Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-03 / 31. szám
gyzót... - suttogta i... gy pillanatra felvil- Ikomorodott volna, izta a gyereket, nek! Elég volt... izott, de hallgatott, x öl rémhírek kering- imyezö városka és íatóságok egy osz- / csendörhadnagy ín ellenállás nélkül tóriumot hirdettek, idős Imrét letartóz- Dsendőrőrsöt és az tóval felfegyverzett at a csendőrörsön í elindították őket . A vallatás nyomai sz testükön, cafa- ki látszottak a pus- Hátrakötött kezüket téllel összefogták. Ketten oldalról lö- egy pedig a nyo- Ha a foglyok közül iuI lépett, az őket itussal azonnal leisztolytáskával pár Iválasztó Bolyonka mikor a hadnagy Úsejtve emelte fel lados Imre arca is angzott a hadnagy köteleiket, in haladó csendőr £llel. Amikor végre t, a hadnagy szen- ta: szabadok vagyözve körülnéztek, érzés fogta el, mint ban rohanta meg, támadás. Érezte, k és másodpercek ak a közeli erdőt iditotta lábát, amiült. Élettelenül váiikordította a fogát, ;odásra készült, de lik lövés. Hanyatt tavaszi ég. idnagy meggyőző- élettelen, embere- i faluba. Bejárták n találtak a holttes- V végén föbelövés ették rá az egyik lázadók után ku- ínyeket fogdostak rá az embereken, övében settenke- i történik az utcán, lkat előttük hajtot- igra lett figyelmes: langzott szigorúan a kerítésnyíláson, urat látta díszes incsolt álljt a fiatal röknek. alázatosan jelen- :ak - magyarázta Parancsom van jk, ezeket én jól volt tanítványaim akkor hazaérkező - Garanciát válla.. - erösködött sítse a parancsot! kt Kovács Gyula, ibadon őket! angra a csendór- xlott. Magához inímberek! - szólt ovács Gyula, it követték szavát. cimborái, főhad- meg ironikusan íi közrefogták Kosendőröket nézte, ilkedésen feltűnő A lovakat hajtó zekér mellett, íátorkodott, ott állt A szekér éppen .aromából lelógó akailCsára ismert, nt a házba. Anyját nt hozzábújt, mert hidegtől remegett FÜLÖP MIKLÓS Ott állt az országúton, integetett, hogy álljak meg. Benyomtam a féket. Először nem ismertem fel. Az út lejtett, a szemből jövő autók kínlódva nyöszörögtek. A kéziféket is behúztam, hiszen a szerencsétlen ott állt előttem. Közelebb jött, egészen a vezetőfülkéig. Én vagyok, mondta. Felnyúlt, kinyitotta az ajtót. Tudta, hogy erre jövök, mondta, miután beült. Azt is tudja, hogy megyek fel a hegyekbe, az emberek után; reggel kiviszem őket és ilyenkor estefelé utánuk megyek. Jobbra húztam, egészen az út széléig, ott leálltam. Nem tudunk sokat beszélgetni, közöltem vele, várnak az emberek. Előrehajoltam, felnéztem, fel a hegyek irányába, ahová mennem kellett. Esett az eső, szemerkélt. Sofőr vagy, mondta, kinyúlt, megérintette a volánt. Hát te mi vagy, kérdeztem - ha jól emlékszem, kicsi korában kancsal volt, mostanra mintha kinőtte volna; meg is lepődtem. Arca gondosan kiborotválva, púder is volt rajta. - Te mi vagy, kérdeztem. Hallgatott. Olyan sehogyan se nézett ki, pocakot eresztett, meg hosszú, göndör barkót. Csak tálcát hozol be a színpadra? Azt is. És legalább eszel-iszol is a tálcáról, meg aztán a földhöz is vágod, úgy, de úgy... mint egy igazi vérbeli művész? A fejét rázta, tekergette. Statiszta vagyok, mondta. Statiszták, álmos népség... öntudatos csigák, tologatják egymást, nem mintha tolakodnának, hiszen mindenkinek megvan a maga helye... A rendező szigorú ember? Bólintott. Szeretitek? Hát... Kacagtam. Én sem szeretem a főnökömet, ezt az utamat is csak 70 kilométerrel számolja el, holott legalább 80, ha nem 90 kilométer jövet-menet. Persze, mindenkit felszedek, jövet is, menet is, úgy megtörnöm a kocsit, hogy füle van! Nem félsz, hogy elkapnak? De... Már megszoktam. » Elfogadta a cigarettát, sután, ügyetlenül gyújtott rá. Beindítottam az ablaktörlőt; a hegyet sűrű fehérség borította. Nagyon esett. Menni kell, most már muszáj, várnak az emberek. Kérdeztem, velem jön-e. Rám nézett, láttam: nem kancsal. Meglepő. Szépen, egyenesen nézett. Vártam, míg elhúz mellettem egy billenőkocsi, aztán indítottam; mellékútra tértem - ez vezet fel a hegyekbe -, a kanyarban sziszegett, rém ügyes vagyok, mondta. Te is ügyes van, mondtam. Dehogy, mondta. De, mondtam, csak csináltál valamit, minden támogatás vagy előtanulmány nélkül, önerőből csináltál valamit. Lassítottam, aztán leálltam, nem láttam a sűrű eső miatt. Le akart szállni, hogy tapogassa ki nekem az utat. Ha akarom, mondta. Nem akartam. Kérdezte, mi az a valami, amit önerőből csinált. Nem vagy kancsal, sikerült kiegyenesítened a nézésedet, ez nem valami? De igen, mondta. Az eső porzott, árnyékot terített a vezetőfülkére - kinn vakított a fehérség, benn homály volt. Most olyan vagy, mint más, mondtam. Nem is látsz, mondta. De látlak, mondtam. Ásítottam. Ő is ásított. Álmosító ez a vacak. Idő, mondta. Időjárás. Esős idő. Oááá... Ott fenn, a hegyekben talán jobban esett, ostobaság oda felhajtani, nem látni semmit. Kicsit alszom, mondtam. Ha eláll, felköltelek, mondta. Jó, mondtam, te csak figyelj. Elnyúltam az ülésen, egészen elernyedtem, oááá.... TÖRÖK LÁSZLÓ Aforizmák avagy Etikai jegyzetek Őseink közül a hőseink, bár mögöttünk vannak, mégis előttünk haladnak. Eszményképek és életcél nélkül olyan az ember, mint az óra mutató nélkül. A maradi ember eszményképei nem előtte lebegnek, hanem mögötte kullognak. * * * Úgy összeszűkült a látóköre, hogy pont lett belőle; ez az ő szempontja. A kiskirályok azt hiszik, hogy a tömjénfüst fénykorona a fejük fölött. * * * A napfoltok nem ejtenek foltot a fény becsületén. X rendező filmre vitte a gondolatait, de mikor a filmet előhívta, semmi sem volt rajta. * * * Az emberi agysejtek szebben csillognak, mint a gyémántkristályok - feltéve, ha állandóan csiszoljuk őket. A láthatatlan sugarak hatása olykor nagyon is látható. * * * Szép erény az igazmondás, néha mégis rút a büntetése. A papír értéke csökken, ha rosszat írnak rá. * * * A vulkánnak senki sem hisz, míg ki nem tör. * * * Az éleslátás csak akkor érdem, ha távolbalátással párosul. * * * Néha az árnyék is fénysebességgel terjed. Annyi port hintettek a szemembe, hogy mind tisztábban látok. PAliO BOHUS Petőfi Sándor (1823 - 1973) A szerelem perzselő hevében, az önkívület kiloccsantott boránál, lépdelsz lapályunkon át, s lábnyomaid Illata zsálya. Mindig föl-föléledünk, amikor ránk csöppennek dalaid véres cseppjel. Vertfalú házainkból is a szerelem edzett fegyveréle villog elő, amilyenre Te áhítoztál; már elfeledtük teljesen, hogy pajzs helyett sisaktaréjunk volna. Velünk vagy, amikor vigadozunk, s velünk vagy harcainkban. Szavad, mint a legédesebb hegedűszó, megvidámít bennünket. Ámde a szabadság nekünk sem úgy nő, mint a fenyő, azzal se kérkedünk mindjárt fünek-fának, hogy lám, büszkeségünk bicskapengéje milyen éles. Mikor is pityeregtünk? Mikor is esett, hogy szégyenünk nem fájt jobban a sebeinknél? Rögökkel kontrázott a kontrás a koporsónkon, amíg Te lapályod zöldes színű szűrébe takargattál bennünket, / nehogy egyszer még megtagadjunk. S itt vagyunk! Velünk ez az ugar Is, a Te dalaid pitypalattyolja a karám körül, s villámod robaja nyomán tüzek serkennek a földből. A lapály szeretete táplál bennünket, s közös nyelvünkben kivirágzunk. KONCSOL LÁSZLÓ fordítása Ismertem egy embert, akit éveken át Fukarnak csúfoltak. Hogy mikor kapta ezt a nevet, talán maga sem tudja. Tény, hogy különc volt, de csak ezért, akár Hóri- horgasnak is szólíthatták volna, mert ez is ráillett. Arcának merev vonásai, túlerós testalkata, s öblös, mély hangja már suhanckorom- ban félelmet keltett bennem. A faluvégen lakott, egyedül egy omladozó házban. Az évek múltak, s már-már megfeledkeztem gyermekkorunk csodás réméről, míg egy napon a vonatban meg nem pillantottam a munkából hazafelé igyekvő munkások között. A fáradt, de jókedvű emberek élcelődtek egymással. Hé, Fukar, fizethetnél valamit, hiszen a ti brigádotok kapta a legtöbbet! - kiáltott fel az egyik. Igen, ő az - még a gyermekkoromból ismerek rá az ablak mellett ülő férfira, aki mielőtt kiadná, megforgatja kezében a tízest, majd elgondolkodik. Nem sokat változott azóta, csak pár szál haja őszült meg és szeme, szája körül néhány új ránc keletkezett. A többiek tovább étcelödnek vele.- Állítólag új háza lesz lassan! Mire kapar még? Ó hallgatott. Majd, hogy mentse magát, így szólt:- Hiszen nem is kaptam sokat. Ki tudja, mennyit élcelődtek volna még vele, ha félbe nem szakítja őket egy öregasszony siránkozása a folyosón. Mint kiderült, az asszonynak a nagy tolongásban kicsúszott egy ötszáz koronás a zsebéből, azt siratta. Van, akinek ez nem nagy összeg, de mihez kezd ő, ha a nyugdíj csak hetek múlva érkezik. Volt, aki saj- nálgatta, volt, aki szólt neki, csak Fukar hallgatott, miután eltűnődve kijött a folyosóra. A többiek rövidesen témát váltottak, tovább folyt a kártya, a nevetés. Mire az öregasszony másodszor haladt el a fülke előtt, már kevesen vették észre, de Fukar elállta az útját, és benyúlt a zsebébe.- Itt van, néni, megtaláltam- mondta halkan, s ujjával magától pár lépésnyire mutatott. A megdöbbent anyóka könnyes szemmel bólintott a társaság felé. A fülkében csönd lett. Közben a vonat berobogott az állomásra. Az emberek felcihelódtek, hogy kiszálljanak. Egyikük nevetéssel törve meg a csendet, jószándékkal vállonbökte a szomszédját:- Derék fickó vagy te azért, Fukar. A többiek következtek.- Van neked szemed a pénzre!- így a másik. Hirtelen rokonszenvezni kezdtek vele, de talán én a leginkább. Ugyanis csupán számomra volt világos, hogy az ötszázast honnan vette. Hősök voltak Jozef Kostka: Partizántemetés (bronz) Fvkár
