Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-24 / 34. szám

Beteljesedett Ifjúkori álmom: gyönyö­rű otthonokat építhetek az emberek ezreinek - mondja Vojtech Danié E rdekfeszítő történetek egész sorát mondta már el eddig is. Most a rö­vid szünetben ismét egy kortynyi bort vesz a szájába, sokáig Ízlelgeti a jól hűtött italt, majd miután ínyencek módjá­ra végül lefolytatja a torkán, újfent meg­jegyzi: az ember mindig csak annyit igyék, amennyi jólesik. A bort az becsüli meg igazán, aki az elkészítésén kívül a fogyasztásához is ért. Közben szeme elé emeli, s a fényben hosszasan csodál­ja az aranysárga színű, szikrázóan tiszta italt, s mintha ennek tükrében régmúlt idők eseményei elevenednének meg új­ra: Vojtech Danié folytatja élete törté­netét.- Sajnos, nem tudom, milyen minősé­gű bor termett 1922-ben, amikor Orosz­kán (Pohronsky Ruskov) a világra jöttem. A szüleim akkor a cukorgyárban dolgoz­tak, mi négyen voltunk testvérek. Szegé­nyek voltunk, így nélkülöznünk is kellett gyakran. Gyermekkoromra mégis szíve­sen emlékezem, hiszen szüleim oltalma­zó szárnyai alatt csak nagyon ritkán érez­tük meg az égető hiányt. Mint általában a proletár családokban, ók is inkább maguktól vonták meg a betévó falatot, hogy nekünk, gyerekeknek, több jus­son. Csakhogy amikor a megfelelő korba léptem, anyám „tarisznyát akasztott a vállamra“, s apai jótanácsokkal ellát­va nekivágtam a nagyvilágnak. Kőműves- inas voltam Martinban, majd ugyanitt el­végeztem az úgynevezett mesteriskolát. Húszévesen, 1942 tavaszán behívattak sorozásra, s mert alkalmasnak találtak, alig egy hónappal később már az akkori szlovák hadsereg egyenruhájában masí­roztam a martini kaszárnya macskaköves udvarán. Az egyik támadó egységhez kerültem. A mesteriskolában gépkocsive­zetői jogosítványt is szereztem, így rész­ben ez határozta meg sorsom további alakulását. Húszéves fejjel még aligha sejthette, hogy az emberiséget milyen iszonyatos vérfürdő felé sodorja’s sors. Képzeletét akkor még amúgy is korához jobban illő dolgok foglalkoztatták. Egyet s mást ak­kor kezdett megérteni, amikor a kiképzés lejárta után a keleti frontra szólította őt a parancs. Az ezredparancsnok sofőrje­ként teljesített szolgálatot, így módja nyílt betekinteni az akkori tisztikar viszonylag zárt világába.- Betegség miatt 1943 őszén vissza­tértem Szlovákiába. Következő bevetés­re már a Dukla szoroshoz vezényeltek, onnan szöktem át a szovjetekhez. Nem sokkal ezután jelentkeztem az alakulófél­ben lévő első Csehszlovák Hadseregbe. Innen küldtek Közép-Szlovákiába, hogy mint felderítő részt vegyek a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A parancs értel­mében a negyedik partizán brigádba kel­lett jelentkeznem. Miután ez sikerült, az egyik rohamcsopbrt parancsnokává ne­vezték ki. Cyprich ezredes vezetése alatt akkor úgy 3800 főt számláltunk a dandár­ban. Sikeres akcióink bizonyítéka, hogy elfoglaltuk Korytnicát, Liptovská Osadát, s felügyeltük PraSivát és környékét. Kicsit később, a Jegorov parancsnok vezette dandárban is tevékenykedtem felderítő­ként, ahol a Ványa fedőnevet kaptam. Nem én voltam az egyedüli, aki akkoriban után épült lakónegyedek alapozásának már 6 is aktív résztvevője.- Ez már egy egészen új fejezete éle­temnek. Szívesen járok el még ma is ifjúságom látványos színtereire. Építés- vezetőként ott voltam például a Kukuéín, a Záhradnická és a Koáická utcai építke­zéseken. Később Ruiinov, Podunajské Biskupice és Krasóany épületeit is az én embereimmel emeltük a magasba. Jöj­jön, tegyünk egy sétát, megmutatom ön­nek a múltamat, de a jelenemet is. Fiatalos hévvel szökken fel a székből, s néhány perc múlva hasonlóan heve­sen, s nem kevés lelkesedéssel magya­ráz a Miletiőová utcai toronyházak árnyé­kában. Mint mondja, ez az a hely; ahol már ő is úgy érezte, hogy nemcsak négy falat adnak az embereknek, ahová eső nem esik, s ahol lakni lehet. Itt már olyan lakások épültek, amelyek építészeti és urbanisztikai szempontból is az igénye­ket tükrözték, s erre máig is büszke lehet. Azóta, persze, sok víz folyt le a Dunán, s a múló évek mély barázdákat vágtak arcába. Nem mindennapi bátorságra vall, hogy 57 éves fejjel elvállalta munkaadó mwmíLir fvmucsE naponta vitte a bőrét vásárra. Akcióink sikere bizonyítja, s ezt akkor nagyon jó minősítésnek könyveltem el, hogy a né­metek 400 ezer korona váltságdíjat írtak ki a személyemre. Még ma is meghatód­va, s tisztelettel gondolok vissza bajtársa­imra. Nagyon becsülöm őket azért, hogy ilyen hatalmas összeg egyiküket sem vakította el. Később történt Stráfiavában, hogy egy heves golyóváltáskor megsebesült. így tehát fölöttébb érdekesen zárult be szá­mára a kör, mert a háború végét is Martinban élte meg. Miután felépült, Bra- tislavába érkezett, ahol rövidesen mun­kába állt. Ez a viszonylagos nyugodt élet sem tarthatott sokáig, hiszen az ország­ban elszórtan még csaták dúltak. Az egykori fasiszta hadsereg tagjaiból összeverődött kisebb-nagyobb egysége­ket kellett felszámolni. Erre a feladatra is vállalkozott, s a kerek háromhónapos erőfeszítés eredményeként Terchovánál hetventagú csoportot fogtak el, s átadtak a hatóságoknak. Végleg 1948-ban tette le a fegyvert, s elérkezett az a pillanat, amikor már érett férfiként elkezdhette ifjúkori álmainak valóra váltását. A haza szó szerinti újraépítését Kelet-Szlovákia rombadőlt falvaiban kezdte. Itt kerek két évet töltött el, s ez alatt az idő alatt nemcsak tapasztalatokkal gazdagodott, hanem végre sarkába szegődött a bol­dogság is, fiuk született. Majd ismét Brati- slavában dolgozik, az első felszabadulás üzemének, a Bratislavai Magasépítő Vál­lalat hármas számú egységének igazga­tását. Pedig ebben a korban sokan már nyugalomra vágynak, s az élet folyását inkább csak külső megfigyelőként köve­tik, nem sajátjuk az aktív részvállalás. Nem úgy Vojtech Danié, akinek irányítá­sa alatt az 1150 fős üzem öt év alatt négyszer érdemelte ki munkája elismeré­seként a vörös vándorzászlót.- Minden esélyünk megvan rá, hogy ötödször is miénk legyen a pálma- mondja immár Petráalka új épület­tömbjei közt haladva. - A vállalaton belül éppen nálunk a legnagyobb a munka termelékenysége. Mindez, persze, nem véletlen. Két műszakban dolgozunk, s kétfajta új eljárást alkalmazunk a lakás­építésben. Egy-egy kollektíva 500-600 lakást képes évente megcsinálni, s ilyen csoportunk öt van összesen. Ebből köny- nyen kiszámíthatja, hány lakással járu­lunk hozzá évente fővárosunk fejleszté­séhez. Az első félévben több mint 1100 lakást már kulcsrakész állapotban átad­tunk. Ezekből több mint 700-ban az átvé­teli bizottság nem talált semmi kifogásol­nivalót. A második félévre csaknem 1400 lakás kivitelezését vállaltuk. Korábban úgy módosítottuk erre az időszakra a ter­vet, hogy 15 millió korona értékkel túl­szárnyaljuk az eredeti elképzelést is. Lát­hatja, zsúfolt a programunk. Az üzem dolgozói azzal is kellemes meglepetést szereztek nekem, hogy egy emberként vállalták, augusztus 27-ig befejezik az összes idei lakás szerelését, ezzel is tiszteletet adva a Szlovák Nemzeti Felke­lés emlékének, a kerek évfordulójának. Ma már látom, megtartják az adott szót. Egyébként befejezni és átadni is koráb­ban szeretnénk ezeket a lakásokat a ter­vezettnél. Úgy határoztunk, hogy tíz nap­pal az év vége előtt. Tudja miből fakad ez a nagyszabású kezdeményezés üze­münkben? - szegezi nekem a kérdést.- A kölcsönös bizalomból. Nyílt kártyák­kal játszunk, a munkacsoportokban min­den feladatot előre megvitatnak a dolgo­zók, s az a vállalás, amely az ilyen eszmecserék eredményeként elém kerül, biztosra vehetően sikerrel zárul. Ezt ná­lunk egyébként azzal is szavatoltuk, hogy fiatalokat helyeztünk több fontos posztra. Nekünk, korábban születetteknek akarat­lanul is tudomásul kell venni már, hogy előbb-utóbb elérkezik az őrségváltás ideje. Közben elérkeztünk a legújabb építke­zésre. Körülöttünk pasztellszínekben pompáznak a toronyházak, előttünk a frissen lerakott alapok közé is betont terítenek a szakemberek. Már az utolsó simításokat végzik. Mire új szállítmány érkezik, egy szusszanásnyi időre megpi­hennek. Az igazgatót látva baráti köszö­nésre emelik karjukat, s a következő percekben szót váltanak munkáról, csa­ládról, egészségről, örömökről, gondokról egyaránt. Mint látom, barátok találkozója ez a javából. íme, ilyen is egy tartalmas élet beérett gyümölcse. KESZELI BÉLA Bará tok találkozója - Vojtech Danié az üzem dogozóinak egy csoportjával beszélget (A szerző felvételei) Arrafelé, ahol a kék eget go- molygó, szürke füstfelhók takarják, arra, ahol az autópálya közelében vörös salakdombok nőnek és a fo­lyó zavaros, barnászöld színek­ben hömpölyög a hegyek között már nincs miben gyönyörködnie az embernek: az út jobb oldalán kihalt egy falu; elhagyott házak, ormótlan falak hirdetik a múltat, balról pedig, ameddig csak a szem ellát, egy hatalmas kombinát képe tölti be a panorámát. 2iar nad Hronom az alumínium városa. A Szlovák Nemzeti Felke­lés Művek hazánk egyetlen alumí­niumgyára, s Európa egyik legna­gyobb kohóipari vállalata. A hét­ezer embert foglalkoztató gyárat 1951-ben kezdték építeni, s két évvel később, 1953. augusztus 29-én először teltek meg a kádak alumíniummal. A következő év újabb határkő a vállalat életében: az ünnepnapot nem ismerő kohá­szok megkezdték az anódmassza gyártását, amelyből Magyaror­szágra és a Szovjetunióba szállí­tunk a legtöbbet. A magyarázat egyszerű: a gyár magyar-szovjet segítséggel épült, s a legtöbb bau- xitot évek óta Magyarország szál­lítja. Tibor Henriczy, az alumínium- kombinát mérnöke több mint hu­szonöt éve dolgozik 2iar nad Hro- nomban. Gyermekkorát Rozsnyón (Roáöava) töltötte, főiskolai évei pedig Kassához (Koáice) kötik. Azt mondja, maradhatott volna a Kelet-szlovákiai Vasműben, hi­szen ott is szükség van a fiatal főkohászokra, ö annak idején mégis inkább a Garam-menti vá­rosban keresett munkát. Ott, ahol egyetlen árva órára sem áll le a termelés, ott, ahol nincs szom­bat, vasárnap, ott ahol még a meghitt ünnepnapokon sem al­szik ki a tűz a kemencékben. Élete valósággal elválaszthatatlan a gyár életétől - nincs is olyan részlege a kombinátnak, ahol ide­gennek érezné magát.- A termelés bővítésére a hat­vanas évek végén és a hetvenes évek elején került sor - mondja -, amikor új, korszerű gépeket vásá­roltunk, s ezáltal olyan termékek gyártását indítottuk el, amelyeket korábban külföldről kellett behoz­nunk. Ma körülbelül 2500 féle gyártmánnyal büszkélkedhetünk, s ez nem kevés. Kábeleink, távve­zetékeink a gép- és villamosipar­ban szükségesek, olajteknőinket, dugattyúinkat a járműipar veszi át, az építőipar részére korlátokat, kereteket, hullámlemezeket és hő­szigetelő berendezéseket gyár­tunk, s együttműködünk az edény- és háztartáscikkiparral is.- Hány üzeme van a gyárnak?- Három. Egy Vajskovában, egy Banská Bystricában, ahol a cinkhulladékot dolgozzuk fel, a harmadik pedig Banská Stiavni- cában működik, ahol az egykori ólomkohó falai között akkumuláto­rokat, cink- és rézöntvényeket gyártunk.- Tudom, a tervteljesítéssel so­sincs gondjuk; a ziari gyár évről évre jó eredményeket ér el. Az exportfeladatok sem szülnek kényszermegoldásokat?- Nem. Külföldi partnereink so­sem panaszkodnak. Magyaror­szág és a Szovjetunió anódmasz- szát és alumínium-acélvezetéke­ket kap tőlünk, a tőkés államokba F>edig elektródmasszát szállítunk. Mindehhez természetesen kiváló minőségű bauxitra van szüksé­günk, s ebből bizony hova-tovább Magyarországon is egyre keve­sebb van. Hazai bauxitra viszont a jövőben sem nagyon gondolha­tunk, ezért tovább is számolnunk kell a jugoszláviai és guineai nyersanyaggal. De ezek szeren­csére mindig időben érkeznek. Nem így a bohumíni acél! Akkor aztán kapkodhatunk, főhet a fe­jünk. Visszatérve az exportra: a Szovjetunióba építőipari eleme­ket is szállítunk, főleg ajtó- és ablakkeretet. Aki járt már Moszk­vában, a vnukovói vagy a sereme- tyevói repülőtéren, a mi terméke­inket js láthatta.- Úgy tudom, a gyár kutatóinté-

Next

/
Oldalképek
Tartalom