Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-06 / 27. szám
I fiúból, a behavazott mezőn hótorla- bá fagyott bogáncskórók meredeztek; újt, a magányos fák vergődve rázták le az ágaikra fagyott havat; itt-ott fekete kantak eléje, szánnyomok, lótrágya, egyéb állat ürüléke. A lovak galoppban szán könnyű volt, tisztán hallatszottak > patáik: ping-ping, fém a fémhez, éjsza- cor a szikrák is látszanak, a kihegyezett >k keményen belevésődtek a fagyos hó- : hagyva maguk után; így haladt hosszú sző fölött lebegő ködben, a lovak hátát ó lábaikat, látta, miként válik zúzmarává hasukon és sörényükön a pára, amelyet k, s a lovak csak ügettek megszakítás szte a fehér mezőt, a lovak hátsó lábait,- de mi történt? - a lovak oldalra íztán megálltak és nyeríteni kezdtek, itlan nyerítéssel, és váratlanul curikkolni itsó lábukkal a szánt csapkodták, a lán- >k, s egyre hátráltak, majdhogy a sáncba tták. Rájuk csapott az ostorral, kiáltott, ott: a lovak elindultak, rángatóztak, né- után hirtelen megálltak, földbegyökerel, erősen horkolni kezdtek, idegesen farkukkal, elülső lábuk patkóival az út 'ét tépték. ikkor vette észre azokat az erdő szélén túl sorakozó fekete foltokat: farkasok gszámolta, hat volt. Furcsa, de mosója támadt, és el is mosolyodott, mintha >lna váratlanul az eset, mintha előre látta ’ találkozni fog velük, s lám, az a gondo- gérzés most beteljesült; igen ott vannak, túl, hallgatagon, jelenlétük nem kétsé- sak neki tűnik úgy, bizonyítja, hogy ott hogy farkasok, a lovaknak ez a legyűr- jlme is. A völgyben kellett mennie, erdők it útja farkasok közt vezetett, talán épp oda ki, mert tudták, hogy ő arra megy. kezdett, kurjongatott, de azok a fekete mozdultak. Kiabálva nekivágott az erdő- irkasok továbbra is ott maradtak mozdu- igabiztosan, próbára téve akaratát, ereszét; vajon mi a teendő? - ha visszafor- i, nevetségessé válik, különösen, hogy felhajtással készült a vásárba, és titok- kra gondolt, amelyeket az erre a célra sapdákban fog találni, mintha látta volna őket, miként vergődnek, és látta magát, hazafelé jövet, amint a rókákkal teli szánnal beér a faluba, de élve hozza őket, a felesége és az utca gyerekei nagy rémületére, mindenki ámulatára, aki eljön, hogy szájtátva megbámulja őket, és ama kíséretre, amely utána csődül, amint beér a faluba; vaktában ment most, amikor maga mögött valami zajt hallott, hátranézett, a lovakat látta, hogy elfordítják a szánt és balra indulnak, az erdőnek, ellenkező irányban, gyors, apró lépésben futottak a mezőnek, letérve az útról, 6 pedig kábán távolodott tőlük, a farkasokat nézte, feléjük tartott, mint régen vágyott, előre beszámított találkozóra. Végül a szán felé vette útját, még egyszer rávetette tekintetét az erdőre, kiért az útra, letért róla, nekivágott a mezőnek, itt a hó álltak, merev lábtartással, azokat az éles patkószegeket a hóba fúrva; éles szél kerekedett, egy pillanatra belepte őket a felkavart hó, érezte, hogy az arcába csapódik és leolvadt rajta, kesztyűjével csapkodni kezdte fekete posztóruháját, mely teljesen megfehéredett, mintha darabos, fehér liszttel hintették volna be... észre sem vette, hogy közben megkerülte a szánt, méregette, az ostor nyelével rá- rácsapott a deszkákra meg a szántalpakra; nézte a mereven álló, remegő lovakat; hátukat, nyakukat, a hámot és a hasukat vékony zúzmararéteg borította, a kilélegzett párát most alig látta, mert áttetsző köd ereszkedett a mezőre; a farkasok ott voltak most is, hat mozdulatlan fekete folt az erdő szélén. Hirtelen elhatározással gyorsan felszállt a szánVasile Rebreanu RÓKAMMsm szűz volt, és bocskora belesüppedt a fagyos hóba, rákiáltott a lovakra: Hoooól, hooól, a lovak lelassítottak, majd bevárták, kérdő tekintetüket feléje fordították, már megnyugodtak, patáikkal nem csapkodtak, mint azelőtt, akárhogyan is, a veszély már nem előttük volt, most háttal álltak a farkasoknak. Megfogta a kötőféket, megfordította a lovakat, kerülővel az út felé indult, de a lovak lökték, erőszakkal balra kényszerítették, abba az irányba, amelyikből jöttek, ismét horkolva megálltak, csapkodni kezdtek patáikkal, hátráltak, a szánnak taroltak. Ordított, rájuk csapott az ostor nyelével, a farkasok felé érthetetlen szavakat kiáltott, énekelt, fenyegetőzve üvöltözött, szitkozódni kezdett, de nem az istent káromolta, rókákat, farkasokat, az erdőt, erdők nevét keverte szitkaiba, ismét a lovakra csapott, derűs türelmetlenség kerítette hatalmába, lázas nyugtalanság, de a lovak csak nem akartak elindulni, csökönyösen ra, lábára húzta a lópokrócot, orrát istállószag és lóverejték szaga csapta meg. - Gyí, te, fiúk - szólt a tavakhoz, és az ostor hegyével ráhúzott a hátukra, a lovak elindultak balra, megzabolázta őket, próbált irányt változtatni, de azokat mintha láthatatlan erő fékezte volna, tüzcsóva, melyen nem tudnak áthatolni; az ősi öröklött félelem volt ez, ősidők kancáiból vérükbe átömlött félelem, a feledésbe merült időkből, amikor a földet csupa erdő borította meg hatalmas, kövér, nedvdús füvek, vizek, rengeteg állat, és farkasok, és lovak; azóta, néhai szétszag- gatottságuk és vérontásuk óta, a farkas sóvárog és szomjúhozik, izzó szomj kínozza, lóhúst és lóvért kíván, a ló viszont bizonyára azóta fél, azóta érez súlyos, borzongató félelmet, ha farkasüvöltést hall, farkasfalkát szimatol, vagy a farkas agyarait, alattomos támadását sejti; most vitték a lovacskái - vajon merre? - minél távolabb a farkasok kiéhezett, nyálat csurgató, üvöltő és szőrös sóvárgásától; könnyed, gyors galoppban haladtak, a tavak is azt érezték, amit ő; egyre csak balra mentek, elmaradt mögöttük az út, eltávolodtak az erdőtől; befagyott patak medrén vágtak keresztül, egy pillanatig nem érezték a szelet, és a farkasokat sem látták, és mintha sötétedni kezdett volna, de a szán nyílsebesen a dombnak ugrott, és most simán siklott a szűz havon; hátranézett, a falka messze elmaradt, alig lehetett látni a sor fekete foltot, aprók voltak és távoliak, mintha valaki szántszándékkal rakta volna ki őket a behavazott erdő mellé. Lám, a lovak messze viszik a veszélytől, ők is megkönnyebbültek most, könnyed galoppban vágtattak, fehér port kavartak maguk mögött az áttetsző ködben, ismét hallatszott patáik pengése, láncuk könnyedén, kellemesen zörgött, leheletük hátracsapódott hozzá, összekeveredett az ö leheletével, és mindenütt fehérség honolt, és a lovak fáradhatatlanul ügettek, mintha örömüket lelték volna ebben a könnyed siklásban, a könnyű szánban, most már megköny- nyebbültek, és ő érezte ezt, arra gondolt, hogy ő is könnyű, mert ha nehéz volna, vagyis nehéz lenne a lelke, terhes volna, fekete, bűnökkel terhelt, anyja ellen elkövetett bűntől, anyagyilkosságtól vagy leánygyilkosságtól, hát azt az embert nem lehetne vinni, nem lehetne feltenni egy szekérre, vagy szánra, ha tíz pár ló vagy ökör húzná azt a szánt vagy szekeret, addig nem tudja elmozdítani, amíg a terhekkel sújtott lelkű ember rajta van; neki viszont könnyű a lelke, azért repül úgy a szán, azért viszik a lovak, messze elkerülve az erdőt, elhagyva az előttük keresztbe húzódó utat, hogy aztán ismét találkozzanak vele; majd miután megteszik ezt a nagy kerülőt, ismét rátaláljanak az útra az erdő szélén, majd a mezőn, aztán megérkeznek a városba, bevásárol, a lovak esznek, ő megiszik egy deci pálinkát, és estefelé visszaindulnak, a csapdák felé jönnek, lehet, holdvilág lesz, és látni fogja, hogyan verdesnek vörösen, tehetetlenül, vicsorogva a rókák az ő csapdáiban. Mintha belenyillalt volna a hátába, és abban a pillanatban a lovak hirtelen megálltak. Hátrafordult és meglátta őket, könnyűek voltak, látszik, hogy kiéheztek, gondolta, egy ideig nézte őket, és látta, hogy ismét megállnak, és leülnek, tekintetüket rájuk szegzik, mint akkor, ott; hat fekete, mozdulatlan folt, az erdő szélén, távol, a fagyos hóra rögzítve. KÁNTOR ERZSÉBET fordítása lykeritéssel körülvett három fenyőfa a dí- íber az egyik fenyőfa hajnal van, derékig rában halad, az ös- nyőfa irányából nem teztelen talpával ér- enyőfa tövében van Mackó, a nagy fehér ra szúköl, gazdáját a, de érzi; az ember oz ér, lehajol Mackó- űnik a ködpárában tja és lekapcsolja az akáról a láncot, imló kutya után kiált: a házra, Mackó!“ os, ahova az ember inkilenc kilométerre yától, az ember ezt |Ot valamikor három atte meg, valamikor ;or, amikor nemcsak olt, hanem jólábú is, ikor még nem ment szénával megrakott reke a csípőjén; jár , -teljesen nem nyo- neg, jár, csakhát jóebben, mint annak- il lábával egészsége- 5 a jobb lábát a keze reI kell a bal után mezítláb könnyebb ezért is kora tavasz- őszig mezítláb jár, felesleges nehezék úly, ami azon kívül, be is kerül, mindenkiére van. >er ezt a valamikor s utat hét óra alatt az épület elöszobá- be a falak tövében ak, az ember leül az a, szusszan, s azon ik: most is pont ebben a szobában nint amikor hosszú előtt itt járt, s mintha dón ült voína akkor srnek soha nem volt idő múlását gyomrá- sli; a padokkal tele át, ki és be, embe- ; s mennek, szótla- i vagy hangosan be- külön-külön vagy ki- obb csoportban, és fiatalabbak, nők r^e- jpkább férfiak; lő ember mellé nem enki; de a többi pad- senki; a pádon ülő kapus veszi észre , megbámulja, aztán kérdezi: „Maga milyen ügyben van itt?“ ‘ Az ember, éhségérzetét csillapítandó, lenyeli a szájában összegyűlt nyálat, s azt mondja: „Én az igazságomat keresem.“ A kapus bólogat, mint aki nagyon is érti a hasonló ügyben idelátogatókat, s mert alapjában véve jóindulatú. A szobába hárman lépnek be hangos beszélgetés közben, egy idősebb és két fiatalabb férfi; az idősebb egy lépéssel a fiatalabbak előtt jár, s a szoba közepén megállva fordul vissza feléjük: „Az igazságosság, kérem - mondja mosoSzenyei Sándor Milyen lyogva - csak felerészben nyugszik a törvények ismeretén. A másik fele már a józan körültekintés meg a hit dolga..." A két fiatal az idősebb férfi előtt áll; az egyik megszólal: „Kellő tisztelettel kérdem: hit dolga? Ugyanis nem egészen értem. ..“Az idősebb férfi felkacag: „Igenis, hit dolga? Hit, önmagunkban!“ A kapus ott áll a pádon ülő ember előtt s a beszélgetők láttán izgatottan topogni kezd; az idősebb férfi most veszi észre: „Mi van, János?“ - mosolyog a kapusra. „Ez az ember itten - mutat a kapus a zavartan a pádon ülőre, ellépve előle - azt mondja, az igazságát keresi...“ Az idősebb férfi elkomolyodik s csücsörített ajakkal bólogat. „Hát ez az - szól kis idő múlva. - A dolgok fontossága - fordul újra két fiatalabb kísérője felé - csak azoknak az agyában létezik, akik életükben egyebet sem tettek, mint elméleteket agyaltak ki a dolgokról... Itt ez az ember - int az idősebb férfi a pad irányába, anélkül, hogy arra fordulna - az igazságát keresi. Nyilván, nem az első és nem az utolsó, aki ezt teszi, mondhatnám azt is: valameny- nyien, mi, emberek, kivétel nélkül valamennyien ezt tesszük egész életünkben. Erről aztán eszembe jut..., de miért ne ülnék le egy percre, hiszen itt a sok üres pad - indul meg az idősebb férfi az egyik pad irányába, s a két fiatalabb követi -, mint mondtam volt, az igazságkeresésről eszembe jut boldog ifjú korom, amikor még igy vélekedtem: aki nem tudja három mondatban megfogalmazni a lényeget, az egyéb gaztettre is képes... Szóval ifjúkorom, amikor még igy hittem abban, hogy...“ A szobán át ki- és bejárók közül mind többen állnak meg s a széles gesztusokkal magyarázó idősebb férfi köré húzódnak. Figyelmesen hallgatják. A kapus a pádon ülő ember előtt áll, háttal neki, mozdulni nem mer, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, az idősebb férfi előadását figyeli ö is, s bár alig-alig ért valamit az elhangzott szövegből, lenyűgözi a jelenlévők arcából-test- tartásából sugárzó nagy-nagy érdeklődés. Mennyi idő telhetett, el, nem tudni, a kapus, talán azért, hogy a pádon ülő ember figyelmét is felhívja az idősebb férfira, hátrafordul, egy ideig bámul, aztán a megdöbbenéstől az előadó hangjánál jóval hangosabban szakad ki belőle a szó: „Eltűnt!" Csend lesz a padokkal és az emberekkel tele szobában, né- hányan pisszegni kezdenek, és rosszalló fejcsóválással néznek az elsápadt kapusra; az idősebb férfi szólal meg újra: „Ki tűnt el, János?“ A kapus a mögötte lévő padra mutat, s rekedten nyögi: „Aki itt' ült... Azt mondta, tetszik emlékezni, hogy az igazságát keresi...“ Az idősebb férfi körülnéz az őt feszülten figyelőkön, s csalódott-szomorkás mosollyal az arcán, bólogatva szólal meg: „Hát... ilyen az ember, kérem...“ Julio Cortázar Én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van, fölsétálok a melegvizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a mackó, aki a csövekben jár. Azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben futkározom, és az a kedvenc szórakozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. Néha kidugom a mancsom valamelyik csapon, és akkor, mondjuk a lány a harmadikról kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosz- szul szelei a kémény. Éjjel csendben vagyok, akkor járok a leghalkabban, a kéményen át kikukkantok a tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész lecsúszom a pincébe, egész a kazánig. A nyári éjszakákon a ciszternában lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; először az egyik mancsommal mosom meg az arcom, aztán a másikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de nagyon boldog vagyok. Akkor fogom magam, és végigcsúszkálom a ház összes csövét, és elégedetten brummogok hozzá, a lakók pedig fölriadnak és azt hiszik, hogy valami baj van a csövekkel. Van, aki fölgyújtja a villanyt és fölírja magának, hogy reggel el ne felejtsen szólni a házmesternek. Én meg a nyitva hagyott csapokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és figyelem a szobák sötétjét, ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálom őket, amikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszélnek, és olyan egyedül vannak. Reggel, amikor mosdanak, megsimogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét, és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek. DÉS MIHÁLY fordítása Hősök voltak i dán Zelibsky: > VISSZAVONULÁS A HEGYEKBE
