1945 januárjáig. Többedmagammal ezután sem tettük le a fegyvert, s Liptovsky Mikuláánál csatlakoztunk a szovjet hadsereghez, s velük vállvetve értük meg fővárosunkban a győzelem napját. A Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulója alkalmából rendezett számos partizántalálkozó egyikén elevenítette fel háborús éveinek történetét Ladislav Kováé, nyugalmazott ezredes, aki a legnehezebb pillanatokban döntött emberek százainak életéről, sorsáról. Bölcs előrelátással, jó ügyet szolgálva. HACSI ATTILA A csehszlovák autópostáról Hasonlóan a légipostához, egy időben autóposta is működött Csehszlovákiában. Hitelesen bizonyított, hogy működését 1937-ben a prágai kiállításon kezdte, és 1958 nyarán, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (ŐSM) kongresszusa idején fejezte be. A csehszlovák autóposta történetével 1946 óta nagyon komolyan foglalkozik a pardubicei Jirí Nekvasil, aki pedagógus ugyan, de akinek egyformán szenvedélye a motorizmus és a filatéiia. Az autóposta történetéről már több tanulmányt megjelentetett, és filatelistaként több ilyen témájú gyűjteményt is bemutatott a bélyeg- gyűjtők kiállításán. Történetírói módszere ugyanis, hogy megállapításait korabeli bélyegekkel, pecsételésekkel, levelezőlapokkal, levélborítékokkal bizonyítja. Az autóposta az 1937-ben rendezett prágai kiállításon kezdte működését. Az autószalonban kiállított, narancssárga színű, módosított karosz- szériájú autóbusz, mint autóipari gyártmány szerepelt. Ugyanakkor postahivatali kirendeltség is működött benne, mely saját AUTOPOŐTA feliratú- pecsétet használt. A kiállítás után megkezdte rendszeres működését a Prága és Bratislava közötti útvonalon. Több műszakban, mert több, megkülönböztető jelzéssel, a, b, c, d... betűkkel jelölt pecsétet használtak. Nemsokára, 1938-ban elkészült a másik autóbusz is, mely a Prága és Kutná Hóra közötti útvonalon, majd másfelé, más útvonalakon is közlekedett. Ennek a pecsétjét 1a, 1b, 1c, 1d jelzésbei különböztették meg. Ezeket az autóbuszokat képes levelezőlapon és 50 filléres névértékű bélyegen, rajzos röplapon is megörökítették. Albert Jonáá építész készítette és tervezte mindegyiket. Az autóposta szolgáltatásait, a csomagok szállítását is, hatásosan és széleskörűen propagálták. A fasiszta megszállás idején is működött az autóposta, de már csak csehországi útvonalakon jártak az autóbuszok, és a pecsételőkre német nyelvű felirat került. A felszabadulás után az egyik autóbusz Lidice községbe került. Pontosabban: a földig lerombolt község újjáépítöinek szolgálatába, mint ideiglenes postahivatal. Külön pecsétet készítettek számára, és az AUTOPOŐTA felirat mellett feltüntették a község nevét is. Ez az autóbusz hordta naponta kétszer a postai küldeményeket Prágába 1947. június 15-ig. A másik autóbusz a fasiszta megszállás előtti, megszokott, Prága és Bratislava közötti útvonalon közlekedett. Később, főleg az 1948-as Februári Győzelem utáni időszakban, erőteljesen motorizálták a postai szolgáltatást. Nem tartották fontosnak külön névvel is megjelölni az autós, autóbuszos szolgáltatást. Tekintettel arra, hogy az autóposta két autóbusza az évtizedes megpróbáltatás ellenére is üzemképes volt, továbbra is szolgálatban maradt. Alkalmi feladatokat teljesített. Legutoljára mindkét autóbusz működött még a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSM) 1958 nyarán tartott kongresszusa idején. A prágai Julius Fuőík Kultúra- és Pihenöpark kiállítási csarnoka mellett állomásozott. Jirí Nekvasil gyűjteményében több, ott lepecsételt levél található. Későbbi időpontban pecsételt bélyeget, levelet mindeddig nem talált. Am ö nemcsak filatelista, hanem a motorizmus is szenvedélye, tudja tehát, hogy az autóposta két autóbusza még mindig üzemképes, de már csak rövid távú levél- és csomagszállításra használják a Praha-1 postahivatal dolgozói. H. A. (Gyökeres György felvétele)- Csak ezt kibírni, nem összeroppanni - mondogatta magában hazafelé menet. Küszködött a könnyekkel, de hát az utcán sírni mégsem szabad. Hiszen gyermeket hord a szíve alatt! Csak otthon, a zárt ajtók mögött engedte el magát, vállát zokogás rázta. Hazatérő anyjának csak nehezen tudta elmondani, hogy a barátja, akivel már az esküvőt tervezgették, megnősült. - Gyermekem lesz - mondta nagy nehezen, és segélykérőén az anyjára nézett.- Mit, hogy te, hogy neked... ekkora szégyen... itt nem maradhatsz... egy napot, egy percet sem... látni sem akarunk többet! Csomagolj és menj!... Mit szólnak a szomszédok, a rokonok? Csomagolt és ment. Tudta, hogy édesanyja nem fogja a hírt kitörő örömmel fogadni, de remélte, hogy megértő lesz és együtt fogják várni a baba érkezését. Néhány éjszakára befogadták a barátnői, nappal előadásokra járt, és albérletet keresett. De egy várandós anyát befogadni?! Csak amíg meg nem születik a gyerek ANYAOTTHON- könyörült meg rajta egy régi ismerős. Amikor végre fedél volt a feje fölött, levelet írt haza. A válasz kurta volt: Míg be nem fejezed az egyetemet anyagilag támogatunk, de haza nem jöhetsz.-Akkoriban hallottam, hogy Bratislava második város- kerületében anyaotthon átadását tervezik. Érdeklődtem a nemzeti bizottságon és a hír igaz volt. Sót, ami a legfontosabb, tagja voltam az egyik városi lakásszövetkezetnek és a lakhelyem is a városkerületben volt - emlékezik vissza beszélgetőtársam. - Hat hónappal ezelőtt végre beköltözhettünk, azóta semmink sem hiányzik - mutatott a kiságyban alvó szőke hajú kisfiára. - Nemsokára kétéves lesz már. Az otthon kis lakóival együtt ünnepeljük majd meg a születésnapját - mondta sugárzó arccal. - Az első hónapok voltak a legnehezebbek, a szüleim nem vettek tudomást sem rólam, sem az unokájukról. Fájt, de beletörődtem. Az idén nyáron a diplomaátadási ünnepen láttam őket azóta először, azt hittem, el sem jönnek. Meghívtak, menjek haza, pihenjek otthon... Aztán ismét kiutasítottak, hogy mégsem tudnak belenyugodni a történtekbe. Igaz, ha anyu a városba jön, mindig meglátogat.:.- Jelenleg öt anyuka és hat kisgyerek az otthon lakója. Az egyik anyukának ikrei születtek - tájékoztatott minket dr. Gabriela Mácaiová, az anyaotthon vezetője, majd hozzátette: - Több mint kétmillió koronába került a régi ház átépítése és berendezése. Készségesen végigvezetett a célszerűen, kényelmesen berendezett otthonon. Az első emeleten három, a másodikon négy, egyforma bútorral berendezett szobát láttunk. A szobák mindegyikében a főhelyen kiságy állt, de volt itt minden, amire az anyának és gyermekének szüksége van. Nagy hűtőszekrény és konyhafülke, ahol főznek a mamák, szekrények, polcok. S ha a gyerekek elalszanak, a kényelmesen berendezett, tévével ellátott társalgó áll rendelkezésükre.- Itt töltik estéiket - mondta kísérőm. - Kötni, varrni, hímezni tanulnak egymástól. A nálunk eltöltött hat hónap alatt a fiatal anyák megnyugodtak, örülnek a kényelemnek, annak• hogy fedél van a. fejük felett. Azt, hogy automata mosógépek, szárítók, vasalók, mángorlók könnyítik munkájukat, már megszokták, ezáltal is több idejük jut a gyermeknevelésre. Elsőrendű kötelességük gyermekük gondozása. A jogaikról és kötelességeikről én szoktam felvilágosítani őket, sőt, az otthon szociális-jogi védelmet biztosít számukra. (Főleg az őket sértő és megalázó apasági perekben.) A lányokat a közös sors köti össze, csak gyermeküknek élnek. Amióta itt vannak, egyetlen estét sem töltöttek házon kívül, pedig volna rá joguk. Tudják, hogy a csonka családban az ő vállukra nehezedik nemcsak a gyermeknevelés, hanem a megélhetés biztosításának gondja is - mondta dr. Máőaiová. Tőle tudtuk meg azt is, hogy az állam különböző egyszeri, illetve ismételt segélyekkel, juttatásokkal pótolja a „másik fél“ keresetét.- Az anyukák igyekeznek minél előbb ismét munkába állni, önálló keresethez jutni. S míg dolgoznak, a gyerekek bölcsődébe járnak és szépen fejlődnek. Mi bízünk abban, hogy előbb utóbb a szülök is megbékélnek ,,megtévedt“ lányaikkal, s ha majd önálló lakásban laknak (a gyermek hároméves koráig lakáshoz jutnak) helyettünk már ők segítenek nekik. Az anyaotthonból kifelé jövet láttuk, ahogy az anyukák gyermekkocsikkal az otthon felé igyekeznek. Kulccsal nyitották a kiskaput, majd mosolyogva, kedvesen a picikhez szóltak: - Látod, már itt is vagyunk, hazaérkeztünk. PÉTERFI SZONYA r ÚJ szó 8 1984.X. 5.
