Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-28 / 39. szám
■ ÚJ szú 15 1984. IX. 28. „Por el cambio“ - ezzel a változásokat sürgető jelszóval nyerte meg a szavazókat 1982 ószén a Spanyol Szocialista Munkáspárt, s szerzett kényelmes többséget a parlamentben. Európa legfiatalabb kormányfője, az akkor mindössze 40-éves Felipe González népszerűségének a csúcsán volt, a hónapok múlásával azonban a személye és a programja iránti lelkesedés alábbhagyott. Tavalyi felmérések szerint ha választásokat tartottak volna, a szavazók alig egynegyede állt volna ki mellette. Az ígért változásokhoz fűzött remények egyre inkább szertefoszlanák és Spanyolországban mindinkább ,,desencanto“-ról, csalódottságról beszélnek. Az ígéretekből vajmi kevés valósult meg: a kormány halogatja a népszavazás kiírását a NATO-tagság ügyében, ugyanakkor még nem zárultak le a közöspiaci belépés feltételeiről folyó tárgyalások sem és a súlyos belgazdasági helyzetben sem történt javulás. A spanyol szocialisták elnöke a leggyakrabban arra hivatkozik, hogy minden gondot a jobboldali kormánytól örökölt, amelyek megoldása nem megy egyik napról a másikra. Ehhez aligha fér kétség, viszont azt a mai napig sem tudja elfogadható módon megmagyarázni, miért nem teljesítette legfőbb választási ígéretét, hogy Spanyolországot kivezeti a NATO-ból. NATO-TAGSÁG PUCCS-HÁTTÉRREL A spanyol belépésről a NATO és Madrid között folyó egyeztető tárgyalások 1982 elején már előrehaladott stádiumban voltak. A NATO-vezérkar mielőbb a tömbön belül szerette volna látni az ibériai országot, mindenekelőtt stratégiai fontosságú fekvése miatt. Elég a térképre pillantani és látható: Spanyolország a Földközi-tengert és az Atlanti-óceánt összekötő, a legkeskenyebb részen alig 14 kilométer széles Gibraltári-szoros „kapuóre,“ tehát ellenőrzése alatt tartja ezt a békeidőben is rendkívül fontos hajóutat. A NATO-központban azonban már háborús helyzetre gondoltak: milyen jól jönne néhány NATO-bázis spanyol területen, például egy közel-keleti, ciprusi, avagy egy arab-öbölbeli válság idején. (Ezt már egyébként kipróbálták az 1973- as arab háborúban, amikor spanyolországi amerikai bázisokról startoltak katonai repülőgépek.) A spanyol félnek kezdetben nem volt sürgető a belépés, s főleg arra összpontosítottak, hogy a lehető legkedvezőbb csatlakozási feltételeket harcolják ki. Az 1982 februárjában lezajlott puccskísérlet azonban katalizátorként hatott, s attól kezdve már Madrid is sürgette a csatlakozást. A jobboldali So- telo-kormány NATO-keretek között vélte meglelni az ingatag spanyol demokrácia jövőjének a biztosítását. A kormányzó Demokratikus Centrum Unió abban bízott, hogy a NATO-belépés meggyorsítja az ország felvételét a Közös Piacba is. (Jóllehet Madridban korábban épp fordított sorrendben képzelték el a két csatlakozást, de a NATO-központ közbeszólt.) A brüsszeli központban készségesen eleget tettek a madridi sürgetésnek, s ezután már gyors ütemben zajlottak az események: Spanyolország három hónappal később, 1982 májusában tagja lett a NATO politikai szervezetének. NEM CSUPÁN SPANYOL BELÜGY Az ország NATO-tagságát nem lehetett csak spanyol belügynek, illetve NATO- ügynek felfogni, hiszen az agresszív katonai tömb tagjainak 16-ra történt fel- duzzasztását szélesebb stratégiai-politikai összefüggéseiben kellett megvizsgálni. Legutóbb több mint negyedszázada bővítették a NATO-t az NSZK felvételével, de ez még a hidegháborús érában történt. Spanyolország csatlakozásával veszélybe került az európai status quo - a NATO és a Varsói Szerződés erőinek az egyensúlya -, amelynek tiszteletben tartására 35 ország Helsinkiben kötelezettséget vállalt. Moszkvában a spanyol csatlakozás időpontjában többször is felhívták erre a figyelmet, s többek között Fernando Mórán külügyminiszter látogatása idején is közölték vele ezeket az aggodalmakat. > A gyors belépés mindenképpen beleillett az erőegyensúly felborítására törekvő reagani külpolitikai koncepcióba. Az Egyesült Államok ugyan az ötvenes évek derekától katonailag tartósan jelen van Spanyolországban, hiszen öt katonai támaszpontot bérel, de ennél sokkal vonzóbb volt az a lehetőség, hogy a NATO kénye-kedve szerint céljainak megfelelően használhassa a stratégiai fontosságú spanyol területeket. Míg NATO-berkekben senki sem ellenezte a spanyol társulást, addig a madridi parlamenti szavazás nem volt ennyire egyértelmű. A kormánykoalíció pártjai érthetően a belépés mellett szavaztak, viszont az akkor még ellenzékben működő, most pedig már kormányon levő szocialisták - valamint a kommunista képviselők is - a tagság ellen foglaltak állást. GONZÁLEZ NÉPSZAVAZÁST ÍGÉRT Felipe González választási kampányában minden alkalommal megismételte: ha pártja győz és ó lesz a kormányfő, népszavazásra bocsátja a NATO-tagság ügyét. Ezzel az ígéretével hódította meg a választók szívét, s lett végül is kormányfő. Első külföldi vendége George Shultz amerikai külügyminiszter volt, s ez is jelzi, hogy Washingtonban milyen jelentőséget tulajdonítottak a NATO-kilé- pés mellett kardoskodó újdonsült spanyol miniszterelnökkel való mielőbbi találkozásnak. González ezen a megbeszélésen már nem volt olyan harcias, de annyit mindenesetre közölt Shultzcal, kormánya nem enged atomfegyvereket tárolni az ország területén. Ahogy teltek a hónapok, a szocialisták mintha feledni akarták volna legfőbb választási jelszavukat. A közvélemény viszont nagyon is jól emlékezett az ígéretre, amit szántónkért Gonzáleztöl, ó pedig nyilatkozni kényszerült. Több ízben is hangsúlyozta, hogy a kabinet napirenden tartja a referendum tervét, s arra , .alkalmas időben“ sor kerül. Gonzáleznek még két éve van megbízatásának lejártáig, s a hátralevő időszakban taktikázni kíván. Minden jel arra vall, hogy kivárja, amíg az ország a Közös Piac tagja lesz - ami 1986 januárjától esedékes - s azután ha az újabb választásokon bizalmat kap, lesz elég ideje meggondolni, hogy beváltsa-e ígéretét. Várakozó álláspontjával nem rokonszenvez a közvélemény és politikai megfigyelők szerint nem kizárt, hogy a NATO-ügy elodázása miatt lassan ellene forduló közhangulat miatt idő előtti választások kiírásra kényszerül. KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT Kétségtelen, hogy a spanyol miniszter- elnök nincs könnyű helyzetben, mert lényegében két malomkő között őrlődik: a közvélemény a kilépést sürgeti, a NATO és Washington viszont állandó nyomást gyakorol Madridra a népszavazás elodázása érdekében.Szeptember elején érkezett a hír: 18 spanyol politikai és társadalmi szervezet bizottságot alapított azzal a céllal, hogy elérje a régóta ígért népszavazás megvalósulását. González más tekintetben is szorult helyzetben van, hiszen közeleg pártja, a PSOE decemberi kongresszusa, amelyen a központi téma várhatóan épp a referendum kérdése lesz. A Spanyol Szocialista Munkáspárt tagjai közül egyre többen helytelenítik, hogy az ország a NATO tagja marad, s bírálják a pártvezetést, amiért halogatja a referendumot. González ismét nyilatkozni kényszerült, s vihart kavaró kijelentést tett: a spanyolok nincsenek annyira tisztában a NATO- tagság realitásaival, hogy ,,értelmesen“ állást foglalhatnának a kérdésben. Éppen ezért a kormány ,.felvilágosító kampányba“ kezd. Nagy feltűnést keltő pár mondata egyértelművé tette eddigi meglehetősen kétértelmű megnyilatkozásait. González meg akarja menteni választási ígéretét, hiszen alighanem pártfőtitkári tisztsége függ ettől. Úgy hírlik, már kidolgozták azokat a kérdéseket, amelyeket népszavazás formájában feltesznek a népnek. Ezek között azonban egy sem fog így hangzani: „Akarja-e ön, hogy Spanyolország továbbra is a NATO tagja maradjon?“ Egyelőre még nyilvánosságra nem hozott olyan állítólagos rafinált formulát találtak, amely a lényeget megkerüli. Azt teszi fel kérdésként, hogy Spanyolország integrálódjon-e a NATO katonai szervezetébe (amitől a kormány is vonakodik), a politikai szervezetben való tagságot viszont megmásíthatatlan tényként könyveli el. KÖZÖSPIACI ÓVATOSSÁG Spanyolország közöspiaci belépése régen vajúdó kérdés, hiszen Madrid kilenc éve nyújtotta be csatlakozási kérelmét, de csak három évvel később kezdődtek meg a konzultációk a tagság feltételeiről. Hat év telt el azóta, ám mindössze a belépés valószínű dátumában - ez 1986. január 1 -e - jutottak dűlőre. De még ez sem biztos és végleges időpont, hiszen a csatlakozással összefüggő száimos más, politikai, jogi, vám- és egyéb jellegű intézkedés továbbra is tisztáizatlan. Hiába türelmetlenkedik Madrid, Brüsz- szelben nem sietik el a dolgokat. A közöspiaci illetékesek intő példaként hozzák fel Nagy-Britannia esetét, amely 12 évvel ezelőtt csatlakozott. Akkor csak elvi döntést hoztak felvételéről, s úgy képzelték el, hogy a részletekben később állapodik meg London és Brüsszel. Ennek a félmegoldásnak az lett a következménye, hogy most utólag vitáznak. A belépési tárgyalások korábban hosszú ideig nem kezdődhettek meg, mert a közösség déli agrártermelői - Franciaország és Olaszország - féltették termelőiket és saját pozícióikat az erős spanyol mezőgazdasági konkurren- ciától. Az igen olcsón termelő spanyol agrár- szektor komoly gondckat okozhat a mezőgazdasági feleslegekkel küszködő Közös Piacnak, mert számítások szerint a belépéssel a Közös Piac zöldségtermelése 25, gyümölcstermesztése 50 százalékkal növekszik. A spanyol csatlakozást követően Nyugat-Európa lényegében önellátó lesz gyümölcsből, borból, telítődik az olivaolaj-piac - tehát ezt követően más európai országok eladási lehetőségei korlátozódnak a Közös Piac tagállamaiban. A brüsszeli csomagterv szerint a csatlakozás után egy átmeneti időszak következik, hogy az olcsó spanyol agráráruk ne az egyik napról a másikra árasszák el a közösség tagállamainak piacait. Például a citrusfélék, gyümölcsök és zöldségek számára tízéves időszakot határoztak meg, ezen belül négy évig érvényben maradnak a Közös Piac behozatali korlátozásai, amelyeket a következő hat évben fokozatosan lebontanak majd. Madridban túl hosszúnak találták ezt az időszakot s egy-két évet megpróbálnak lealkudni belőle. Az egyezkedések határidejének szeptember 30-án kellene lejárnia, ugyanis Brüsszelben eddig szeretnék lezárni a Közös Piac 12-re történő bővítésének az ügyét. (Spanyolországgal egyi- dőben Portugália is csatlakozni kíván). Nagyon valószínű, hogy újabb határidőt tűznek ki, mert a tíz külügyminiszter csak szeptemberben három eredménytelen tanácskozást tartott a belépés ügyéről. Lapzártánk előestéjén volt Dublinban a harmadik rendkívüli ülés, de sem az olívaolaj és a bor termelési kvótáját, sem a spanyol dolgozóknak a közösség országaiban élvezendő jogait, sem a spanyol mezőgazdaság szubvencionálásának kérdését nem tudták tisztázni. Abban egyeztek csak meg, hogy az ellentétek áthidalására újabb kísérletet tesznek. Jellemző volt a nyugatnémet külügyminiszter magatartása, aki Dublinban felszólította kollégáit: „politikai“ érdekekre való tekintettel oldják meg a belépés még tisztázatlan kérdéseit. Hans-Dietrich Genscher arra utalt: nevetséges hátráltatni a közöspiaci belépőt, hiszen Spanyolország a NATO-nak már tagja, ezért lehetővé kell tenni számára a teljes beolvadást a nyugat-európai politikai, katonai és gazdasági intergrációba. Világosan utalt arra, hogy a belépés kapcsán kialakult zsákutca a spanyol kabinetben a tagság ellenzőinek a malmára hajtaná a vizet. Az ülésen általános volt az a vélemény, hogy kevés remény van a csatlakozási tárgyalások szeptember végi befejezésére, ami veszélyezteti a belépés 1986-ra tervezett dátumát is. A madridi kormányt aggodalommal tölti el a csatlakozási tárgyalások lassú tempója, hiszen a belépéstől reméli a gazdasági gondok megoldását. Az országban viszont általános a Közös Piacellenes hangulat, hiszen a megkérdezettek 70 százaléka ellenzi Spanyolország belépését. A GAZDASÁGI GONDOK NEM ENYHÜLTEK Két évvel ezelőtt a dolgozó rétegek a hatalomra lépő szocialistáktól várták gazdasági helyzetük javulását. Ezt csakis több népszerűtlen intézkedéssel és a gazdasági élet gyökeres szerkezeti átalakításával lehetett megoldani. A kormány tisztában volt ezzel, s már beiktatásának első hónapjában több, nem nagy lelkesedéssel fogadott döntést hozott az ötmilliárd dolláros költségvetési deficit csökkentése érdekében: leértékelte a pesetát, felemelte a benzin, a cigaretta, a gyógyszerek árát és a telefondíjat, valamint megdrágult a közlekedés is. Ezzel párhuzamosan több intézkedést határozott el a dolgozók érdekében: 40 órára csökkentette a heti munkaidőt, az évi fizetett szabadságot minimálisan 30 napban állapította meg, fokozatosan 65- röl 60-ra csökkentette a nyugdíjkorhatárt. Az utóbbi lépések bizakodással töltötték el a tömegeket, ám a későbbiekben ezt a hangulatot fokozatosan a csalódottság váltotta fel, hiszen a kormány nem tudott mit kezdeni a legnagyobb gonddal, a munkanélküliséggel. Hatalomra lépésekor 1,8 millió volt az állástalanok száma, míg jelenleg már 2,5 millió közelében mozog. Gonzálezék azt ígérték, hogy négy év alatt 800 ezer új munkahelyet létesítenek, de most már semmi esély ennek a beváltására. Az infláció sem csökken - 12 százalékon felüli — a munkások csak 6,5 százalékos béremelést kapnak ennek kiegyensúlyozására. A kabinet emiatt szembekerült a szakszervezetekkel, mind gyakoribbak a munkabeszüntetések, s élesedik a hangnem a Munkásbizottságok és a kormány között. Míg Felipe González kormánya ezekkel a gondokkal van elfoglalva, a jobboldal leplezetlen kárörömmel figyeli viasko- dásait, közben csendben rendezi sorait és „besegít“ a kormányellenes hangulat szításába. P. VONYIK ERZSÉBET Spanyolország NATO-belépö után és közöspiaci csatlakozás előtt González kormányfő nincs könnyű helyzetben: a közvélemény választási ígéretének megtartását követeli, a NATO viszont állandó nyomást gyakorol Madridra a népszavazás halogatása érdekében. KAPUN ram ■SÍI
